Catherine Rosalie Morton

A hatalmas hőlégballon kosarának oldalán ott virított a banda logója, amit én csak megmosolyogtam. Hihetetlen, hogy bármit megkaphatnak, csak fel kell hívniuk a megfelelő embert.

Félelemtől reszkető lábakkal lépkedtem fel a hőlégballonra, kezemmel szorosan belekapaszkodva Luke erős karjába. Luke pillanatok alatt elvégezte a felszállás előtti kapcsolatos dolgokat. Elgondolkodva néztem a hullámzó vizet, és mire észbe kaptam, már rég eltávolodtunk a földtől.

- Na, hogy tetszik? - lépett mellém Luke, közben a derekamra csúsztatta a kezét. Csak halványan elmosolyodtam válaszul, mire a fiú is kivillantotta fényes mosolyát.

- Ennél romantikusabb dolgot ki se találhattál volna - fordultam vele szembe. A nap lemenő sugarai megcsillantak szőke hajában, és gyönyörű kék szeme a felhőtlen égboltot jutatta eszembe. Összekulcsolta az ujjainkat, majd lehúzott a hőlégballon aljára. Elém rakta a hatalmas piknikes kosarat, majd kivette belőle a nemrég kent szendvicseket. Gondosan lehelyezte elénk, aztán még pár pillanatig kutakodott valami után. Két tál epret is helyezett a hőlégballon aljára. Hamarosan egy tejszínhabos flakon került a kezébe, aminek a teljes tartalmát ráfújta a piros gyümölcsökre.

- Te aztán mindenre gondoltál - nevetve vettem kaptam be egy szemet. Minden annyira hasonlított az első randinkra, viszont mégis eltért tőle.

- Még nem is sejted, mire készülünk - mondta Luke, miután beletörölte a kezeit a nadrágjába. A mondatában feltüntetett többes szám kíváncsivá tett. A fiú látva felcsillanó szememet, egyszerűen kacsintott egyet. - Mindent a maga idejében.

Egy ötlettől fogva az egyik ujjammal belenyúltam a tejszínhabba, majd Luke orrára kentem. A fiú meglepetten nézett fel rám, aztán csak közelebb hajolt hozzám. Már csak pár centi választotta el az ajkainkat egymástól, mire Luke előkapta tejszínhabos flakont. Időm sem volt tiltakozni, mert azonnal beborította az arcomat a fehér hab.

Bosszankodva törölgettem le egy zsebkendő segítségével Luke mesterművét. A srác, mint aki jól végezte dolgát, csak evett tovább.

Időközben besötétedett, így az égbolt végtelenségében megjelentek a fényes csillagok. Luke elterült, aztán én is hasonlóan tettem.

- Az ott a mi csillagunk - mutatott a srác egy távoli fényes pontra. Felkuncogtam, hiszen alig lehetett látni azt a csillagot, mégis Luke azt választotta.

- Majdnem beleolvad a sötétségbe - salapáltam az ég felé. A fiú megvakarta a nyakát, és csak hümmögött egyet.

- Pont ezért - szólalt meg. - Különlegesebb a többinél.

Csöndben szemléltem tovább a horizonton elterülő világot. Minden annyira mesébe illő volt. Itt voltam távol a hazámtól egy eddig teljesen vadidegen városban. Tudtam, hogy hamarosan minden ide fog fűzni. A vékony fonalszálak összekötnek minden egyes apró itt történő dologgal. Talán később már nem is fogok emlékezni Vancouver gyönyörű tájára, helyette Sydney csodás látképe fogja átvenni az emlékezetemben kialakult városomat.

Nem hátrálta meg a nehéz választások tömkelegében. Csak vitt a szívem egy homályos jövőbe, mely bizonytalanabb volt, mint egy fénytelen alagút. Mikor idejöttem tudtam, hogy jól döntöttem, igazam is volt.

- Luke? - fordítottam a fejemet a csöndben heverésző fiú felé. Miután bólintott, hogy mondjam, bele is kezdtem. - A mi szerelmünk vajon meddig fog tartani?

- Természetesen addig még meg nem utáljuk egymást úgy, hogy beadjuk a válópert - nevetett fel saját poénján.

- Szóval házasok leszünk, mi? - húztam fel a szemöldökömet. - Mikor óhajtod megkérni a kezemet?

Mind a ketten csak kuncogtunk, majd egyszerre álltunk fel. Már egészen besötétedett, így alig láttuk egymást, de én mégis fel tudtam fedezni Luke eszméletlenül csodás kék szemeit, melyek most izgatottan csillogtak. Megéreztem, hogy készült valamire.

- Lesz egy gyönyörű házunk, két kutyán és egy kislányunk, aki a te szépségedet fogja örökölni - jelentette ki a szemembe nézve. - Boldogok leszünk, míg meg nem halunk.

- Te ezt már előre eltervezted? - vettem viccesre a formát.

Luke éppen válaszolt volna, de a telefonja megakadályozta. Jókedvűen vette fel a készüléket.

- Rendben, minden készen van, Cal? - nézett el a távolba. - Oké, öt perc és készen legyetek.

Kíváncsian próbáltam kivenni a vonal másik végén lévő személy kapkodó mondatait, de bárhogyan is próbálkoztam, ez kudarcot vallott. Már éppen le szerettem volna nézni a mélybe, de Luke hevesen megragadva a karomat maga felé fordított. Megrázta a fejét, miszerint nem tanácsos lenéznem, erre én csak még kíváncsibb lettem. Már biztos voltam benne, hogy titkol előlem valamit.

- Tudod, nem hittem volna, hogy egy másik kontinensen élő lányba szeretek bele - sóhajtott Luke. Meglepődve néztem rá.

