Catherine Rosalie Morton

A hegyek csúcsai fehéren csillogtak a távolban. A hűvös szellő kegyetlenül tépkedte le a fákon megmaradt leveleket. Lassan már semmi sem maradt a gyönyörű évszakból, már az ősz vége felé járva. Még több mint egy hónap volt decemberig, de már most lehetett érezni, hogy kemény telünk lesz. Az idő napról-napra egyre hűvösebbre fordult, és már nem lehetett elhagyni a házat lenge öltözettel.

Gondolkodva szemléltem a kinti világot. De nem a tájban gyönyörködtem, hanem csak magam elé bambultam. Két tűz között találtam magamat. Már kezdtem kételkedni, hogy a boldogság tényleg létezik-e, vagy csak kitaláció.

A szüleim egyrészről jól látták a dolgokat, miszerint, ha Ausztráliába megyek, akkor feltevődik az, hogy végleg ott maradjak. Megértettem aggódásukat, vagy éppen azt, hogy nem akartak elveszíteni, de kész voltam meghozni saját döntéseimet. Vagy csak azt hittem?

Mindenképpen lesz egyfajta árnyoldala a döntésemnek, hisz valakit el kell hagynom. Bármelyik döntésemet csalódás fogja övezni.

Egyik pillanatban azt éreztem, hogy a családommal kell maradnom, viszont hamarosan Luke jutott az eszembe. A vele töltött pillanatok édes emlékképekként tündököltek előttem. Egy másik kontinensre mentem volna távol mindenkitől. Ha menekülni szerettem volna, akkor biztosan az utazásra esik a választásom, de semmitől nem kellett tartanom.

A sarokban letett bőröndjeimre néztem, majd az egyik családi fotóra a polcon. A szeretteim már születésem óta az életem részei voltak, viszont Luke csak pár hónapja csöppent bele a világomba. Ez alatt a pár hónap alatt megtapasztaltam a szerelem ízét, a fájdalom keserűségét, az elválás szívszorító pillanatát, de végül minden jóra fordult.

De különösképpen most újra választanom kellett.

- Hogyan fogsz dönteni? - szakított ki gondolatmenetemből Josephine. Felé fordultam, majd egyszerűen tanácstalanul széttártam a karjaimat.

- Úgy érzem, kettészakadok - feleltem. - A tanácstalanság felemészt.

Josephine csak szótlanul állt az ágyam előtt, aztán felkapta a repülőjegyemet, ami Luke adott tegnap.

- Fontos neked? - kérdezte. Csak bólintottam. - Remek, akkor told a szekrényedhez a kis csinos hátsódat, és pakolj bele a bőröndjeidbe.

Meglepetten néztem felé.

- Most nyíltan kijelentetted, hogy menjek el - zavarodtam össze. A húgom csak elém lépett, és megfogta a vállamat.

- Nem szeretem nézni, ahogyan szenvedsz. A boldogság neked is kijár - nézett a szemembe. - Talán itt kell hagynod minket, de felnőtt nő vagy. Jogod van döntéseket hozni. Nem szalaszthatod el Luke-ot.

Ajkaimat harapdálva fogtam fel mit is beszélt. Teljes mértékben igaza volt, de nem volt könnyű itt hagynom őket.

- Nem véletlenül találatok egymásra. Erre nem is gondoltál? - utalt az alig négy hónappal ezelőtti történésekre. - Titeket a sors hozott össze. Együtt kell maradnotok.

Könnyes szemmel néztem az előttem hevesen beszélő lányra. Csak most vettem észre igazán, hogy végleg felnőtt. Éretten viselkedett, mindenben teljesen igaza volt. Boldogan húztam magamhoz egy ölelésre.

- Luke fontos nekem - szögeztem le határozottan. - Nem fogom összetörni a szívünket.

Már tudtam, hogy mit akarok a jövőben. Boldogság. Lebegett ez a szó előttem.

- Remek, már féltem, hogy nem leszek nagynéni - csapott rá a vállamra Josephine.

Furcsán kezdtem el végigmérni, de ez őt nem zavartatta. Boldogan szökkenve dobálta be a ruháimat az óriási bőröndömbe.

Érzelmeimmel küszködve néztem végig a szobámon, aztán az emeleti folyosón. Lassan húztam végig az ujjaimat a szobámban lévő tapétán, majd végleg becsuktam az ajtómat. Hiába laktunk még csak alig két és fél hónapja itt, mégis minden berendezési tárgyam abban a helyiségben volt.

Még egy utolsót sóhajtottam, és megindultam lefelé. A kezemben egy igen megviselt repülőjegyet szorongattam, ami egykoron még sima volt, viszont a görcsös szorításban megadva magát összegyűrődött. Széleit kisimítva hajtogattam ki, aztán tettem el a zsebembe.

A bejárati ajtó hangosan csapódott, miközben megálltam a nappaliban. Anya és apa mosolygós arcát látva bűntudatom lett, miszerint itt kell hagynom őket. Javarészt nekik köszönhetem, hogy szebbé varázsolták a gyermeki éveimet. Döbbenten álltak meg előttem, majd tekintetük egyszerre a bőröndök hadára tévedt.

- Catherine, mit művelsz? - kérdezték egyszerre. Hangjukban az értetlenség melódiája csengett. Karba fontam kezeimet, és válaszoltam.

- Anyu, apu - néztem felváltva rájuk. - Döntöttem. Elmegyek Luke-kal.

A kijelentésemet heves fejrázás követte. Már kezdtek volna oktatgatni, de feltettem a kezemet, miszerint mondani szeretnék valamit.

