Catherine Rosalie Motron

Nyugodtan álltam a repülőtér előtti parkolóban, és a tájat kezdtem el szemlélni. Minden annyira eltért Vancouvertől. Sydney maga volt a megtestesült szépség. Még nem sokat láttam a városból - csupán csak felülről - mégis az volt az érzésem, mintha már egészen kiskorom óta itt éltem volna.

A tekintetem az útra téved. A főúton elhaladó kamionok hatalmas port vertek, ami a közeli fákon és bokrokon telepedett meg. A levegő elképesztően fülledtnek bizonyult.

Gondolkodni kezdtem, hogy kit hívjak fel. Mivel nem beszéltem arról Luke-kal, hogy végül elmegyek vele, így a fiú nem is tudhatta az ideérkezésemet. Meglepetést akartam okozni, ezért inkább valamelyik fiút hívtam. A készülék kicsörgött, majd meghallottam a telefonban Ash hangját.

- Igen, tessék! - mondta, én pedig nem haboztam.

A fiú meglepettségtől először fel sem fogta, hogy kivel beszél, de utána megvilágosodott, és egyből azt kezdte ecsetelni, hogy ne mozduljak a helyemről. Így is tettem. Percek teltek el, de semmi nem változott azt leszámítva, hogy repülőgépek szálltak fel vagy éppen le.

Megunva a várakozást, inkább eldöntöttem a világosbarna bőröndömet, majd leültem rá. Hamarosan egy fekete telepjáró gurult be a parkolóba, és állt meg előttem. Kíváncsian méregettem a járgányt, aztán Michael pattant ki belőle. Felkapva a cuccaimat, betette a csomagtartóba, közben intett, hogy szálljak be. Helyet foglaltam az anyósülésben.

- Szia, Catherine - küldött felém egy hatalmas mosolyt Ashton a vezetői ülésből. Kedvesen viszonoztam és már száguldottunk a cél felé. A rádió halk hangja betöltötte a kocsi légterét.

- Miért döntöttél úgy, hogy ide jössz? Mert, ahogy hallottam a szüleid nem nagyon pártolták, hogy Ausztráliába gyere - hajolt előre Mikey, majd felhúzta a szemöldökét.

Egyelőre még nem akartam szólni, hogy gyakorlatilag kitagadtak a döntésem miatt, így inkább nem említettem meg.

- Mivel Luke felajánlotta, így nem volt szívem visszautasítani - füllentettem, mire Ash és Mikey csak egy gyanakvó pillantást küldött felém.

Hamarosan beértünk a városba, aztán már csak azt vettem észre, hogy egy nagy családi ház előtt parkolunk le. Óvatosan szálltam ki a kocsiból, és éreztem, hogy a tenyeremet vékony izzadságréteg fedi. Idegesen beletöröltem a nadrágomba, közben követtem a fiúkat, akik már rég bent voltak a házban.

Kíváncsi tekintettel léptem be az ajtón, majd azonnal el is mosolyodtam, hiszen megpillantottam a falon pár családi fényképet egy-egy - valószínűleg - óvodában készült rajzot. A fogason megpillantottam a sok dzseki között Luke kabátját. Levettem a saját farmermellényemet, hogy felakasszam mellé.

Körülnéztem, de nem láttam sehol senkit, így tovább indultam. Az előszoba és a nappali találkozásánál megláttam a hanyagul letett bőröndjeimet. Megigazítva eltettem az útból, aztán beljebb léptem.

Először hatalmas ablakokat pillantottam meg. A kanapén egy nálam idősebbnek kinéző fiú laptopozott. Érkezésemre felkapta a fejét, és kikerekedett szemekkel kezdett vizslatni. Zavarba jöttem, mivel nem ismertem. Csak idiótán állva néztem rá.

Aztán rájöttem, hogy valószínűleg Luke testvérébe botlottam, hisz felfedeztem némi hasonlóságot közöttük. Egyik lábamról a másikra álldogáltam, közben intettem neki egyet, mire csak felállt előző helyéről.

- Hát te ki vagy? - kérdezte a fejét kissé oldalra döntve. Azonnal kezet nyújtottam neki.

- Catherine vagyok - nem is kellett tovább ragoznom, a fiú látszólag már hallásból ismert. Utána megtudtam, hogy Ben a neve és már sokat mesél rólam Luke.

