- Kelj fel Say! – nyitja ki az ablakot anya és elhúzza a sötétítőt. – El fogsz késni!

- Honnan? – takarom le a szemem a tenyeremmel.

- Az iskolából. – nyög egyet, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen.

- Bassza meg! – dünnyögöm.

- Ezt hallottam! – néz vissza az ajtófélfa mellől.

Ja, igen itthon nem szabad csúnyán beszélni allergiás rá anyám. Sajnos anya tud norvégul, úgyhogy nem tudom másra fogni.

Hamar elkészültem. Nagyon jól akartam kinézni. Ez az első napom, jó benyomást kell kelteni. Egy fekete térdnél szakadt farmert húztam fel, egy has kilógós pólóval és egy inggel, amit a derekam köré kötöttem. Ezekhez a kedvenc Vans-em húztam fel.

Tökéletes. A sminkem megvolt, mehettem le reggelizni. Szerencsémre apa és anya, ilyenkor már nincsenek itthon. Anya felkelt és egyből megy dolgozni. Nem akartam a reggeli prédikációt hallgatni, miszerint:

„Kislányom ne beszélj csúnyán senkivel"

„Hagyd, hogy segítsenek az angolban és a tanulásban"

„Szerezz magadnak barátokat"

„Látsszon rajtad, hogy jómódú vagy"

Jó, hogy az nem mondják hogy, szopjam le a fél focicsapatot! Bár, ha belegondolok nem is olyan rossz ötlet. Otthon jó kislány próbáltam lenni kisebb-nagyobb sikerekkel. Itt miért ne lehetnék extrán rossz? Visszaadom én mindenkinek, hogy a szüleim elszakítottak a barátaimtól. Ők jelentettek számomra mindent a francba is! NEM TUDOK NÉLKÜLÜK ÉLNI! „De muszáj lesz"- mondaná apám a flegma dumáját. „Amíg nem múltál el 18 én parancsolok neked" ...Akkor most miről is beszélünk? Egy évig rossz kislány leszek! Eldöntöttem. Aztán majd meglátjuk, hogy apuci kis lánykáját milyen fából faragták.

Csináltam, magamnak egy kis reggelit. Az a nagy kajacsinálás egy doboz fagyiból és egy zacskó gumicukorból állt. Ittam egy kávét és elindultam az iskolába. Anya már tegnap megmutatta, hogy hova kell menni. Gyalog bandukoltam, pedig van kocsim, csak apám bezárta a garázsba a deszkáimmal együtt. „Jót tesz a séta"- kijelentésével. Igen neki meg jót tenne, ha befogná a pofáját!

Út közben hallgattam a fejhallgatómba az angol szavakat. Már egész jól ment, vagyis elméletben. Gyakorlatban nem próbáltam. Szóval nem ment sehogy, csak meg akartam magamat nyugtatni.

Végre beértem a suliba. Több száz diák nyüzsgött az udvaron. Próbáltam szexin közlekedni. A lábaimat egymás elé helyezni, hogy még kecsesebb legyek. Fütyülések tömkelegét hallatták a srácok. Hogy melyik srácok? Majdnem az összes. Végigmértem az itteni lányokat, de szinte az összes szőke volt. Nem értettem mi ez a nagy szőke invázió, egy ideig... A suli legmenőbb csaja, Brianna szőke volt. Itt ez a szokás, ha a legmenőbb csaj rózsaszín tincset csináltat a hajába, mindenkinek olyan lesz már másnap. Persze ez engem, cseppet sem érdekelt. Hülye lennék a többi pincsijéhez társulni. Na, ne már, hogy bálványozzam... Chh (Nekem van egyéniségem)

Amúgy is a rossz kislányok mindennek az ellentétét csinálják, ugye így van? Hát én pont ilyen leszek.

Végigtipegtem a folyosón. Anya mondta, hogy a földszinten a legutolsó szoba a dirié. Elvileg tud spanyolul, hát remélem különben nem lesz körbevezetőm. Kopogtattam az ajtaján.

