Catherine Rosalie Morton

Nyugodtan álltam az íróasztalomnak nekitámaszkodva. Josephine idegesen térdepelt az erkélyajtóm előtt, és próbálta felfeszíteni a zárat.

- Ez nem lehet igaz - mérgelődött. - A filmekben mindig kinyitják a hullámcsattal az ajtót. Az egész egy nagy hazugság.

Még nem akartam leleplezni azt, hogy bizony nálam van a kulcsa. De végül megkönyörültem a húgomon, és megköszörültem a torkomat, mire hátranézett. Vigyorogva lengettem meg a kezemben tartott tárgyat. Josephine azonnal felpattant, hogy jobban megszemlélje a kulcsot.

- Csak most mutatod? - kérdezte. - Fel akartad húzni az idegeimet?

Csak megrántottam a vállamat.

- Készülj, Josephine, mert ma bálba megyünk - mondtam sejtelmesen.

A lány boldogan szökkent a ruhásszekrényemhez, és kihúzta a piros ruhát. Lehajtotta a fejét, majd megszólalt.

- Te akkor mit fogsz felvenni? - kérdezte. Közelebb léptem hozzá, és magamhoz öleltem.

- Ezen a bálon csodálatosan fogsz kinézni. Én valami egyszerűbbet szeretnék viselni- nyugtattam meg.

Az íróasztalomhoz kezdtem húzni, hogy valamit kezdjek hollófekete hajával. Egy ideig méregettem, majd befontam, és kontyba csavartam. Elgondolkodva néztem az asztalomon lévő mű rózsát, amit Luke-tól kaptam. Megragadtam, és beletűztem a konty közepébe. Egyszerű volt, pontosan Josephine-hez illett. A sminket rábíztam, addig én a szekrénybe kutattam megfelelő ruha után.

Egy halványkék és egy krémszínű ruha között haboztam. Mind a kettőt akkor kaptam, amikor a szüleimnek új munkahelye lett.

- A krémszínű legyen, az kiemeli a hajad színét - hálásan néztem a húgom felé, aki csak megeresztett felém egy mosolyt.

Gyorsan belebújtam, és a tükörhöz sétáltam. A ruha combközépig ért, hasonlított a piros csipkeruhához. Végigsimítottam az oldalán eltüntetve ezzel a gyűrődéseket. A hajamba túrtam. A hullámok kecsesen omlottak a hátamra. Nem akartam felkötni, hiszen mindig is jobban szerettem leengedve.

- Nem mondanám nagynak a sminkkészletedet, de a célra most megfelelt - állt fel Josephine az asztaltól, átadva a helyét nekem.

Ránéztem a lányra. A szeme ki volt húzva, és fekete szemhéjpúdert is tett fel. Én egyszerűbbre vettem a formát. Elintéztem a sminket egy tusvonallal és egy kis szempillaspirállal. Anya mindig azt mondta, hogy a szépséghez nem szükséges smink. Nem nagyon festettem magamat, hisz nem is szerettem, és nem is tellett rá. A hajamat átfésültem egy párszor, majd késznek nyilvánítottam magamat.

A húgom felé néztem, aki már kinyitotta az erkélyajtót és fel is öltözött. Sugárzó szépség volt. A lemenő nap pirosra színezte a szobámat, így Josephine ruhája tökéletesen hatott. Kezében egy rózsakoszorút tartott. Elé sétáltam, és a fejére tettem. Mosolyogva levette, és felém nyújtotta.

- Ez a tiéd, rajtam már van piros. Egyénként is a rózsa illik hozzád.

Meghatódva forgattam az ujjaim között, és tettem a fejemre. Josephine összecsapta a tenyerét, és kihajolt az erkélyen. Elmeséltem neki, hogy a múltkor hogyan szöktem ki. Ezzel a módszerrel próbálkoztunk ismét.

Sikeres földet érésünk után már csak a kapu jelentett akadályt. Mikor átlendítettem a lábamat a ruhám alja beakadt. Megdermedtem, mire Josephine kérdően nézett hátra. Sóhajtva visszamászott, hogy kiszabadítsa az anyagot.

Lábunkat szedve lépkedtünk a macskaköves járdán. A város közepén lévő hatalmas villából érkező zajok messzire elhallatszottak. Mikor megláttam a csodás építményt, meghátráltam. Én nem illettem ide.

- Ma nem vagyunk szegények, se csúnyák, se botlábúak, se... - sorolta a húgom, de félbeszakítottam.

- Oké... Felfogtam - sóhajtva megindultam az ajtó felé, ahol számomra ismeretlen fiúk álltak. Csábosan elmosolyodtak, mire csak szerényen viszonoztam.