Csörömpölést hallottam egy másik helyiség felöl, aztán egy másik fiú is megjelent mögötte egy anyuval egykorú nővel. Bennük is felfedeztem Luke családjának többi tagját. Mikor megláttak ledöbbentek, de Ben felvilágosította őket kilétemről.

- Jaj, az én drága kisfiam barátnője - ölelt meg kedvesen Luke anyukája, és elkiáltotta magát. - Lucas, nem is mondtad, hogy jön a kis barátnőd.

A lépcső felé fordított fejjel kiabált, majd hamarosan zajongást hallottam fentről is. Minden bizonnyal valaki a csigalépcső tetején állt, de nem láttam.

- Anya, mondtam már, hogy ne szólíts így - nyafogott Luke felülről, mire mosolyogni kezdtem. - Egyébként is, Catherine Vancouverben maradt.

Dübögő lépteket hallottam fentről, és hamarosan Luke szőke feje jelent meg. Még nem látott meg, hisz anyukájára meredt. Mrs. Hemmings mindentudó mosollyal intett felém. Luke értetlenül nézett rám, aztán hamarosan felfogta, hogy tulajdonképpen én állok a nappalijuk közepén.

A lépcső korlátját átugorva sietett felém, és felkapva megpörgetett a levegőben. Szorosan tartott a karjai között, mire elfogott egy igen jól eső érzés. Boldog voltam. Most éreztem igazán, hogy jól döntöttem.

- Hogy kerülsz ide? - kérdezte, én pedig már válaszolni akartam, de nem hagyta. Azonnal megcsókolt. Az idill pillanatnak egy erőltetett köhögés vetett véget.

- Na, fiatalság, szerintem menjünk át az ebédlőbe és vacsorázzunk meg - mosolygott kedvesen Luke anyukája, közben a többi srác is megjelent.

Az ebédlőasztalnál valahogyan Luke elém került, két oldalról, pedig Mikey és Ashton zárt közre. Valami ausztrál konyhai specialitást ettünk, amikor valaki belerúgott a bokámba. Fájdalmasan szisszenve néztem körül az asztalnál. Mindenki bele volt merülve az étkezésbe, egyedül Luke viselkedett furcsán.

Most kihívott egy asztal alatti rugdosós kihívásra? Beleszúrtam a villámat az ételbe, aztán gyanútlanul enni kezdtem, közben nagyot lendítve a lábamon hatalmasat sújtottam le Luke lábára.

- Mi a... - kiáltott fel idegesen Calum, miután kiköpte a szájából a vacsora maradványát. Mérgesen nézett körül az asztalnál ülőkön, de senki nem adott arra okot, hogy ő lett volna a rugdosó.

Luke kacsintva megeresztett egy félmosolyt, mire megforgattam a szemeimet, miszerint ő győzött, de itt nincs vége a harcnak. Újra megéreztem valaki lábát a székemnél, aztán újra kisebb fájdalom hasított a bokámba. Megint a fiú nyert, de nem fogom hagyni az biztos.

Luke magabiztosan hintázott a székén, mire alig észrevehetően lejjebb csúsztam, és belerúgtam az ülőalkalmatosságba. A fiú egy káromkodást követve terült el a földön. Vállát fogva tápászkodott fel.

- Lucas! Hányszor mondtam már, hogy nem szabad hintázni a széken, mert bármikor kicsúszhat alólad! - mondta idegesen Luke anyukája. - Nem szabad ilyen illetlenül viselkedni, ha vendégünk van.

Luke morgolódva ült le ismét és szúrósan nézett rám, mire büszkén tapasztaltam, hogy én győztem. Hamarosan valaki belépett az ebédlő ajtaján, aztán boldogan üdvözölte a családját. Miután engem is észrevett, kíváncsian mért végig.

- Ó, biztos te vagy, Rosalie - üdvözölt a kezemet megfogva. - Luke apja vagyok.

Rámosolyogtam, mit azonnal viszonzott. Lopva Luke-ra pillantottam, aki fejét fogta, mint aki felkészült arra, hogy az apja totálisan be fogja égetni.

- Igazából a Catherine-t használom - vallottam be, közben szemeimmel követtem, ahogyan Mr. Hemmings leül az asztalfőre.