- Szabad! – üvöltötte ki egy mély női hang.

Beléptem és mosolyogtam egyet (inkább fancsali vicsorgásra sikeredett)

- Megtudhatnám ki vagy? – kérdezi fel sem nézve a füzetéből, amit épp ír.

- Már elnézést! – szólalok meg spanyolul.

- Oh...Leyre? – csettint, mert eszébe jut a nevem.

- Igen. – bólintok, kiráz a hideg a tejes nevem hallatán. 

- Nem tudok nagyon jól spanyolul. – gondolkodik a szavak közt.

Elmosolyodok és topogni kezdek, hogy mutassa már meg az osztályom. Nincs kedvem egész nap itt állni. (van jobb dolgom is)

- Ja, igen gyere! – mondja hirtelen és vezetni kezd a folyosón át.

Közben mondogat valami sületlenségeket, mert nem tud spanyolul. Mondjuk ki! Pár szó és kész, de nem is kell neki. Mire használná itt? Semmire! Na, ugye.

- Megjöttünk ez az osztályod. – mondja ezt már angolul.

- Köszönöm. – válaszolom, próbálom jól kiejteni a szavakat.

Beküld a tanterembe és el is húz. Kösz... Bakker nem is tudok angolul, de azért menjek be egy vad idegen környezetbe! Ez a nő is egy fogyatékos!

A hajammal takargatom az arcom és leülök a leghátsó padba. Fú nagyon irritálóak, ezek az amerikaiak... nevetgélnek, szórakoznak egyfolytában, pedig épp aludni próbálok a padra téve a fejem, eltakarva a fényt a szemem elől.  Asszem ebből nagy beszólást fogok alakítani.

Becsengettek, de nem emeltem fel a fejem. Majd szólnak, ha zavarja őket valami. Egy flegma beképzelt picsa leszek, igen. A szüleim bosszulása miatt, sorry.

Az igazi énem nem ilyen, sőt! Nem is hasonlít. Otthon (Svájcban) nagyon jól tanultam, szerettem beszélgetni a szüleimmel, és mindent megtettem volna a deszkázásért. És most? Most egy mindenért fennakadó, házsártos flegma csaj vagyok, aki utálja a szüleit és ki akarja készíteni őket idegileg. Egy nem változott. Még mindig bármit megtennék a deszkázásért, amit persze tiltanak tőlem.

Miközben ezeken gondolkodtam, bejött az ajtón egy fiú. Elég jól nézett ki, de ez most kit izgat? Senkit. Kit érdekel, hogy helyes? Hagyjatok már. Legalább 100.000 srác császkál ebben a városban, aki szexi, kurva helyes és jó testű. Majd, ha meztelenre vetkőzik az összes tanár előtt a parancsomra, azt mondom, hogy jó pasi, addig egy senki!

- Bocs tanárnő. – int a tanítónak és megindul felém.

- Semmi baj, fiam. – mosolyog a nő, mintha semmi nem történt volna.

Ez komoly? Itt lóg a gyökér gyerek az óráról és csak egy mosoly? Engem tuti lecsesztek volna a sárga földig, ha már fél percet kések. Mekkora szarházi...

Leül mellém és felém tekint.

- Nem is tudtam, hogy ül mellettem valaki – harapja be ajkát.

Értettem, amit mondott, de nem nagyon akartam válaszolni.

- Most már tudod. – fordulok el, hogy ne őt lássam.

- Hogy hívnak? – kérdezi, suttogva.

- Nem mindegy neked? – húzom föl a szemöldököm és megint ránézek.

- De igazából mindegy. – rántja meg a vállát és elfordul.

Visszanézek a pad alá, mert valamit ott piszkálgatott. Egy cigis doboz van a kezében, aminek a tetejét nyitogatja-csukogatja. Legalább ő nem unatkozik, vagy pont, hogy igen és azért csinálja.

