Catherine Rosalie Morton

Egy egészen puha ágyon feküdve ébredtem fel. Óvatosan kezdtem el pislogni, mivel azt hittem, hogy meg fog vakítani az erős fény.

De nem így történt. A szobában félhomály uralkodott. Óvatosan tápászkodtam fel az ágyból. Végignéztem magamon. Nem a tegnapi ruhát viseltem. Egy borzasztóan nagy póló volt rajtam, amin egy számomra ismeretlen banda logója ékeskedett és nadrágként pedig egy többszörösen felhajtogatott fekete farmer szolgált.

Gondolkodni kezdtem, mire beugrottak a tegnap történtek. Veszekedés, zuhogó eső, aztán képszakadás. Pár másodperc múlva rájöttem, hogy a kimerültségtől elájultam.

Lassan felálltam, de egyből megbántam, mivel a fejembe éles fájdalom hasított. Nem törődve gyengeségemmel kifelé vettem az irányt. Először egy hatalmas helységet pillantottam meg kanapékkal. Az ülőalkalmatosságokon fiúk ültek, akik, amikor meghallották motoszkálásomat, egyből hátranéztek.

- Na, csak, hogy felkeltél, Csipkerózsika - szólalt meg Ashton mosolyogva. Halványan viszonoztam. Calum felpattanva a fotelből, egyből hellyel kínált. Csak nemlegesen megráztam a fejemet, miszerint nem ülök le.

- A ruháid ott vannak - mutatott Cal a szoba közepén elhelyezett asztalra, ahol valóban a ruháim voltak szépen összehajtogatva. Felhúzott szemöldökkel néztem rájuk.

- Ki tud ilyen szépen hajtogatni? - nevettem el magamat. A fiúk nem válaszoltak, így csak egy vállrántással felkaptam a cuccomat. Vissza akartam menni a szobába, de egy hang megállított.

- Én voltam - hallottam meg enyhén rekedtes hangját. - Én hajtogattam össze.

Lassan megfordultam és megláttam az egyik kanapénak támaszkodó Luke-ot. A fiú hangja közömbösen csengett.

- Hát, köszö... - nem tudtam befejezni, mivel félbeszakított a kezét feltartva.

- Ne köszönj semmit - dörzsölte meg az állát. Nagyot nyeltem, és bementem a szobába. Miután levettem a magamon lévő ruhákat, gondosan összehajtogattam, aztán letettem az ágyra.

Miután felöltöztem kifelé vettem az irányt. A nappaliban a fiúk sugdolóztak, de amikor megláttak elhallgattak.

- Én most mennék - intettem nekik, aztán kifelé vettem az irányt a lakosztályból.

- Hé, várj! - kiáltott utánam Ash. - Elkísérlek. Csak, azért, hogy nehogy újra elájulj.

Luke-ra néztem, aki csak unottan nyomogatta a telefonját. Mit hittem? Hogy esetleg ő ajánlaná fel a segítségét? Megadóan bólintottam, majd elköszöntem tőlük.

A szállodából kilépve megcsapott a párás levegő. Az eső még mindig szitált, de engem ez nem nagyon zavart, ellenben a velem szembejövő emberek idegesen kerülgették a pocsolyákat, fejük felett az ernyővel egyensúlyozva.

Egy zebránál megállva vártunk, hogy a lámpa átváltson zöldre, hogy átmehessünk a másik oldalba.

- Luke nagyon pipa rád, de meg is tudom érteni - kezdte Ash, de meglepetésemre a hangja nem csengett megvetően.

Sóhajtva néztem felé. Szeme kíváncsian csillogott. Most éreztem igazán, hogy valakinek tudnia kell az igazságot.

- Én nem csaltam meg Luke-ot - vallottam be.

Ash értetlenül nézett rám, közben nem vett észre egy szemben érkező lányt, így nekiment. A lány kezében tartott zacskók szerte-széjjel hullottak.

- Jaj, szörnyen sajnálom - kezdte el szedegetni a földről a cuccokat. - Nem vettelek ész...

