- Gyönyörű vagy - pörgetett meg Carol.

- Hát...nem is tudom - vizsgáltam meg a tükörképem. A gyönyörű ruhában feszítettem, aminek a dekoltázsát talán még mindig túl mélynek gondoltam, csiri-csáré fonatokkal, és kék pillangókkal díszített kontyban van a - most már - szőke hajam. Carol még ki is sminkelt. Igazából semmi extra, csak egy csodálatos és drámai kék szemfestés, de mégis úgy éreztem, hogy valahogy ez nem én vagyok. Mondjuk alapjából véve, az hogy a Tavaszi Bálba mentem, ráadásul kísérővel (!), és igazi bálozóként, nem én vagyok. De csináljuk, ennél szürreálisabban már úgysem érezhettem magam. Csak ha mondjuk megnyerem a bálkirálynő választást...

- Pedig hidd el - Carol még egy utolsót húzott a ruha hátulján, amitől az olyan derekat varázsolt nekem, amilyen amúgy sosem volt. Meg egy picit megfullasztott, de ennyit el kell viselni. Lejjebb rángatta az általam állandóan feljebb húzott ruha elejét, és röhögött, amikor ismét feljebb húztam.

- Oké, Carol kérlek ne - nevettrm fel, amikor végül valahol az ő és az én elképzelésem köze húzza a ruhát mellrésznél, és hát ebben a ruhában olyan mintha lenne is mellem, ami azért nem kis előrelépés. Meg Caroltól valami olyan extra szuper akármilyen melltartót kaptam, ami nem tudom mit csinált, de határozottan tetszettem magamnak. Amire nem sokszor van példa.

- De ez így tökéletes - érvelt, mire ráhagytam, ha akarja akkor legyen három centivel lejjebb. Nem teljesen mindegy?

- Peter írja, hogy itt van - vettem elő a telefonomat, és a Messengert megnyitva elolvastam az üzenetet.

Biztos emlékeztek még Peter-re a Starbucks-ból. Aki elkérte a telefonszámomat. Azóta rengeteget beszélgettünk - holott csak két hete volt - és kétszer össze is futottunk egy mozizásra. Vagyis egy nem randinak nevezett randira.

Igazából egészen megkedveltem a srácot, és azt hiszem hogy ő is jól szórakozott a társaságomban. Ha nem így lenne, akkor nemet mondott volna a Tavaszi Bál-os meghívásomra, de kissé meglepetten köszönte meg, amikor elmondtam neki, hogy rá gondoltam, és biztosított, hogy szívesen elkísér.

- Na akkor hajrá csajszi! Én itt várok majd rád - mutatott körbe a szobámban, ahova az utóbbi napokban otthonosan befészkelte magát, és tulajdonképpen átköltözött ide. Nem sok mindent tudtam a dologról, mert Carol nem szívesen beszélt a szüleiről, de mostanában sokat balhéztak, azt hiszem talán válni készültek vagy készülnek, vagy ki tudja?

Igazából... én sem szívesen beszéltem a szüleimről. Ha bárki megkérdezte, hogy hogy vannak, meg ilyesmi akkor igyekeztem szűkén válaszolni. Anyu még... tizenöt voltam, amikor meghalt. Brian annyi mint most én. Az az időszak nagyon összefolyik, csak homályos képek vannak meg innen-onnan. Az egész olyan, mint egy nagy kórházi látogatás, és tulajdonképpen az is. Minden reggel már hajnalban bementem, és késő estig maradtam, több hónapon át.

Ha valaki megkérdezné, mi volt életem legszomorúbb emléke, habozás nélkül - fejben - arra gondolnék, amikor utoljára látogattam meg anyut a kórházban.

A csontos ujjai, amik korábban puhák voltak, erőtlenül markolták az én apró mancsaimat. A mindig fényes és gyönyörű vörös haja, akkor már fakó volt és természetellenes ősz hajszálak vegyültek bele. Az arca beesett, és anyu úgy ahogy volt, nagyjából vaságyastól nyomhatott egy pár kilót.

Emlékszem a véraláfutással körülvett tűre, ami mindig a bőrébe vájt, az infuzió csöpögő hangjára, a mindig kesernyés kórház illatra, a lehangoló hófehér falakra, a zokogásokra, amik a folyosóról hallatszottak be, és a rengeteg vizsgálatra, amikre rendíthetetlenül mászkáltam az édesanyámmal. Reménykedve, hogy egyszer láthatom majd a kórházon kivűl is még. De már nem láthattam...

Reméltem, hogy lesz még millió egy közös nyaralás, a játszótéren hintázás, szánkózás a térdig érő hóban, ruha vásárlás a kedvenc üzleteinkben, apu és Brian agyára menés, közös sütés, főzés a konyhában, hajnalig tartó lelkizések a semmiről és csak úgy rengeteg fontosnak talán nem is nevezhető közös emlék. És mégis, ha belegondolunk talán ezek az apró pillanatok, amiket oly sokan elpazarlunk, azok amit nem hozhatunk vissza.

De erre mindig csak akkor döbbenünk rá, mikor már késő. Amikor már késő, mert nem hozhatunk össze több ilyen pillanatot. Amikor már késő, mert ezeket elmulasztottuk, és nem jön több ilyen.

Nem lesz több pakolós délután, amikor hosszan megvitatjuk, hogy melyik ruhámat vigyen, vagy olyan amikor közös erővel próbáljuk meg becsukni a teletömött bőröndöt. Vagy amikor befonja a hajamat, és kis szalaggal közi meg a végét. Amikor együtt öltözünk be a legvastagabb kabátokba, hogy hóembert építsünk, vagy elbújjunk a hó alatt ráijesztve a másikra. Amikor kiválasztjuk a legképtelenebb és viccesebb ruhákat az üzletben, hogy bolondozva próbáljuk fel, eljátszva hogy a legújabb divatbemutató kifutóján sétálgatunk. Amikor beszólásokon gondolkozunk, lealázva a bátyámat és aput a szó párbajban. Amikor vitatkozunk, hogy a melyik desszertet süssük meg, amikor négyünknek négyféle a kedvence. Vagy amikor romantikus filmet nézünk, és százaszsepivel az ölünkben csapongunk erről arra, és arról erre.

Aztán... egy évvel anyu halála után belépett apu életébe Anne. Az első pillanattól kezdve egy igazán szimpatikus nő volt, aki még csak meg sem próbálta soha pótolni az édesanyánkat - hiszen ő pótolhatatlan -, mégis valamellyest betöltötte a mellkasunkban tátongó űrt.

Apu nem sokkal a találkozásuk után el is jegyezte, aztán ide költözött hozánk, majd feleségül is vette őt. Brian-nel egy pillanatig nem tiltakoztunk, ugyanis láttuk hogy apu mennyire összezuhant a történtek miatt, és Anne mellett - ugyan csak részben -, ismét önmaga volt. Azóta is várjuk Brian-nel, hogy mégis mikor hirdetik már be a kistesó érkezését, de eddig még nem történt meg.

És az, hogy Anne mekkora tisztelettel van anyu emlékére nézve, egy különleges dolog. Például nem vetette le - mint ahogyan azt biztosan sokan tették volna - a szüleim esküvői képét a falról, csupán az apué és az ővé is felkerült mellé. Mindig szívesen meghallgat, ha valamit mesélni szeretnék anyuról, és sokszor megkérdezi, hogy ezt meg azt ő hogyan csinálta volna. Anne maga volt a tökéletes nevelőanya, mivel leginkább egy idősebb nővérként gondoltam rá mindig.