- Még mindig nem mondod meg a neved? – kérdi rám pislogva.

- Nem hát! – förmedek rá.

Azt hiszi, majd itt kitárulkozok neki. Jaj, ne nevettessen már! Örüljön, hogy leülhetett mellém baszki. Egész órán a mellettem ülő srácot néztem kisebb szünetekkel. Nem tudom ki, ő vagy, hogy hívják, de az biztos, hogy helyes. És nem akasztotta ki a szörnyű elviselhetetlen énem, (amit már most utálok használni).

Kicsengetnek.

- Örültem. – int, és kiviharzik az ajtón.

Ő az egyedüli, akivel eddig beszéltem, muszáj megkeresnem. Kiszaladok utána a folyosóra, de már hűlt helyét találom. A szemem a srácot keresi, de nem találja. Ezt is jól megcsináltam. Végre egy ember szóba áll velem erre... még a nevét sem tudom.

Elindulok a szekrényem felé, de két fiú megállít.

- Ohh, szexi. – húz közel magához az egyik. – Még nem láttalak szépség.

- Azt elhiszem. – villantok egy mosolyt és eltolom magamtól.

- Lesz ma nálam egy buli, feltétlenül gyere el. – nyom a kezembe egy papírt és megpuszilja az arcom.

Nem tudtam hová tenni ezt a „gyors talit" ezzel a sráccal, de mindegy. Megtartom a cetlit és eldöntöm, hogy elmegyek-e. Ott a helyem – ANYÁÉK TUTI NEM ENGEDIK MEG. Épp ez az! Ezért fogok elmenni.

Tovább keresem a padtársam. Kicsit a rögeszmémmé vált ez a fiú. Egyfolytában őt kutatom, de már nem is emlékszem, hogy néz ki. És végre ráakadok, beugrik az arca, ahogy meglátom. Egy osztályterem ajtaját támasztja, több hozzá hasonló fiúval, gondolom a barátaival, beszélget.

Most oda menjek? De mit mondjak neki? Nem nagyon vágom, hogy ilyenkor mit kell mondani az angolban. Köszönjek? De már találkoztunk, vagy mi? Na,jó hagyom a francba. Olyan béna vagyok. Egész eddig őt kerestem most végre megvan erre, beijedek.

Rám néz és biccent egyet felém. Int, hogy menjek oda közéjük. Flegma vagyok, flegma vagyok - mondogatom magamban. Nem szabad kizökkennem. Oda megyek és mosolygok egyet.

- Na, srácok. Ő az új padtársam. – számol be rólam, mint egy új zsákmányról a barátainak.

- Uuh! – nevet az egyik. – Bár nekem is ilyen padtársam lenne.

Én csak egy „Ne sújts le"fejjel illetem.

- Mi a neved? – szólal meg egy másik.

Muszáj lesz elmondanom a nevem. 

- Say vagyok. – nyögöm ki.

- Na, ezt nekem miért nem tudtad elmondani? – kérdezi a padtársam.

- Mert, minek mondtam volna? – köhécselek. – És nektek mi a nevetek?

- Én Cameron vagyok. –böki meg saját mellkasát a padtársam. – Ő itt Grayson és Ethan. – mutat a két egyforma srácra.

- Oh, durva ikrek vagytok. – kerekedik ki a szemem.

- Aha. – mondják egyszerre és felnevetnek.

- Akkor ő itt Jack másik Jack és Kenny.

- Értem. – bólogatok.

Ez a hosszú prédikáció most kevésbé sem érdekelt, de végül is én kértem meg, hogy mutassa be őket.

Na, nézzük! Melyik a leghelyesebb! Ha már egyszer extrán rossz akarok lenni, akkor pasiznom is kell. Haza fogom vinni az éppen aktuális fiúimat és a szüleim szeme láttára rongyolok velük föl a szobámba. Ez ki fogja verni náluk a biztosítékot.