- Rendben lányom. Hát akkor üdv a köreinkben - mutatott körbe. - Már vártam ezt a pillanatot, hogy megnézhessem Luke barátnőjét.

- Apu! - szólalt meg az említett nyüszítve, erre csak mindenki felnevetett.

A családi vacsora egész kellemesen folyt. Már a desszertet tálalta fel Luke anyukája, amikor egy igen kínos témát hozott fel Mr. Hemmings.

- És, Catherine, gondolkodtatok már a fiammal a családalapításon? - a villa kiesett a kezemből és hangosan csattant a tányéron. Ijedten Luke-ra néztem, aki félrenyelve a tortát, heves fuldoklásba kezdett. - Csak mert már mindketten felnőttek vagytok.

Mindenki kíváncsian kapkodta a fejét köztem és Luke között. Segélykérően pillantottam a fiú felé, aki még mindig nem tért magához a döbbenettől. Rajtam volt a sor, hogy megszólaljak.

- Igazából még nem, Mr. Hemmings, de majd talán egyszer - adtam a lehető legegyszerűbb választ.

A férfi még hümmögött egy párat, aztán tovább evett. Luke hangosan lecsapta a villáját, és felállt, magával húzva engem is.

- Mi most...sétálunk egy kicsit - intett az asztalnál ülőknek. Még futva megköszöntem a vacsorát, majd követtem a fiút.

Az utca friss levegője üdítően hatott a benti fülledt meleg után. Körül néztem, hogy hová tűnt Luke, aztán megpillantottam az utca közepe felé járva. Futva megindultam utána, de jóval hosszabb lábait iszonyat gyorsan szedte.

- Hé, várj! - kiáltottam utána kétségbeesetten, mivel már kezdett összemosódni az éjszakával az alakja. Hangomra megtorpant, én pedig nagy hévvel beléütköztem. Bocsánatkérően pillantottunk egymás felé.

Csöndesen sétáltunk egymás mellett. Az esteledő város látványa megnyugtatóan hatott. A hatalmas felhőkarcolókon megcsillant a hold ezüstös színe. A kirakatokban megpillantottam magunkat. Elgondolkodva sétálgattam, közben azon gondolkodtam, hogy vajon otthon minden rendben van-e.

Elmélkedésemből az szakított ki, hogy fázni kezdtem. Szorosabban húztam össze magamon a pulóveremet, mivel a nagy sietségben nem tudtam felvenni a kabátomat. Hiába volt Ausztráliában meleg, most valahogyan lehűlt egy csöppet a levegő.

Gyanakodva néztem körül, hisz már rég elhagytuk a város, és most egy igen elhagyatott utcán sétáltunk végig, ahová már nem látszottak el a város fényei. Mindenhol félhomály volt, én pedig zavarodottan Luke-ra néztem.

A fiú komótosan sétált a lábait egymás elé rakva. Kezei maga mellett lógtak. Megragadva az ujjait, megállásra késztettem.

- Luke, hol vagyunk? - kérdeztem halkan. A fiú döbbenten nézett körül, mint aki eddig nem is figyelte, hogy merre is mentünk az imént. Ajkamba harapva vártam a válaszát.

- Nem tudom - nézett körül. - Azt hiszem, hogy eltévedtünk.

----------

A következő részből:

„- Itt nőttél fel, de nem tudod, hogy hol vagy? - visítottam fel idegesen. Luke az orrnyergét dörzsölve pillantott rám.

- Soha nem jártam itt, mivel ahogyan látom, Sydney veszélyes környékén vagyunk perpillanat - mondta gondterhelten, mire kikerekedett szemekkel néztem körül, közben az próbáltam felfogni a hallottakat."

Feltöltés dátuma: 2015. 09. 29.

Sziasztok!

Ezen az esős szombati napon jelentkezem nektek a következő fejezettel. Megérkeztünk a napsütötte Sydneybe. Megismerhettük a Hemmings család oszlopos tagjait, és főszereplőink újabb bajba keveredtek. Elárulom, hogy nem fogják megúszni az éjszakát veszekedés nélkül, mint ahogyan az előzetesben is leírtam.

Hatalmas ölelés mindenkinek a rengeteg támogatásért, és most is várom visszajelzéseiteket. Mindenkinek kellemes pihenést és hétvégét.

Puszi, Frida Beth Holloway