Nem csak Ash lepődött meg a lányon, hanem én is. Ugyanis Harper állt előttünk. Persze Ash egyből felsegítette úriember módjára.

- Mi járatban erre, Harper? - kérdezte a fiú hatalmas mosollyal a száján. Egy kicsit hátrálva figyeltem a továbbiakat. Harper zavartan nézett körbe, mintha csak most fogná fel, hogy hozzá beszélnek. Ajkát beharapva indult volna tovább, de Ash megragadta a kezét. - Várj!

Harper segélykérően nézett felém, de csak megráztam a fejemet, miszerint neki kell beszélnie a fiúval.

Valami oknál fogva rossz érzésem támadt, hiszen a lány idegesen nézett mindenfelé. Aztán leesett, hogy mit akar csinálni. Azonnal közbe akartam lépni, de Harper már elkezdett beszélni.

- Figyelj, Ash. Te egy nagyon kedves, és aranyos fiú vagy, de én nem szeretnék tőled semmit - lépett egyet hátra. - ti járjátok a vilá...

Nem akartam tovább hallgatni ezt a beszélgetést. Inkább hátrébb sétáltam, és megálltam az egyik újságárus előtt, de azonnal tovább is lépkedtem, mivel majdnem minden címlapon a tegnapi Luke-kal való veszekedésünk utóképei voltak.

Hamarosan Ashton megállt mellettem, de nem szólalt meg. A tekintetét az utcasarkon járó lányon tartotta.

- Ash? - szólítottam meg, mire felém kapta a fejét. Csak megrántotta a vállát aztán tovább sétáltunk.

- De, Luke azt mondta, hogy megcsaltad -tért rá újra értetlenkedve a pár perccel ezelőtti beszélgetésünkre.

Csak nagyot sóhajtottam. Be kellett vallanom mindent, mivel már nem bírtam magamban tartani a hazugságok tömkelegét.

- A múltkor kaptam egy levelet - kezdtem el ecsetelni. - Az állt benne, hogy hagyjam békén Luke-ot, mert ha nem akkor kárt tesz bennem, de ami még a legrosszabb, hogy akár a családomban is.

Ash csak hümmögve hallgatott, aztán megszólalt.

- Értem, hogy miért hazudtál. Így akartad távol tartani magadat tőle - mondta, közben megállt egy pad mellett, és leült rá.

- Én nem akartam megbántani Luke-ot, de... - halt el a hangom. Ash közelebb húzott magához, majd fél kézzel átkarolt.

- Szerencsétlen nagyon pipa mostanában - nevetett fel kínosan a mellettem ülő fiú. Csak felhorkantam és a vállára hajtottam a fejemet. - Állandóan a gitárján vezeti le a feszültségét.

- Ashton, szerinted Luke egyszer megbocsájt? - kérdeztem, közben távolabb húzódtam tőle. - Hisz olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik nem igazán arra utaltak, hogy szeretne, vagy valami.

A fiú elgondolkodott, aztán felelt.

- Luke ha megtudja az igazságot, biztosan megenyhül - nyugtatott meg. - Csak fájt neki, hogy valaki „átverte."

Az átvertnél macskaköveket rajzolt a levegőbe, mire elnevettem magamat. Csöndesen ültünk egymás mellett. Ashton hirtelen felém fordulva megszólalt.

- Tudod, Catherine, ha egy híres ember barátnője vagy, akkor tuti lesznek olyanok, akik ezt nem nézik jó szemmel, viszont mindig többség általában sok boldogságot szokott ilyenkor kívánni - hevesen gesztikulálva beszélt. - Ne aggódj csak egy féltékeny rajongó irkált neked.

Halványan elmosolyodtam, és megköszöntem Ash támogatását.

- Egyébként is, minek kell itt szomorkodnod? Úgyis rendbe jön minden - rántotta meg a vállát a fiú.

Nem tudom, hogy miért, de a szám akaratlanul is elnyílt és beszélni kezdtem.