Becsengetnek.

Nem volt időm jobban szemügyre venni a srácokat, de egyet elmondhatok. Aranyosak. Ez a lényeg nem? Otthon inkább haverjaim voltak, mint pasijaim. A fiúkra általában nem úgy tekintettem, hogy bejön vagy sem, hanem inkább, mint egy tesóra.

- Na, gyere Say! – kezd húzni Cameron a padtársam, én csak követem.

- Mi van? Tudok egyedül is járni ember! – oltom le.

- Becsengettek az van! – dünnyög. – A matek tanár nagyon lecsesz, ha nem érsz be időben.

- Akkor így jártam. – szabadulok ki a karmai közül és lassítok.

- Én szóltam. – lép be a terembe.

Én lájtosan még elmegyek vécére, aztán az osztályba. Ha feleltetni akarna, a tanár majd lökök neki valami norvég dumát biztos nem folytatja.

- Oh, jókor jön! – mutat rám az ősz hapsi. – Meg is oldhatja az ott! – bök a tábla felé.

Először svédül, aztán németül kezdtek el neki hadoválni. Igazából káromkodtam, de az már mellékes.

- Maga új tanuló? – kerekedik ki a szeme.

Bólintok egyet.

- Ja, akkor üljön le. – int és elpirosodik.

Hát igen. Eléggé leégett az öreget meg kell hagyni. Olyan fejet vágott kínjában! 

Cameron mosolyog egyet, várja, hogy mellé üljek. Máshova akartam, de csak mellette van hely... nehogy rám másszon ez a szerencsétlen. Csak magának ártana azzal.

- Mi volt ez Say? – kérdezi ő is döbbenten.

- Semmi. – rántom meg a vállam.

- Te nem is angol vagy? – fordítja az államnál fogva a fejem az övé felé.

- Dehogynem. – forgatom a szemem kínosan.

- Nem, mert van akcentusod is. – elegem lett az okoskodásából.

- Hagyjál már! Nem mindegy neked? Baszki aludni akarok! – teszem le a fejem a padra.

- Jó. – mondja megijedt kisfiú hangon. – Bocsi.

Elfordul, azt hiszem megbántottam a tuskóságommal. Ez van, meg kell szoknia, ha a padtársam akar lenni.

- Cam? Odaadod majd a házikat? Le kell másolnom. – meresztem rá orbitálisan nagy szemeimet.

- P-persze – dadogja, gondolom megijedt. Nem is baj, meg kell férfiasodniuk, ha már egyszer van fütykösük nem igaz? Ha a padtársam akar lenni, vállalnia kell a kockázatot.

Többet nem beszélgettünk. Próbáltam figyelni az órán, de egyáltalán nem ment. Túl gyorsan beszélt a tanár, hadart.

Kicsengettek.

- Megvárjalak? – fordul vissza hozzám Cameron, mert még összepakolom a cuccaimat.

- Nem kell! – förmedtem rá. – Vagyis, de megvárhatsz! – eszelek ki egy remek tervet.

Viszonozza.

Jó arc ez a Cameron. Legalább nem nyomul rám, mint az a két fiú a reggel. Jaj...

A folyosón az iskola legmenőbb csaja jön szembe velem és fintorogva néz rám. Gondolom, nem tetszik neki a hajam. Jaj, máris azt várja, hogy fejet hajtsak neki, mint egy szolga. Hát ebből nem fog enni.

Oda megyünk Cameron barátaihoz.

- Sziasztok! – köszönnek egyszerre.

A két iker, Ethan és Grayson, ha jól emlékszem a nevükre, fejenként három-három puszit nyomnak az arcomra. Odaállok Kian mellé és nézek ki a fejemből, mert valamit mesélt Ethan, nem értettem miről. Nem figyeltem. A távolba néztem, ahol Brianna a suli legmenőbbje sutyorgott a mellette álló pincsijével, aki kb. ugyanúgy nézett, ki mint ő.