Otthon, ó, édes otthon! Bárcsak sohase látnálak többet!

Be kell mennem oda, és beszélnem apámmal. Már régebben hivatott, de nem akartam bemenni, mert felébresztett édes álmomból a rohamosztagos, aki hivatott. De mostmár jó ideje váratom, mérges lesz ha nem megyek továbbra sem.
Gyorsan magamra kaptam a rohamosztagos-álcámat, és elindultam apám terme felé. Benyitottam, de masok is voltak ott. Már épp ki akartam menni, de apám utánam szólt:
-SS5224 fáradjon beljebb.-szememet forgatva visszafordultam, és odaálltam hozzá. De nem térdeltem le mint a másik kettő. Az egyik maszkban volt, és Kylo Ren volt a neve. A masik egy vörös hajú, valami Hux a neve. De ebben nem vagyok biztos. A vörös hajú rám szólt:
-Katona. Maga miért van itt? Térdeljen már le!-az Erő segítségével elkaptam a torkát és elkezdtem folytogatni.
-Mit merészelt?-kérdeztem fenyegetően, majd elengedtem, miközben apám és a maszkos nézték a jelenetet.
-Sophie. Abbahagyhatod.-mondta apám, így abbahagytam a vörös hajú kínzását és odafordultam, illetve levettem a sisakom. A két férfi meglepetten nézett, de apám csak a szemét forgatta.
-Sophie, hamarabbra vártalak.
-Tudom.-hajtottam le a fejem.-csak aludtam.
-Egy feladatot akartam rád bízni, de...-hagyta figyelmen kívül előző mondatomat, ezért én bosszúból visszavágtam. Csekély bosszú, de megéri.
-Elvállalom.-mindenki meglepődött, bár más-más okok miatt. Apám azért, mert nem szoktam teljes információhiányban elvállalni semmit, a masik kettő pedig azért, mert még mindig nem tudtàk, ki is vagyok. Úgy döntöttem, elárulom, holott nem bíztam bennük. Vagyis csak az agyam nem akart bízni bennük.
-Apa... mit kell csinálnom?-kérdeztem apámtól, akin láttam átsuhanni a haragot, de aztán elmosolyodott, amit kevésszer tesz, így megbecsültem a ritka pillanatot.
-El kell menned a Wordow-ra. Meg kell keresned valakit. Hogy van anyád?-kérdezte, és teljesen figyelmen kívül hagyta a két férfit, ezért én is így tettem. Mintha ott se lennének.
-Jól van ahhoz képest, hogy még mindig beteg.-tény és való, hogy anyám tíz éve rákos lett, és nem gyógyul, de szerencsére nem is romlik az állapota. A rákra mindenütt, szerte a galaxisban kerestünk gyógyírt, de nem létezik. Mindhárman beletörődtünk ebbe. Anyám egyik pillanatról a másikra meghalhat, és én ezt csak később tudom meg. Ilyen bizonytalanságban élünk mar egy ideje.
-Akkor jó.-mosolyodott el, ma már masodjára. Különleges nap van, vagy mi?
-Ren, Hux, most mehetnek.-szólt oda a két férfira, akiket látszólag cseppet sem érdekelt a beszélgetésünk, csak apámra vàrtunk.
-Boldog születésnapot kicsim.-mondta, én pedig csak akkor dőbbentem rá: ma van húsz éve, hogy megszülettem. Azóta is pont ugyan felelőtlenül és gyerekesen viselkedek, mint akkor.
Boldogan kimentem, és anyám szobája felé vettem az irányt, ahol mindig volt néhány orvos.
-Sophie!-suttogta.
-Anyu! Ne halj meg!-sírtam el magam.
-Ma még nem fogok, ígérem.-mindketten elmosolyodtunk ezen a gyerekes viselkedésen. A halált nem mi irányítjuk.
-Sophie. Mesélj, mi van veled.
-Hát...-kezdtem. Minden nap meglátogatom, általában többször is. Nem tudom, mit mondhatnék, de mivel a haldokló anyámról van szó, megerőltettem magam.
-Ma semmi sem történt. Délelőtt voltam apánál. Egy kicsit fura volt, mert nem egyedül voltam. Ennyi.

Mire kimentem anyámtól, nagyon elfáradtam. Több, mint 8 órát voltam bent nála.