Catherine Rosalie Motron

Az est csendjét csak a távolban ugató kutyák hangja zavarta meg. A hold már régen feljött, de halvány fénye alig világította meg a kihalt utcát. Ijedten néztem körül valamilyen táblát keresve, hogy honnan is jöttünk, de a remény elhagyott. Nem akartam az éjszakát egy kihalt környéken tölteni, de ebben a pillanatban az látszott, hogy kénytelen leszek.

- Itt nőttél fel, de nem tudod, hogy hol vagy? - visítottam fel idegesen. Luke az orrnyergét dörzsölve pillantott rám.

- Soha nem jártam itt, mivel ahogyan látom, Sydney veszélyes környékén vagyunk perpillanat - mondta gondterhelten. Kikerekedett szemekkel néztem körül, közben az próbáltam felfogni a hallottakat.

Kétségbeesetten sétáltam előre, és gyakran megremegtem egy-egy bokorból kiugró macska látványára, vagy a pislákoló lámpák hátborzongató fényére.

- Hé, várj már meg! - kiáltott utánam Luke. Miután mellém ért megfogta a kezemet. Azonnal kirántottam a szorításából. - Nyugodj le, kérlek, Catherine.

Felment a pumpa bennem. Lehet a félelem ösztökélt arra, hogy kiabáljak a fiúval, de szerintem ebben a helyzetben mindenki ezt tette volna.

- Mégis hogyan, Luke? - kiabáltam és éreztem, hogy a pánik fokozatosan uralkodott el bennem. - Eltévedtünk az éjszaka közepén.

Hangomat visszaverték a ház falai, és a közelben békésen szunyókáló kutyák egyszerre kezdtek el újra ugatni.

- Jó, oké, sajnálom, de nem figyeltem az útra - mutatott körbe dühösen a fiú. - De te is hibás vagy, mert te se figyeltél.

Gúnyosan felnevettem, kicsinyes mondata hallatára.

- Hát, így állunk? - csaptam nagyot a combomra. - Kenj rám mindent. Csak megemlítem, hogy én még soha nem jártam itt. Mindenért csakis te vagy a hibás.

Hisztérikusan salapáltam minden felé, és kezdtem érezni, minta nem is én lettem volna abban a pillanatban. Megindultam egy nekem tetszőleges irányba és agyalni kezdtem, hogy mégis mit csináljunk.

- Szerintem a másik irányba kell mennünk - szólalt meg mellettem Luke, mire azonnal lángoló tekintettel néztem rá.

- Még mit nem - szólaltam meg. - Persze, hogy megint eltévedjünk.

- Már így is el vagyunk.

Fújtatva löktem meg a kezemmel a mellkasát. Nagy lendülettel fordultam hátra, aztán trappoltam tovább az aszfalton. Tanácstalanul néztem körül, de az utcára telepedett félhomály megnehezítette a tájékozódást.

A következő pillanatban egy sikítás közepette csapódtam neki a kemény aszfaltnak, ami felsértette a karomat és a lábamba is erős fájdalom nyilallt. Elszörnyedve vettem szemügyre a bokámnál elszakadt nadrágomat, ami alól a saját skarlátszínű vérem ütött át.

A szememmel Luke-ot kezdtem el pásztázni. A fiú úgy hat méterrel előttem járt, és már szinte elnyelte a sötétség, de még halványan látszott testének körvonala.

- Luke? - suttogtam fájdalommal teli hangon. A fiú látszólag nem hallotta meg, így újra nekifutottam, most sikeresen. - Luke!

A srác hangomra hátrapillantott, mire meglátta szenvedésemet. Azonnal visszasietett, és a sérülésemet kezdte el nézegetni. Kezébe vette bokámat, majd óvatosan megtapogatta. Nyüszítve adtam hangot a fájdalmamnak, közben a szememből könnyek kezdtek el folyni.

- Erre nem tudsz ráállni, igaz? - nézett rám aggódóan. Csak megráztam a fejemet. Luke a térdem alá nyúlva felemelt, és egy látszólag lakatlan házba vitt.

Mellkasába szorítva a fejemet néztem körül. Mindent por lepett, az ablakok félig ki voltak törve és a berendezési tárgyak szerte-széjjel hevertek a padlón.

Luke lefektetett egy épségben lévő kanapéra, és letérdelt mellém. Feltűrte a nadrágom szárát, mire azonnal felnyüszítettem.

Skarlát színű vérem lassan gyöngyöződve folyt le a bokámról, majd a kanapéra és onnan a padlóra. Az égető fájdalom hatására könnyezve sóhajtottam fel. Ennél már nem is lehetett volna pocsékabb napom.

- Ezt el kell látnunk - állt fel Luke, majd sietősen elsétált. - Mindjárt jövök.

Megpróbáltam feljebb ülni, de sikertelennek bizonyult a kísérlet. Luke hamarosan visszatért egy valaha fényesen tündöklő fémdobozzal.

Egy percre se pillantottam rá, inkább a plafont kezdtem el szuggerálni. A félhomályban is látszott, hogy valaha világoskék színben pompázott, de feltehetőleg a festék az idő unszolására megkopott. A csillár lánca félig leszakadva csüngöttalá, várva, hogy végleg elváljon a plafontól. Pár perc múlva megéreztem Luke kezét a combomon, aztán az arca felém kezdett el közeledni, de mégsem csókolt meg, valamire várt.

