Hétfő reggel a suli felé tartva újra és újra a szombat esti beszélgetésen pörgött az agyam. Habár nem illik hallgatózni, mégsem bírtam megállni azt, hogy ne hallgassak bele a nagyi és a húgom párbeszédébe, amiből engem jócskán kihagytak.

~~~

Visszaemlékezés:

- Holnapután be akarok menni apátokhoz a rendőrségre, mert beszélni szeretnék vele - hangzott el a nagyi szájából.

- Értem. Gondolom Kornéliának erről nem akarsz szólni, és azért mondod nekem, hogy ne aggódjunk - reagált Lilla sokkal lazábban, mint gondoltam volna.

Hogy mi? - futott végig az agyamon.

- Igen, jól látod. Nem szeretném, ha Kornélia még ezen is rágódna. Van elég baja most. Ígérem sietek haza, de meg akarom tudni, hogy mi van apátokkal.

- Rendben. A gyámügy melyik nap jön? - kérdezte Lilla egy újabb mély témába vágva.

- Nem mondtak pontos időt, csak azt, hogy szükséges jönniük, és beszélni akarnak mindkettőtökkel, valamint velem is. Szerintem a kihallgatás miatt a rendőrséggel együtt fognak érkezni.

Az agyam a hirtelen információktól teljesen lefagyott, és képtelen voltam elmozdulni a lépcső utolsó takarásban lévő fokáról. Szinte kővé dermedtem, annyira sokkoltak a hallottak.
Gyámügy? Rendőrség? Nekem ezt miért nem említette senki? Miért hagynak ki ebből a beszélgetésből?

- Holnap szerintem felkeresem a suli pszichológust, hátha ő tud egy kissé segíteni nekem - rántott ki gondolataimból húgom reszketeg hangja.

- Rendben, az jó lenne. Remélem tudod, hogy büszke vagyok rád, és hogy bármiben számíthatsz rám.

Kénytelen voltam leülni a lépcsőre, míg rendeztem a gondolataimat, hiszen túl sok volt egyszerre, amit hallottam. Az elmémben egymás után újra és újra lejátszódtak a hallottak. Gyámügy, rendőrség, pszichológus.  Tisztára, mint egy rossz filmben. Úgy éreztem magam, mint aki valami bűnt követett el, holott épp én voltam az áldozat. Nem akartam mást, csak egy kis időt és teret, hogy összeszedjem magam, valamint lezárjam a történteket. Nem kellett nekem pszichológus, nem akartam a rendőrséggel beszélni, sem a gyámüggyel. Pihenni szerettem volna, lelkileg újra jól lenni. Egy átlagos tinédzser akartam lenni, a hétköznapi problémákkal. Ehelyett azonban olyan terhek zúdultak rám alig pár nap leforgása alatt, amelyeket fogalmam sincs, hogyan dolgozzak fel.

A fejem megrázva hagytam abba az elmélkedést, majd felállva elindultam a konyhába, hogy elmosogassak. A nappaliba érve úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. Magamra öltöttem egy álarcot és mosolyogva invitáltam húgomat segíteni, amíg a nagyi pihent.

~~~

Ismét úgy éreztem magam, ahogyan egész hétvégén. Kirekesztettnek, sérültnek, lelkileg gyengének. Egyetlen egy szót sem mondtak nekem semmiről, hiába igyekeztem kideríteni a dolgokat. Úgy tettek mindketten, mintha az ég világon nem történt volna semmi. Épp ezért én sem tettem másképp. Úgy viselkedtem egész hétvégén, minthogyha jól lennék.

A sulihoz érve egy pillanatra megtorpantam, és mély levegőt vettem, felkészülve ezzel az előttem álló napra. Semmi kedvem nem volt emberek között lenni és jópofizni mindenkinek. Egyedül szerettem volna lenni, hogy rendszerezzem a gondolataim, valamint megértsem az érzelmeim, amelyek az elmúlt napokban összekuszálódtak. Erre azonban nem volt lehetőségem, hiszen kötelességeim voltak.

