Saját magunk írjuk a sorsunkat, vagy mások döntenek róla? Elmesélem, hogyan kaptuk vissza a sorsunk feletti irányítást.

Régen a felhők felett emberszerű fény-lények éltek. Ők voltak a sorsírók. Testük fehéren ragyogó volt. Ruhájuk akár az olvadt viasz, forrón és sárgásan csordogált, de sosem cseppent le a földre. Volt, akinek bárányfelhő volt a ruhája - hol sárgán, hol kéken, néha pedig szomorúan, feketén világított. Hófehér hajuk örvénylett, mintha a fejük felett folyton szél süvítene. Fedetlen talpuk nem is érintette a talajt, a föld fölött lebegtek. De legkülönösebb mégis a szemük volt: felváltva csillogott kék és arany színben. Végtelenül hosszú sorokban ültek és szorgalmasan körmöltek. A Fenntartók aranytábláblára vésett írást adtak minden sorsírónak, és ők lemásolták azt szóról szóra.

Futurus nem tudta hogyan került a sorsírók közé, nem emlékezett semmire. Közel tizenöt éve kapott egy aranytáblát: Csenge életét. Néha azt kívánta, bárcsak az ő életét élhetné a Földön, emberként. Ült a fapadján, aranyfehér haja lebegett körülötte. Tekintetét hol az aranytáblára vetette, hol az előtte heverő papírra. Ujjai sebesen forgatták a ceruzát. Imádta ezt csinálni. Amikor írt, azt képzelte van élete, hogy minden színes és édes körülötte. Minden egy ugyanolyan reggel kezdődött mint az összes többi.

Zokogás harsant fel mögötte. Összerezzent és ijedten fordult hátra. Laetitia szeméből patakzott a könny, felhőruhája teljesen elfeketedett, de az írást nem hagyta abba. Futurus kérdezni akart, de a látványtól összepréselődtek az ajkai. A sorsírólány ujjai között fekete füstté vált a toll. A lapjaihoz kapott, magához ölelte őket, de azok is fekete porrá váltak. Arcát kezébe temetve a többiek kíváncsi tekintetével nem törődve, elrohant a Casa della Presidente felé. A többiek visszafordultak munkájukhoz. Naponta megesik az ilyen. Néhány perc elteltével Laetitia visszatért. Már nem sírt. A földet bámulva csendesen leült a padjához. Kezében egy aranytáblát tartott, amire nagy betűkkel rávésték: ÚJ ÉLET. Szeme még vörös volt, de rezzenéstelen arccal másolta az új aranytáblát. Futurus valami biztatót akart mondani neki, de nem jött ki hang a torkán. Laetitia öt éve került be mögé, egy kisfiút kapott. És öt év alatt elveszítette. Öt röpke év alatt a kisfiú lelke fekete porként szállt el, mintha nem is létezett volna.

Halál nélkül nem lenne fény sem - ez volt a sorsírók jelszava. Futurus ellenségesen meredt a sarokban álló, hatalmas homokórára. A fekete homokszemek – mind-mind egy-egy holt lélek, megannyi élet, mind egyedi és értékes - vízesésként ömlöttek az alsó tartályba, miközben vakítóan fehérré váltak. A fehér homok világított a sorsíróknak a sötétben. Éjjelre a fehér homok tartályának ajtaját kinyitották. A homokszemeket felkapta a szél, és testekké formálta – Saját testük utolsó, halovány képévé. A Homoklények kaptak egy-egy álomlapot, amit aztán ők teleírtak az emberek zagyva álmaival: kellemes vagy éppen szörnyűséges álmokkal. Amíg ők írtak, a sorsírók elmehettek pihenni. Futurus szomorúan nézte a fehér jelenéseket. Az élet és a halál között lebegő fehér Homoklényeket, akik éjszaka írnak, majd pirkadatra eltűnnek örökre. Futurus legszívesebben lekiabált volna azoknak az embereknek, akik azon gondolkodnak, mi van a halál után.
„Semmi! Világítani fogsz és írsz, de legalább újra vagy hasznosítva!"
Összerándult, amint megszólalt mellette egy érdes hang.

-Miért nem ír?!