- Sajnálom - suttogta. - Sajnálom, hogy kiabáltam.

Kezemet a tarkójára vezettem és ajkaira leheltem a saját vallomásomat.

- Sajnálom, hogy kiakadtam, aztán hisztiztem.

Vallomásunkat csókkal zártuk. Hamarosan Luke ajkai átvándoroltak a nyakamra. Jólesően felsóhajtottam, mire felbátorodott. Miközben közelebb húzott magához, véletlenül a hozzáért a bokámhoz, ennek következtében fájdalmasan összerándultam. Luke sóhajtva lemászott rólam, és leült a földre.

Pólójánál megragadva húztam fel magam mellé a srácot, aki kényelmesen elhelyezkedett mellettem. Fejemet azonnal ráhajtottam a mellkasára, hallgatva egyenletes szívverését.

- Miért jöttél utánam? - kérdezte egy idő után Luke szilánkosra törve ezzel a ránk telepedett csöndesség búráját. Nagyot nyelve suttogtam neki a választ.

- Mert szeretlek - mondtam, közben ránéztem. - Mindennél jobban.

A fiú egy ideig csak hümmögött, majd inkább csöndben maradt. Már azt hitem, hogy elaludt, de egy váratlan pillanatban megszólalt.

- A szüleid mit szóltak hozzá? - kérdésére ledermedtem, és nem mertem válaszolni. Viszont úgy láttam, hogy a hazugságok és a titkolózások megölnek egy kapcsolatot, így jobbnak láttam, hogyha bevallom az igazat.

- Száműztek - nevettem fel keserűen. Ez az egy szó súlyosan függött a poros levegőben. Luke egy pár másodperc alatt fogta fel csak igazán, hogy mit is mondtam. Kezemet megfogva húzott fel, és fordított magával szembe, hogy a szemembe nézhessen.

- Hogy micsoda? - értetlenkedett, mire csak bólintottam, miszerint mindent jól hallott. - Egyáltalán van hova menned?

Kérdésére csak megráztam a fejemet. Többet nem szólt semmi, csak újra kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit.

- Soha nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat - bújtam még közelebb hozzá. Karját a derekam köré fonva puszit nyomott a hajamba, aztán simogatni kezdte a fejemet.

Már majdnem elaludtam, de hangjára kipattantak a szemeim. Mellkasára könyökölve néztem rá.

- Emlékszel, hogy egyszer megígérted, hogy lehet egy kívánságom? - csak bólintottam egy aprót. Nagy levegőt vett, de végül nem szólalt meg.

Magamban felidéztem a múlt halvány emlékfoszlányait. Ahogyan felkapott a vállára, a szája mosolygása, ezek mind gyengéd baráti játékok voltak még akkoriban.

- Na és mit szeretnél kívánni? - tettem fel a kérdést. Újra hezitált. Talán valami komoly dolgot szeretett volna kívánni? Hamarosan szólásra nyitotta száját.

- Azt akarom, hogy örökre velem maradj...

Mondata édes érzéssel töltötte be a lelkem minden szegletét. A fáradság szempillantás alatt kihatott rám, de még erőt vettem magamon, hogy válaszoljak.

- Akkor a kívánságod már teljesült is - a mondat végére újra ráhajtottam a fejemet a mellkasára, és úgy szorítottam magamhoz a fiút, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatna a kezeim közül. Még hallottam, ahogyan mosolyogva felnevet, de már túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek.

A jövőről álmodtam, ahogyan Luke és én boldogan játszunk a közös gyerekünkkel. Egy álom volt, de én a valóság apró lángját láttam benne. Hisz úgy tartja a mondás, hogy az álmok valóra vállnak.

----------

A következő fejezetből:

„- Egyszer hozzá kell szoknod, hogy velem élj, mivel úgyis házastársak leszünk - motyogta. Meglepettségtől nem láttam, hogy merre megyek, így egyenesen az egyik kukának ütköztem, ami hangos csattanással borult a földre, felverte az utca nyugalmát. Zavaromban csak dermedten pislogtam az aszfaltot beborító szeméthalomra.

- Hogy mondtad? - kérdeztem a fiút, miután véglegesen magamhoz tértem. Luke mintha nem számított volna arra, hogy meghallom a mondandóját. Megvakarva a nyakát inkább másfelé nézve megvonta a vállát."

Feltöltés dátuma: 2015. 10. 02.

Sziasztok!

Immáron már a 28. Fejezetet olvashatjátok tőlem. Szinte már csak pár lélegzetvételnyi van hátra a történetből. Múlthét vasárnap sikeresen megírtam az epilógust, ami kissé más lélegzetvételű lett, mint az egész történet.

Most egy hosszabb előzetest kaptok tőlem, mivel a hét további részében nemigen lesz időm feltenni részt, ezért pénteken hozom a frisst.

Köszönöm a rengeteg visszajelzést, drágák vagytok.

Kitartás a hét elkövetkezendő napjaira, hiszen hamarosan itt van a jól megérdemelt hétvége.

Puszi, Frida Beth Holloway