- Azt hittem, hogy a hétvégén mégis sikerült valahogyan elüttetned magadat - szólalt meg mögöttem egy ismerős hang, mire azonnal megfordultam.

Villámcsapásként ugrott be a tény, hogy szombat este kaptam tőle egy üzenetet, amire reagáltam. Egyszer. A történtek óta azonban mégcsak rá se néztem a telefonomra és valószínűleg nem egyedül Mátét ignoráltam, hanem Anettet is. A hirtelen ért megvilágosulás mellé rögtön társult a bűntudat is, mely lassan áradt szét testemben.

- Nem, szerencsére megúsztam a pokolra kerülést - nevettem el magam kínosan.

Vajon mennyire tart hülyének? - futott át az agyamon a gondolat.

- Áh, értem. Örülök - eresztett meg felém egy halovány mosolyt.

Éreztem, hogy meg akarja tudni, vajon miért nem válaszoltam neki, de nem kérdezett rá, és ennek nagyon örültem.

- Milyen volt a hétvégéd? - kérdeztem meg beszélgetést kezdeményezve, miközben egymás mellett az embereket kerülgetve elindultunk az iskola kapuja felé.

- Lehetett volna jobb is. Neked? - pillantott rám sétálás közben.

- Nekem is alakulhatott volna jobban - húztam el a számat fájdalmasan.

Eddigi életem legrosszabb hétvégéjén voltam túl, s tudtam, hogy ennek még közel sincs vége. Azt viszont, hogy vajon meddig bírom álarccal az arcomon, azt mutatva a világ felé, hogy minden rendben velem, nem tudtam. Éreztem, hogy fogytán az erőm.

- Délután nincs kedved eljönni a parkba velem és a haverjaimmal? - kérdezte meg, hirtelen megtorpanva előttem.

A kérdés váratlanul ért, ami miatt először csupán bambán pislogtam párat, majd miután felfogtam szavait halvány mosoly terült el enyhén szeplős orcámon. Mielőtt azonban reagálhattam volna, a hátam mögül meghallottam barátnőm zaklatott, haragos hangját.

- Vass Kornélia, mi az, hogy egész hétvégére ignorálsz engem!? - mondta hangosan, amivel felkeltette a körülöttünk lévő emberek figyelmét.

A számat elhúzva néztem Mátéra, aki megértően bólintott egyet és otthagyott engem a lépcső alján, ahova nagy léptekkel érkezett meg Anett.

- Mielőtt belekezdenél, szeretném tudatni veled, hogy ezt nem itt akarom megbeszélni, mindenki előtt - néztem körbe az iskolatársaimon.

- Két napja nem válaszolsz egy hívásomra, üzenetemre sem, és most azt mondod nekem, hogy később mindent elmondasz? - emelte fel szemöldökét idegesen.

Hangján hallatszott, hogy haragszik és rosszul esett neki, hogy az elmúlt napok után hanyagoltam őt, de tartottam magam ahhoz, hogy ezt nem a suli előtt fogom elmesélni neki. Így ahelyett, hogy válaszoltam volna, csak egy jelentőségteljes pillantást küldtem felé.

- Rendben, de ígérd meg, hogy délután mindent elmesélsz - nyújtotta felém a kisujját, mintegy ígérettevést.

- Ígérem - akasztottam ujjára sajátom. - De ideje lenne bemennünk, mert mindjárt csengetnek.

~~~

A tanórák egymást követték, s szinte fel se tűnt, hogy milyen gyorsan elillant a mai nap. Az órákon alig tudtam figyelni, hiszen az agyam folyamatosan azon kattogott, hogy mi tévő legyek. A folyosón párszor láttam Mátét, de csak távolról figyeltük egymást, s egyikünk sem kezdeményezett beszélgetést. Így a délutánról se esett több szó a nap folyamán.

A suliból kifelé tartva azt ecseteltem Anettnek, hogy el kellene mennünk valahová, ahol nyugodtan beszélgethetünk egy tea vagy egy finom kávé mellett, amire ő boldogan mondott igent. Ennek örömére nem haza indultunk, hanem a buszmegállóban állva, kerestünk egy szimpatikusnak tűnő kis kávézót, és odatartottunk.

