Végszántott nyelvével ajkaimon, de válaszul csak megpusziltam nyelvét. Kuncogva összenyomta pofimat, majd egy apró puszit nyomott ajkamra.

Felültem, s ahogy elvettem fenekétől kezeimet, picit ráfröcsköltem.
-Hé~!- szólt rám, s visszafröcskölt. Nevetve vizetem be haját, mire hátrébb húzódott, s újra lendítette kezeit. Ha harc, hát legyen harc.
Már kétkézzel locsoltam, míg ő már szinte lábbal is beszállt.

Vagy 15 percen át fröcsköltük egymást, mint a gyerekek.
Mikor már alig maradt víz a kádban, nevetve hagytuk abba.
-Atya ég, mi van itt!- néztem körbe fejemet fogva, hisz a fürdő teljesen úszott a kilocsolt víztől.
-Hozz egy felmosót Kincsem, ezt nem hagyhatjuk így!- keltem ki egy törcsit derekamra hanyagul felkötve, majd hajamba túrva mértem fel a helyzetet. Istenkém, ekkora felfordulást..
Míg Joon kirohant én a kádból kihúztam a dugót, s elkezdtem törülközőkkel feltörölni a vizet.

Vagy negyed órán át szenvedtünk szórakozásunk eredményével, majd a nagyjából száraz fürdőt otthagyva burultunk mindketten kifáradva az ágyba.
-Azt hiszem elég lesz a mai napból- sóhajtottam fel Namjoont magamhoz ölelve, aki fáradtan bólogatva bújt hozzám.
-Szeretlek- suttogtam fülébe, mire elmosolydva simított arcomra.
-Én is, Hercegnőm- puszilt ajkaimra, majd alaposan betakartuk magunkat, s pillanatok alatt mély álomba merültünk teljesen egymásba gabalyodva.

Kora reggel valami borzalmas rikácsolásra kezdtem ébredezni.
-Mi a fene..- ültem fel kómásan, majd hajamba túrtam, szemeim próbálva jobban kinyitogatni.
-Hazaviszem! Engedjen!!- hallottam meg egy ismerős, ideges női hangot. Talán túl ismerőset is..
Az ajtó pillanatokon belül kivágódott, s anyám ideges arca tárult elém.
-Most azonnal kelj fel, és indíts hazafele!!! Soha többet nem jöhetsz ki, értetted??- ordított nekem szinte lángoló szemekkel, amire már Namjoon is felkelt. Csak értetlenül nézte az ordító anyámat, majd Kim néni is felért.
-Ezt azonnal fejezze be! Nem megy sehova, csak ha akar!!- szólt anyámra, aki csak még mérgesebb lett. Amint leesett, mi is folyik itt, csak gúnyosan elmosolyodtam.
-Hiányzik a hülye buzi fiad, hm?- mosolyogtam rá fájdalmasan, mégis gúnyosan.
-Na adok majd én neked...- lendítette felém kezét, ami csak Namjoon jóvoltából nem találta el arcomat, hisz elkapta anyám kezét. Csak aggódva Namra vetettem egy pillantást, majd újra a balhézó némbert kezdtem figyelni
-Hogy ütheti meg a fiát?? Ez undorító!- nézett Namjoon anyja az enyémre hitetlenül, mire anyám szemei mégjobban lángolni kezdtek  -ha ez egyáltalán lehetséges-.
Karon ragadott, s kihúzott Namjoon mellől, majd egy szál alsóban rángatott egészen hazáig. Akárki akármit mondott neki, meg sem hallotta, csak vitt.

A házba érve a kanapéra lökött
-Most boldog vagy, hm? Elérted a célod?- néztem fel rá érzelemmentes arccal, mire egy hatalmasat sóhajtott.
-Amíg nem gyógyulsz meg, a szobádban maradsz. Se ki, se be.- mutatott felfele, mire csak nagyot néztem, de nem mozdultam.
-Indíts!!- ordított rám, mire csak idegesen a szobámba rohantam.
A falba csaptam egy hatalmasat, hátha le tudom vezetni minden fájdalmamat, de ez.. hát, nem úgy jött össze, ahogy én azt akartam. A kezem vérezni kezdett, amit azonnal el is kezdtem bekötözni, de a tevékenységet a szobám ajtajában pihenő zár halk kattanása zavarta meg. Ezt.. nem hiszem el.. Most.. komolyan bezárt?!

Kétségbeesetten keztem el az ajtómon kopogni, dörömbölni, de 20 perc elteltével sem változott semmi. Feladva a reményt sírva csúsztam össze, s térdem felhúzva majd át is ölelve azokat zokogtam az ajtóban.

Mikor a nap kezdett lemenni cseppet én is megnyugodtam. Csak azon járt az eszem, mit tehetnék, hogy ne legyek itt. Hogyan mehetnék ki, és hogy láthatnám Namjoont?
Folyamat ezen agyaltam, majd mindent átgondolva egy dologra jutottam: meg kell szöknöm.

Elkezdtem összepakolni néhány fontosabb holmimat egy utazótáskába, majd totál feketébe öltözve álltam az ablak elé. Felhúztam azt, s a teljesen sötét utcát kezdtem kémlelni.
Azt hinné az ember, hogy van társasági élet egy kertvárosban, de erre még csak egy kósza mókus vagy madár sem jár. Az égen sem volt egyetlen csillag sem. A holdat is alig lehetett észrevenni a sok felhő közt, annyira elbújt.

Megelégelve az undorító, élettelen környéket óvatosan kimásztam az ablakon, majd leugrottam, egyenest bele a bokorba. Cseppet fájt a bokámnak, hisz mégiscsak az emeletről ugrottam, de hamar összeszedtem azt a maradék kis lélekjelenlétemet és felkeltem.

Leporolva magam indultam el a lehető legnagyobb csendben az utcán, hogy beolvadjak a halottságba. Azt se tudtam hova, vagy merre megyek, egyszerűen csak mentem amerre vitt az út.
Az elmúlt napok eseményei forogtak folyamatosan a szemeim előtt. Hogy mit és miért tettem, majd Apám is eszembe jutott. A szívem elképesztően sajogni kezdett, majd ahogy arra gondoltam, hogy nem is ismerhette meg Namjoont, csak mégjobban fájt. Fájt ez az egész. Ahogy anyám bánt velem, hogy Apámat elvesztettem, hogy a szerelmemet soha többet nem láthatom..
Cseppet szédülni is kezdtem, s már azt sem tudtam, hol vagyok. Totalisan eltévedtem.
"Szeretlek Hercegnőm"  "Bármi legyen, én mindig büszke leszek rád, Fiam"  "Az én fiamból nem lesz hülye homokos!"
Ezek cikáztak a fejemben, s nem bírtam tőlük szabadulni. Az egyetlen, amire feleszméltem és kizökkentett, az a szemem elé táruló hirtelen erős fény, s az istenesen hangos duda volt. Felkaptam a fejem azonnal, de késő volt..
Egy hangos csattanás az így is süketítő duda mellett, majd se kép, se hang. Minden feketévé és némává változott..

     I'm back.

~Dana