Elmélkedése közepette észre sem vette, hogy Expertus, az egyik Fenntartó megállt mellette. Futurus újra szaporán körmölni kezdett.

-Na, azért! - Expertus leengedte feszes vállait és továbblépett.

Futurus tovább másolt, de nem tudott odafigyelni. Megannyi kérdés cikázott a fejében. Éjjel álmatlanul forgolódott, reggel fásultan ült székében. Expertus unottan osztotta ki az aranytáblákat. Futurus elgondolkodva meredt a sajátjaira
- Sűrű napom lesz -morogta.
Szürkületkor sóhajtott csak fel. Már csak két tábla maradt. Azt reggel is lemásolhatja, úgyis egy nappal előrébb jár. Szeme kíváncsian végigsiklott a holnapi sorokon.

„Csenge vidáman kilép a könyvtárból. Kis piros táskájában csörgő telefonját kutatva lelép a járdáról. Fékcsikorgás, dudálás. Csenge a hang irányába kapja a fejét és BUMM!"

Futurus görcsösen markolta az aranytáblát. Már csak beleolvasott a sorokba, a levegőt egyre szaporábban véve.

„A mentő szirénázva...

...próbálják újraéleszteni...

...Csenge szülei zokogva...

Az orvos komor arccal..."

Vége. Csenge nincs többé, döbbent bele a felismerés. Szemei megteltek könnyel, sírás fojtogatta. Ez nem lehet, ez nem történhet meg! Hiszen még olyan fiatal! Ajkaiba harapva nézett maga elé. Emlékezett az első lépésekre, az első mosolyra. Csenge kacagása visszhangzott az elméjében.

Lefekvés előtt megkereste Expertust.

-Uram...Az életem holnap meghal, és... elakadt.

Expertus éjfekete szeme a lányra villant.
-Át akarod írni a sorsát? -kérdezte fojtott hangon. Még magázni is elfelejtette.

-Nem, csak... hebegett a lány. Esdeklően nézett Expertusra. Az erőltetett nyugalommal válaszolt.

-Senkinek sem írjuk át az életét.

-De hiszen mi írjuk! Változtassuk meg! -fakadt ki a lány. Expertus szeme idegesen rángott. - Csak annyi kéne, hogy...

-Mi a jelszavunk? -kérdezte, olyan hidegen hogy Futurus gyomra görcsbe rándult.

-Halál nélkül nem lenne fény sem -suttogta a lány halkan.

-Úgy van. Holnap megírod, és kapsz egy új életet. -tette hozzá már-már nyájasan.

Futurus keze ökölbe szorult. Nem! Nem akar újat. Ő Csengét szeretné. És nem fogja megengedni, hogy 15 év boldogságot két másodperc alatt semmivé romboljanak. Nem akarta látni, hogy Csenge fiatal lelke soha többé nem mosolyogva, homoklényként semmivé foszlik a hajnali fényben. Kirohant a teremből.

-Hé! -hallotta maga mögött Expertus hangját. Rohant tovább. Az asztalánál megtorpant. Kicsit habozva pillantott az álomíróra, majd Kikapta a Homoklény kezéből a tollat. Letépte róla az aranyláncot, ami az asztalhoz kötötte. Leszállt a felhők közül, és a könyvtár felé vette az irányt. Tudta, hogy Csenge sorsát már elkezdték írni helyette. Az idő máshogy telik az életben. Sietnie kell.

Ereje fogyott, miközben mezítláb futott a sáros utcákon. Csenge kilépett a könyvtárból. Futurus rohant, ahogy csak bírt.

Csenge lelépett a járdáról. Futurus megtorpant előtte. Csenge meglepetten húzta össze a szemét. A sorsíró a kezébe nyomta a tollat. Elmosolyodott.

- Mostantól te írod a sorsodat. - súgta. Csenge értetlenül a tollra nézett. Zajt hallott. Hátrakapta a fejét, és az utolsó pillanatban félreugrott a kocsi elől. Rémülten huppant a földre és az autó után bámult. Már el is felejtette a lányt.

Futurus szemébe könnyek gyűltek.

- Legyünk mi a fény! - lehelte mosolyogva, mielőtt teste szertefoszlott.