Belépve az épületbe, elképedtem. Mintha visszamentem volna vagy száz évet. Igazi báli hangulat uralkodott. Hatalmas csillár, lefelé vezető lépcső és fényárban úszó falak. Josephine levágtatott a lépcsőn. A bálterem közepén álló Luke és a többi fiú felé vette az irányt, én pedig még mindig a lépcső tetején álltam. Luke valamit kérdezett Josephine-től, mire a lány a fiú háta mögé mutatott. Luke lassan hátrafordult. Elképedve figyelt engem. Calum nagyot csapva a vállára intett a srácnak, hogy csináljon már valamit.

Végigmértem Luke-ot. Fekete ing volt rajta, ugyanolyan színű zakóval. Elmaradhatatlan fekete térdnél szakadt gatyája egyszerre illeti is és nem is az öltözékéhez. Lassan indultunk meg egymás felé. Mikor összetalálkoztunk csak egymásra mosolyogtunk. Megfogta a kezeimet és összekulcsolta a sajátjával.

- Csodálatosan nézel ki! - jelentette ki hatalmas vigyorral a képén. Lehajtottam a fejemet.

- Teljesült a vágyad? - kérdeztem, utalva arra, amit mondott, mikor elhívott a bálba.

- Annál sokkal többet kaptam - bólogatott.

Gyengéden húzni kezdett a többi fiúhoz, akik jóízűen nevettek valamin a húgommal. Kezükben italos pohár volt. Rosszallóan néztem Josephine-re.

- Na, ne már, Catherine. Két hónap múlva tizennyolc vagyok - sopánkodva kérlelt.

Csak sóhajtva bólintottam, hogy legyen, de csak mértékkel igyon.

- Nahát, Catherine, gyönyörű vagy ma. Luke egy igazi főnyereményt kapott - nézett végig elismerően rajtam Ashton. Majd nyávogósra vette a hangját - Hallottad volna Luke-ot. „Mikor jön már Catherine?" „Biztos nem esett bajuk az úton?"

Az említett személy csak morgolódott egy sort, majd óvatosan elhúzott a kacagó barátaitól. A parkett közepére vezetett, majd meghajolt.

- Szabad egy táncra? - nevetve csúsztattam a tenyerébe a kezemet. Közel rántott magához, lassan kezdtünk táncolni. Egymás tekintetét fürkésztük. Hamarosan egyre nagyobb tömeg figyelte a táncunkat. Csak a forgásoknál szakítottuk meg a szemkontaktust. A zene véget ért, így Luke átfonva a derekamat megdöntött. Mosolyogva egyenesedtem fel. A közelben megláttam hevesen tapsoló húgomat, aki csak sugárzó mosollyal intett felém.

Luke a puncsos tálhoz vezetett, hogy igyunk valamit.

- Nagyon élveztem a táncot - szólaltam meg hamarosan. Éreztem, hogy a pír elönti az arcomat.

A közeli erkély felé néztem, zavaromat leplezve vettem felé az irányt. Mikor kiléptem nagyot szippantottam a késő nyári levegőből. Az ősz lassan beköszöntött. A sötétben is láttam, hogy a fákon már sárgulnak a levelek. Egy meleg kezet éreztem a derekamon, ami gyengéden maga felé fordított.

Luke a zakója zsebéből előhúzott egy apró dobozt. Felhajtotta a tetejét, majd óvatosan kiemelt belőle egy ezüstszínű láncot. A kezeit a nyakam köré fonta, miközben én a hajamat fogtam fel. A láncot a helyére kapcsolta, és rám mosolygott. Meglepődve simítottam végig a hűvös tárgyon. Egy violinkulcs volt rajta, aminek a végén egy L betű lógott. Luke-ra néztem. Elsuttogtam egy köszönömöt.

Összefonódott a tekintetünk, de Luke hirtelen elkapta és a cipőjét kezdte el vizslatni.

- Catherine, már régen el kellett volna valamit mondanom, de bolond voltam. Azt hittem, hogy az itt töltött pillanatok örökké tartanak - mondta, közben a kezeinket összekulcsolta újra.

- Luke, megijesztesz - ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Catherine... - halt el a hangja. Nem szokott ennyire zavarosan beszélni, így gondoltam, hogy komoly dologról lehetett szó.

A fiú rám nézett és sóhajtva beletúrt a hajába, majd újra nekifutott.

- A pokoliba is. Mióta először megláttalak, ahogyan énekeltél az egyszerűen lenyűgözött. Tudtam, hogy nem szabadott volna barátságot kötnöm veled, de valahogyan megtörtént - egy másodpercre se nézett másfelé. - Aztán megismertelek, később pedig valami egészen mást éreztem, ami már a barátoknál nem megengedett. Lassan azt vettem észre, hogy beléd szerettem, akaratlanul is. Szeretlek, Catherine!