- Luke, hisz a szerelem nem válogat - húztam fel az egyik szemöldökömet. - Fura egy megismerkedésünk volt. Átéltük a barátság zónát, szerelembe estünk, rengeteg mindenen keresztülmentünk. Kivételes a mi szerelmünk, ezt ne feledd!

Luke csak közelebb hajolt és a homlokát az enyémnek döntötte. Lehunytam a szemeimet és csak hallgattam a szellő gyengéd suhogását és Luke halk lélegzetvételét.

- Én már akkor éreztem valamit irántad, amikor megláttalak - szólalt meg Luke kissé rekedtes hangon. - Tetszett, hogy tudtál zenélni.

- Apunak köszönhetem - nevettem fel, aztán el is komorultam, hiszen eszembe jutottak a szüleim. Luke azonnal eltávolodott tőlem. „Hiányoznak?" Tátogta a szájával. Csak keserűen bólintottam egyet. - Mégis úgy érzem, hogy melletted megtalálhatom a boldogság apró csodáit.

A tekintetünk összefonódott, és mindketten egyszerre elmosolyodtunk. Rögös úton lépkedtünk idáig, végül leküzdve az elénk tornyosuló akadályokat, egymás mellett lehettünk.

- Van számodra egy meglepetésem - mutatott az alattunk elterülő világra. Azonnal lépkedni kezdtem a hőlégballon széle felé. Leesett állal néztem a földet. Luke közben mögém lépve csak átfogta a derekamat, és megölelt. Hamarosan könnyek kezdtek el folyni az arcomon, amik végül lecsordulva az államon a mélybe vetették magukat. Mindennél csodásabb ajándékot kaptam Luke-tól.

A földön hatalmas alakban a CATHERINE felírat rajzolódott ki mécsesekből kirakva. Elképesztően gyönyörű volt a sötétségben fénylő név, mely ezek szerint Luke számára nagyon is fontosnak bizonyult. Könnyezve fordultam meg, és azonnal hosszas csókot nyomtam szerelmem ajkaira.

- Catherine, szeretnék valamit kérni - húzódott el Luke, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Ezek után bármit kérhetsz - jelentettem ki. - Bármit.

Luke lenézett a lábaira, majd egyenesen a szemeimbe. Felidéztem az összes együtt töltött pillanatot. Minden annyira friss emlék volt, pedig már több mint egy éve történt. Amikor már ténylegesen biztos voltam benne, hogy én beleszerettem a barátomba. Aztán első csókunk édes ízét, mely fájdalmasabb volt, mint bármi más. Végül tekintetemet újra az előttem álló fiúra szegeztem.

- Azt akarom, hogy minden nap melletted kelhessek, és te legyél, a nap végén az a személy kinek arcát látom- mondta határozottan. - Azt akarom, hogy költözzünk össze egy szép kertes házba.

A döbbenettől nem tudtam megszólalni, csak lehunytam a szemeimet és nagy levegőt vettem. Hevesen bólogatni kezdtem, miszerint én is ezt akarom mindennél jobban. Egy forró csókkal pecsételtük meg döntésünket, mely a szeszes italnál is jobban megrészegített.

Fejemet a nyakába fúrva szívtam magamba az illatát. Abban a pillanatban rájöttem valamire, ami eddig soha nem is jutott az eszembe. Belenézve Luke szemeibe, suttogtam el neki egy homályból kivált vallomást.

- A sors fényt hozott a világomba.

A sors a zene volt.

A fény pedig te, Luke.

Talán ez volt a Sorsfordító Fény?

Az élet rövid volt, tele csodás pillanatokkal és váratlan fordulatokkal. Szerencsésnek éreztem magamat, hiszen én megtaláltam a boldogság kulcsát. Sokáig tartott, de végül győztesként hajthattam álomra a fejemet. Egy talán örökkévalóságig tartó szerelemmel az oldalamon lépkedtem tovább a nekem kirakott élet című úton. Csak három szó kellett a boldogságomhoz. Sors. Fény. Zene.

Az én történetem itt még korán sem ért véget, hisz lesznek még kihívások az életemben, de egy szakaszát már sikeresen leküzdöttem. Egy új és fényesen tündöklő jövő kapujában álltam.

Az én életemet a Sorsfordító Fény kísérte.

----------

A következő fejezetből:

„Az idő megfakította már, de emlékszem, hogy amikor rám pillantott, ugyanazt a játékos fényt láttam benne, mint amikor megismerkedtünk.

Bármerre is néztem, mindig ő jutott eszembe. Méz szőke haja, csillogó kék szeme és a pajkos mosolya tartott életben. Ő adta a napban a fényt, ő volt a sötétségben a remény és szívem egyik fele."

Feltöltés dátuma: 2015. 10. 09.

Sziasztok!

Furcsa, de valahogy nem tudok ide mit írni, így a vége felé. Persze, még hátra van az epilógus, ami az előzetesből ítélve más hangvételű lesz, de akkor is nehéz már szavakat találnom.

Mindenért hálás vagyok nektek, ami a visszajelzéseket illeti. Már nagyon várom, hogy olvashassátok az epilógust.

A fejezetben elhangzott a történet idézete, ha figyeltetek a történet címe is. Mikor elkezdtem ezt a történetet, tudtam, hogy az utolsó fejezetben ezek el fognak „hangozni".

Pénteken jövök még nektek és hátra van még a meglepetés nektek, amit csak a pénteki epilógus alatt fogtok megpillantani. Kitartást a hét további napjaihoz. Mindenkit ölelek.

Puszi, Frida Beth Holloway