- Azt hiszed, hogy minden rendbe fog jönni? - kacagtam fel gúnyosan. - Te nem hallottad, hogy miket vágtunk egymás fejéhez.

Ashton csak megvonta a vállát, és válaszolni akart, de egy igen ismerős hang szelte át a levegőt

- Miért kellett hazudnod, Catherine? - állt meg előttem Luke. Elnyílt ajkakkal figyeltem, amint pár szót vált barátjával, aki egy intés közepette elhagyta a helyszínt. Ezek után a szőke srác helyet foglalt a pad túloldalán. Nagy levegőt véve belekezdtem.

- Mindent hallottál? - a fiú bólintva válaszolt, mire folytattam. - Luke, engem még soha nem fenyegettek meg, így érthető, hogy megijedtem.

- Akkor se kellett volna hazudnod - csapott rá a térdére. - Nem hiszed el, hogy kiakadtam.

- Mégis mit tehettem volna? Istenem...

Felálltam és elviharoztam az egyik közeli fához. Neki dőltem a törzsének, aztán kapargatni kezdtem a kérgét.

- Bocs, nem kellett volna így veled beszélnem tegnap - hallottam meg mögülem Luke hangját.

Nagy lendülettel fordultam hátra a kezemmel hadonászva, így Luke-nak nem volt ideje eltávolodni. A kezemmel orrba vágtam. Ijedten kaptam a számhoz, mire a srác kínosan mosolyogva fogta a megütött részt.

- Akkor szent a béke? - néztem rá nagy szemekkel. A kisujjamat felé tartottam, amit azonnal meg is ragadott. Megbocsájtottunk egymásnak. Ez a szeretet varázsereje lehetett csak.

Közben szoros ölelésbe zárt. A válla felett átbámulva megláttam egy gyönyörű falevelet. Elhúzódtam tőle, majd felugorva letéptem a vöröses színben pompázó levelet.

- Ez a tiéd - mondtam. Luke nevetve elvette, aztán ő is előhúzott valamit a zsebéből.

Az ezüst nyakláncom volt, amit eldobtam tegnap. Éreztem, hogy mögém lép és a helyére akasztja az ékszert Miután megigazította, apró puszikkal hintette be a nyakamat. Jólesően sóhajtottam, mire a fának nyomott, és most a számra tapadt.

Az érdes kéreg miatt a hátam fájt, de nem foglalkoztam vele. Beletúrtam Luke hajába, aki morgolódva fogta meg a kezeimet és inkább a nyaka köré fonta azokat.

Belemosolyogva a csókba tapasztaltam, hogy a haja az számára fontos. Vigyorogva szakítottam meg a csókot, aztán belefúrtam az arcomat a mellkasába.

- Úgy szeretlek, Hemmings - motyogtam. A fiú felnevetve magához ölelt még szorosabban. - Még ha néha egy szamár is vagy.

- Hé, most megsértődtem, Rosalie! - emlegette fel a középső nevemet. Mérgesen néztem fel rá.

- Nyugodtan, Lucas.

----------

A következő fejezetből:

„- Oh, csak futottunk egy kicsit - vonta meg a vállát a szőke fiú. - Tudod, kondiba kell lennünk.

Felmutatta az izmait, mire én elnevettem magamat. Fejemet ráhajtottam a vállára és behunytam a szemeimet. A házból még mindig irtózatosan rossz dallam szűrődött ki. Luke kérdően nézett rám, én pedig elhúztam a számat."

Feltöltés dátuma: 2015. 09. 21.

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy már a 24. Fejezetnél tartunk. Hihetetlen számomra. Érdekes, hogy először a történetet 10 fejezetesre terveztem, majd mire kettőt pislantottam már 20. fejezeten is túl voltunk. Megsúgom, hogy úgy látszik, át fogjuk lépni a 30-as számot is.

A fejezetről annyit csak, hogy sikeresen kibékültek főszereplőink. Hétfőn hozom is a következőt. Addig is töltsétek a hétvégét pihenéssel, mivel hamar el fog repülni.

Puszi, Frida Beth Holloway