- Csak egy kis időre megyek el. Két hét múlva már itthon is leszek - tártam szét a kezeimet egy halvány mosoly kíséretében, amit a szüleim nem viszonoztak. - Luke pedig egy szóval se említette, hogy magához fog láncolni.

Anya gúnyos nevetése nyílvesszőként hasított a levegőbe. Ahogyan figyeltem őket, rájöttem, hogy ők igazából akarják, hogy boldog legyek és eleresztenek, de viszont azt akarták, hogy mindig maradjak közzel hozzájuk.

- Azt hiszed? Ha vissza is jönnél, nem működne közöttetek a távkapcsolat - mondta apa, aztán átkarolta anyát, közben közelebb léptek hozzám. - Ugyanott lennénk, mint amikor elválltatok a nyár végén. Szenvednétek, aztán az a fiú végleg beleunna a távkapcsolatba.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem türelmetlenül. Sejtettem, de viszont az ő szájából akartam hallani.

- Arra, hogyha ott maradsz, letelepedsz mellette - mutatott egyes számot az ujjával. - Ha nem akkor, szakítani fogtok. Luke körül több millió lány legyeskedik. Még te szépen otthon vagy, ő addig egy turnén megcsal és még nem emlí...

- Elég! - kiáltottam fel. Már zsongott a fejem az előbb kapott információktól és értelmetlen vádaskodásoktól. - Tudom, hogy nehéz elengedni, de döntöttem. Az én életem, és jónak látom ezt a döntést.

A szüleim egy „Nagy hibát követsz el" nézéssel pillantottak felém, de én nem hagytam magamat. Kész voltam a saját utamat járni, egyéni döntéseket hozni.

Utoljára megöleltem őket, majd Josephine-hez sétáltam, aki eddig csak némaságba burkolózva hallgatta a beszélgetésünket. Elköszöntem tőle is, aztán egyszerűen megfordultam, és az ajtóhoz sétáltam, de egy hang megállított.

- Sajnálom, Catherine, de ha végleg kilépsz ezen az ajtón, akkor már soha nem térhetsz vissza...

Még pár pillanatig csengett a fülemben apa kimért, határozott hangja. Rosszul esett, hogy kitagadtak a családból, de már nem volt visszaút. A lelkem vezetett, a szívem pedig azt suttogta, hogy jól döntöttem. Bűnbánóan hátrafordultam és elsuttogtam egy utolsó mondatot, ami választ adott elmenésem okára.

- Mennem kell tovább az élet útján - mondtam. Megragadtam a bőröndöm fogantyúját, aztán magam mellé állítottam. - Nehéz volt a választás. Remélem, hogy egyszer meg tudtok bocsájtani nekem.

És végleg hátrahagytam magam mögött ezelőtti életemet, egy talán jobb, de annál bizonytalanabb jövőért. Nem láttam, hogy mit hoz a holnap, de bíztam abban, hogy a sors elég kegyes lesz hozzám, és nem fog újra próbára tenni.

Még utoljára visszanéztem a házra, ahol az ablakban anyuék álltak, és mintha szemükben könny csillogott volna.

Akkor láttam utoljára őket.

Idegesen vágtam át az emberek alkotta tömegem. A gépem úgy negyed óra múlva felszállásra volt készen, de mivel Luke és a srácok is ebben az időpontban utaztak, ezért rengetegen szobroztak az aulában.

Pár perc szenvedés után, végre átjutottam a nehézségeken, majd döbbenten tapasztaltam, hogy oszlani kezd a tömeg. Odafurakodtam az egyik üvegablakhoz, majd egyből érdeklődni kezdtem.

- Jó napot! Kérem, mikor indul a Sydneybe tartó gép? -kérdeztem, miközben magam mellé húztam a csomagjaimat. A fiatal lány még pár másodpercig kattintgatott a gépén, majd felpillantott.

- Már felszállt vagy úgy öt perce.

Egy világ tört össze bennem. Tanácstalanul álltam mozdulatlanul. Nem hagyhattam, hogy vége legyen itt mindennek. Ez egy újabb próba volt, amit le kellett küzdenem. A jövőm forgott kockán. Hevesen megfordultam és szólásra nyitottam a számat.

- Rendben, köszönöm - bólintottam, aztán rá is tértem a tárgyra. - Kérnék egy jegyet a következő Sydneybe tartó gépre.

----------

A következő fejezetből:

„Luke magabiztosan hintázott a székén, mire alig észrevehetően lejjebb csúsztam, és belerúgtam az ülőalkalmatosságba. A fiú egy káromkodást követve terült el a földön. Vállát fogva tápászkodott fel.

- Lucas! Hányszor mondtam már, hogy nem szabad hintázni a széken, mert bármikor kicsúszhat alólad! - nézett fel idegesen Luke anyukája. - Nem szabad ilyen illetlenül viselkedni, ha vendégünk van."

Feltöltés dátuma: 2015. 09. 26.

Sziasztok!

Hihetetlen, de már a hét közepe felé járunk. Robogunk a hét vége felé, ezzel együtt rohamosan a történet befejezéséhez is.

Mint megtudhattuk Catherine végül a szerelmet választotta, maga mögött hagyva bonyodalmas múltját. Reméljük, hogy végre boldog lesz Ausztráliába.

Annyira szeretlek titeket, mivel mindig mosolyt tudtok csalni az arcomra a visszajelzéseitekkel.

A következő fejezetben a Hemmings család tagjai és a srácok is feltűnnek. Végleg búcsút intünk Vancouvernek, ahova már a történet folyamán terveim szerint nem fogunk visszatérni. Úgyhogy kapcsoljátok be öveiteket, remélem, hogy útra készek vagytok. Irány Ausztrália.

Puszi, Frida Beth Holloway