Catherine Rosalie Morton

A porszívó hangja elnyomta a rádióból érkező dallamok sokaságát. Még utoljára végighúztam a szőnyegen a gép végén lévő fejet, majd végleg leállítottam a porszívót. Homlokomon gyöngyöződő izzadságcseppek sokaságát fáradtan töröltem le a kézfejemmel.

A szobán körülnézve, megpillantottam, ahogyan az ablakon beáramló fényáradat megvilágította a levegőben táncoló porszemeket, amik újra lehullottak a lakás minden szegletében. Inkább a helyére tettem a porszívót, és a konyhába vettem az irányt, hogy valamivel felfrissítsem kiszáradt torkomat.

A vízzel teli pohárra rásütő nap szivárványt vetett az asztalra. Már nyúltam volna érte, de a csengő éles hangjára felkaptam a fejemet. A házon átsietve az előszoba léptem. Megfogtam a kilincset, és szélesre tártam. Meglepődve szemléltem, hogy senki nem állt kívül, így tanácstalanul néztem jobbra aztán balra. Már csuktam volna be az ajtót, amikor a szél valamit odasöpört a lábamhoz. Egy boríték volt, gondosan leragasztva. Felkaptam és azonnal bevittem a házba.

Óvatosan téptem fel, majd belenyúlva kihúztam egy vérvörös papírt. Lassan hajtogattam ki, aztán azonnal olvasni kezdtem.

„Kedves, Catherine!

Tarts távol magadat, Luke-tól, különben ha nem, nem csak te fogod bánni, hanem a családod is! Luke csak is az enyém, ezt jegyezd meg! Ne játssz a saját, és szeretteid életével. 24 órát adok.

A levél írója"

Remegő kezemből kiesett a levél, ami lágyan ringatózva hullott alá a szőnyegre. Ez egyértelműen fenyegetés volt. Ránéztem az órára. Délután fél kettő felé járt az idő, ami azt jelentette, hogy a fiúval hamarosan újabb randira megyünk.

Lázasan gondolkodni kezdtem indokok után keresve, hogy miért nem lehetünk együtt. Leültem a fotelbe, az arcomat pedig a tenyereimbe temettem.

Ki lehet az, aki ennyire romlott, hogy megfenyeget? Soha nem voltam rosszban senkivel, így azt feltételeztem, hogy Luke egyik rajongójáról lehetett szó. De nem kockáztathatok. Mi lesz akkor, ha a levél írója tényleg komolyan gondoltam, hogy bántani fog engem és a családomat?

Halk kopogás zavarta meg az elmélkedésemet. Tanácstalanul álltam az ajtó előtt, kezemet a kilincsen hagyva. A másik oldalon álló személy türelmetlenségéből fakadóan dübögni kezdett a falapon. Nagy levegőt véve nyitottam ki az ajtót, aztán hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam Luke-ot, aki idegesen toporog a küszöbön.

Azonnal a nyakába ugrottam, és zokogásban törtem ki. A fiú óvatosan behúzott a házba, majd az ajtónak nekitámasztott.

- Hé, mi van? – kérdezte az arcomra fonva kezeit. Csak szipogva néztem gyönyörűen kéklő szemeibe.

- Mi... - ellökve magamtól a konyhába lépkedtem. Nekitámaszkodtam a pultnak. Zokogásom nem csillapodott. Hamarosan megéreztem Luke erős karját a derekaim körül.

- Hagyj, nem érdemlem meg! – kezdtem a színjátszást. Meg kellett védenem a családomat, nem tehettem mást.

Luke ellépve tőlem megvakarta a tarkóját, aztán kérdőre vonta, hogy miért is.

Nagy levegőt vettem és felé fordultam. Fájdalmasan csillogó szemekkel néztem rá.

- Luke, meg kell értened, hogy nem akartam neked rosszat, de meg kellett tennem – fakadtam ki, fel-le járkálva a padlón. A fiú elkapva a karomat megállított.

- Catherine, érthetően – hadonászott a másik kezével, közben ujjai lecsúsztak rólam, mivel leráztam azokat..

- Nem mehetünk el soha többet együtt – néztem végre rá. Luke meglepetten pillantott le rám, majd kínosan elnevette magát.

- Most csak szórakozol, ugye? – kérdezte. Keservesen rázni kezdtem a fejemet. Innen már nem volt visszaút. Meg kellett utáltatnom magam vele.

- Luke, én megcsaltalak – ejtettem ki a számon a szavakat, melyek súlyosan lebegtek a levegőben, aztán eljutottak a fiú tudatáig. Luke arcán rengeteg érzelem futott át. Értetlenség, düh, fájdalom. Sajnáltam, de oka volt minden tettemnek. Tudtam, hogy hatalmasat csalódott bennem.