~~~

A kávézó nem volt túl nagy, de kényelmesen elfért bent akár tizenöt ember is. A falak barna árnyalatúak voltak, néhány egyszerű, de annál csodálatosabb festménnyel díszítve.  A berendezés összeillett egymással, ezáltal egy esztétikus belső teret adva a helynek. A levegőben kávé illat terjengett, valamint halk zene szólt, kellemes hangulatot teremtve a vendégeknek.

- Tehát mi történt a hétvégén, amiért ignoráltál?  - kérdezte legjobb barátnőm már a kávéink előtt ülve.

Anett egy karamellás frappuccinót kért, míg én magamnak egy Latte Macchiatot rendeltem.

- A telefonban már említettem, hogy nagyi összeesett, ezért segítenem kellett a mosogatásban - kezdtem bele nagynehezen a mesélésbe.

- Igen, de azt mondtad, hogy nem lett nagyobb baj, nem? - kérdezte aggódva.

- Nem. Legalábbis még nem tudok róla. De amikor lementem hozzájuk, hallottam, ahogy az orvosról, a pszichológusról, a gyámügyről valamint a rendőrségről beszélnek. A nagyi arra kérte Lillát, hogy nekem ne szóljon a dolgokról, mivel nem akar még jobban stresszelni. Kihagytak az egész beszélgetésből, és, ha nem hallgatózom, akkor talán még most se tudnék semmit. Érted?

A csalódottság mellett harag is ébredt bennem a hétvége után. Haragudtam a nagyira, amiért engem nem avatott be ezekbe a fontos információkba. Közben pedig megértettem őt és az érveit, de rendkívül rosszul esett.

- Figyelj, Lia. Nagymamád biztos vagyok benne, hogy csupán azért nem szólt neked ezekről, mert óvni akar téged. A történtek nagy hatással voltak rád lelkileg, testileg egyaránt. Most elsősorban arra kell fókuszálnod, hogy újra jól légy, és feldolgozd magadban az eseményeket. Ebben talán egy pszichológus jobban tudna segíteni, mint én vagy bárki más. Hidd el, nem ciki, ha segítségre van szükséged!

Szavai könnyeket csaltak szemembe, hiszen minden szava azt sugallta, hogy pontosan tudja, nem vagyok jól. Ez pedig így volt. Tagadhattam volna, de a lelkem mélyén tisztában voltam azzal, hogy lelkileg teljesen összetörtem. Nem akartam, hogy bárki lássa rajtam azt, mennyire megviseltek az elmúlt hetek. Ezek szerint azonban nem vagyok olyan jó színész, mint hittem.

- Persze, tudom, csak - töröltem le az arcomról a lecsorduló könnycseppjeimet -, nem akarom ezt a temérdek nagy kínt érezni itt bent - mutattam a mellkasomra, miközben átszakadt bennem az eddig felépített gát, s még inkább sírni kezdtem.

- Tudom, szívem, tudom - állt fel a helyéről Anett, majd mellém ülve szorosan a karjaiba zárt.

Ott, a kávézóban, a legjobb barátnőm ölelésébe zárva végérvényesen átengedtem magam a bennem lévő érzelmeknek, és hagytam, hogy az eddig visszatartott fájdalom uralni kezdje a bensőmet. A könnyeim egymást követve megállíthatatlanul folytak le az orcámon, miközben egész testem remegett a zokogástól. Igyekeztem visszafogni magam, hiszen mégis csak egy nyilvános helyen voltunk.

Anett nem mondott semmit, mindaddig, míg a telefonja üzenetet nem jelzett. A kezébe véve a mobilját azonban érdeklődve szólalt meg.

- Máté miért akarja tudni, hogy tudom-e mivan veled?