Elnyílt ajkakkal figyeltem, ahogyan elszakítja az ujjainkat egymástól. Meg akartam újra ragadni, de hátrált egy lépést.

- Luke, én... - nem folytattam. A számat összepréseltem.

- Teljesen mindegy, hogy te mit érzel, vagy mit nem - rázta meg a fejét. - Mi nem lehetünk együtt. Holnap visszautazunk a srácokkal Ausztráliába.

Hatalmasat nyeltem a kijelentése hallatára.

Ausztrália.

Közel álltunk egymáshoz, de csak most láttam be, hogy közöttünk egy óceán húzódik. Minden értelemben.

- De... - nem voltam képes semmit sem kinyögni.

A vallomása meglepett. Lehet, hogy ez kellett ahhoz, hogy a bennem felgyülemlett érzések hada végre kristálytisztává váljon?

Mint egy diafilm, lepergett előttem az összes vele töltött időm. Luke vallomása rávilágított az érzéseimre. Mivel soha nem voltam szerelmes, így érthető volt, hogy nem tudhattam a szó igazi jelentését, de most minden egyes kirakó a helyére került. Minden tiszta volt. Beleszerettem Luke-ba. Szerelmes voltam.

- Luke? - szólítottam meg.

Csak felkapta a fejét. Keservesen elmosolyodott, majd elém lépett. Újra összefonta az ujjainkat. Belenéztem kék szemeibe, melyekben magamat láttam visszatükröződni. Zavarba jöttem. Lehajtva a fejemet közelebb léptem. Éreztem a testéből áradó meleget.

Egy kéz megfogta az államat, majd felemelte, így találkozott a tekintetünk. Lassan közelebb hajolt hozzám. Újra hezitált, mint múltkor a hegytetőn, de most másképp döntött.

Ajkaink csókban forrtak össze. A szenvedély mérhetetlen fájdalommal keveredett, tükrözte az érzéseinket és az elválás keserű ízét.

Mikor elváltak az ajkaink egymástól, Luke egy utolsó csókot nyomott a számra, majd hátrált két lépést.

- Minden jót, Catherine - mondta. - Ígérem, hogy találkozunk még.

Láttam, ahogyan kisétál az villából, ezzel együtt az életemből is. Az ajkamhoz értem, ahol Luke szerelmének zálogát otthagyta, ami örökké pecsétként égett a számon.

Megígérte, hogy még találkozunk, de a jövő átláthatatlanul ködösnek bizonyult. A könnyeim utat törve maguknak szántották végig az arcomat. A szívem kettészakadt, ami csak ő tudott újra összeforrasztani. A csillagos eget kezdtem el szemlélni, az apró fényes pontok ebben a pillanatban szomorúan fénylettek.

A sors kegyetlen játéka összehozza az embereket, majd aztán szét is szakítja. Próbára téve így az összetört szíveket.

Még semminek sem volt vége, hisz a holnap első sugaraival egy új kezdet nyílik meg. Annyit tudtam, hogy a szívem örökké Luke-ra fog várni, de az már kérdéses volt, hogy meddig fogom bírni ezt az ördögi játékot.

- Hamarosan találkozunk, Luke... - suttogtam az éjszakába. A halkan fújó szél messzire vitte a szavaimat, így dallamot csempészve a kitartóan hallgató természetbe.

----------

A következő fejezetből:

"A képernyőn a 5 Second Of Summer összes tagja jelent meg, majd zenélni kezdtek. Hamarosan Luke-ra vándorolt a kamera. Az oly' régen hallott hangja most rengeteg emléket hozott felszínre bennem. Lehajtottam a fejemet, mivel a könnyeim utat törve maguknak folytak le az arcomról."

Feltöltés dátuma: 2015. 09. 03.

Sziasztok!

Ezt a fejezetet nevezném a történet tetőpontjának. Most lehet, hogy letépnétek a fejemet, de muszáj volt, így kavarnom a lapokat. Mikor megalakult a fejemben a történet, akkor már tudtam, hogy én akarok írni egy ilyen fejezetet.

De ne feledjétek, hogy Luke megígérte, hogy még találkoznak, így nem szabadultunk még meg Luke-tól.

Köszönöm azt a rengeteg csillagot, és hogy írtok, olvastok. Eszméletlen érzés.

Remélem, hogy az iskolakezdés nem riaszt el titeket. Csütörtökön találkozunk.

Puszi, Frida Beth Holloway