A családomért a legpiszkosabb dolgokat is ki tudtam volna találni. Kicsit rosszul esett, hogy Luke elhitte, miszerint tényleg megcsalom, de viszont ez volt az a dolog, amit soha nem tudtam volna megtenni.

- Azt hittem, hogy szerettük egymás – állt nekem. – Istenem, valahogy tudtam, hogy ez lesz a vége.

- Én... Sa...Sajnálom – dadogtam össze vissza. Ha lehetett a könnyeim még jobban megeredtek. Luke lesajnáló pillantásaira elkaptam a tekintetemet. Soha nem láttam még így nézni senkit, nemhogy Luke-ot.

- Sajnálhatod is, hisz átvertél – mondta, mire remegve néztem rá a pillaim alól. – Én megbíztam benned, de te kihasználtál. Csak a hírnevemre pályáztál és a pénzemre. Ó, de tudhattam volna, hisz sokan ezt művelik...

Sóhajtva nézett a plafon felé, aztán fújtatva elhagyta a lakást. Az ajtó hatalmas csattanására beleremegett a ház is, ezzel együtt az én szívem is.

Mindig valami közénk állt, ami akadályozott abban, hogy boldogok legyünk. Hazugságaimmal eltaszítottam valakit magam mellől, de ezzel együtt védelmet is adtam másoknak.

A nappaliba szaladtam, aztán a sarokban heverő babzsákra ültem. Újra felszakadtak a nemrég begyógyult sebek. De most valamiért jobban sajgott a szívem. Luke bántó szavai késként hatoltak a szívem minden szegletébe.

Az ajtó felöl mozgolódást hallottam, így felé vettem az irányt. Abban hittem, hogy Luke fog ott várni, de csalódnom kellett. Ugyanaz a boríték, ugyanolyan vérvörös papírt rejtegetve. Remegő kezekkel húzom ki a lapot, majd gyengéden hajtogatom ki.

„Ügyes kislány vagy te, Catherine. Látom már, hogy miért szeretett beléd Luke."

Indulatosan szaggattam széjjel, aztán a kukába száműztem, ahogyan a másik lapot is. Kissé megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Már nem sírtam, de a szemem még mindig könnyes volt.

Ujjaimat végigszántottam a hajamon. Azt vettem észre, hogy ebben a pillanatban jobban hiányzik Luke, mint bármikor. Most nem csak egyszerűen elváltunk, hanem haragban szakítottunk.

Végigsimítok a nyakamban lógó ezüst medálon. Felidézem újra Luke csókjainak édes ízét. A fájdalom egy csöppet enyhül, de nem eléggé.

Halkan énekelni kezdem a srácoknak azt a dalát, amelyiket Luke az apró cetlire írt, azt, amit az interjúban énekelt nekem. A dalban a mostani pillanathoz legjobban illő versszakot választottam. Hangom remegve hasított bele a nappali némaságába.

You can say we'll be together

Mondhatod, hogy együtt leszünk

Someday

Egyszer

But nothing lasts forever

De semmi sem tart örökké

Nothing stays the same

Semmi nem lesz már ugyanolyan

So why can't I stop feeling this way

Szóval miért nem tudok harcolni ezzel az érzéssel?

----------

A következő fejezetből:

„- Ez volt az a hely, ahol először beszélgettünk – suttogtam, mire Luke rám pillantott.

- Akkor még boldogok voltunk – tárta szét a kezeit. Boldogok. A szó igaz jelentése már csak köd volt az hajnalban."

Feltöltés dátuma: 2015. 09. 16.

Sziasztok!

Megérkezett a hétfő, így ennek örömére egy új fejezettel indítom el a hetet. Újabb fordulatot próbáltam beletenni a történetbe, remélem, hogy sikerült meglepnem mindenkit.

A következő fejezet szerdán érkezik, amiben a főszereplőink újra veszekedni fognak. Nem akartam az előzetessel elárulni túl sok mindent, így csak egy apró részletet fedtem fel a következő fejezetből.

Közölni szeretném veletek, hogy a tegnapi nap folyamán végleg összeállt a fejemben a történet, így már azt is tudom, hogy milyen lesz a befejezés. (Mivel az egyik pillanatban boldog befejezést akartam, aztán nem.) De, hogy hogyan döntöttem majd csak a történet végén tudjátok meg. Még hátra van azért jó pár fejezet.

A napokban túlléptük az 5000 olvasót, ami számomra hatalmas szám. Tulajdonképpen ti adtok löketet, hogy folytassam a történetet. Csak ismételni tudom magamat, hogy nem lehetek elégszer hálás nektek.

Szerdán jelentkezem, mindenkinek addig is kellemes időtöltést.

Puszi, Frida Beth Holloway