Ajánlott dalok:

• Prioritás:
Hamilton Musical betétdalai (Alexander Hamilton, Helpless, stb...)

• Valerie-lista:
Taylor Swift – Enchanted (Taylor's Version)

______________________________________

Hölgyeim és uraim, itt a királyuk, III. György beszél. Köszöntöm önöket a Hamilton előadásán! Kérem, némítsák le a mobilokat, és egyéb elektronikus eszközeiket. Fénykép- és videófelvétel sem megengedett.
Köszönöm, és jó szórakozást a műsoromhoz.

A közönség felmorajlott, a nagy taps közepette a karmester beintett, majd a mindenki által nagyon jól ismert vörös színpadi függöny széthúzódott.

Az a bizonyos vörös függöny... Ami itt valamennyiünk életét meghatározza. Az a vörös függöny, ami függetlenül a darabtól, ami elkezdődik másodperceken belül, izgalommal tölt el mindenkit a nézősorból. Az a vörös függöny, aminek a széthúzása után mindegyikünk egyszer egy olyan előadást látott, amely végérvényesen befészkelte magát a szívünkbe és lelkünkbe, és így belekerültünk a színészet fantasztikus világába.

– Kezdődik! – sikkantotta lelkesen Bella, és kezemet megragadva ráncigálni kezdett, ezzel levezetve azt a temérdek mennyiségű adrenalint, ami felgyűlt testében.

Én is feszengtem, mint minden egyes előadás előtt, hiába voltam csak egy néző a több száz közül. Aggódtam az előadókért, hiszen tudtam, milyen érzés a kezdés előtt, a színfalak mögött álldogálni, a szöveget pörgetve a fejedben, nehogy elrontsd, amikor élesben, a közönség előtt megy a játék. A lámpaláz ezen szakasza talán a legrosszabb az összes közül.

Ugyanakkor amiatt is izgultam, hogy ez lesz az első alkalom, amikor láthatom a diáktársaim javát; éppen a Juilliard Művészeti Egyetem évnyitó előadásán ültem, legjobb barátnőm, Bella társaságában, és hivatalosan is bejelenthetem, hogy immár én, Valerie Callista Benett is ezen egyetem tanulójának számítok.

Kíváncsi voltam, mi lesz a jövőm, milyen emberekkel leszek körülvéve az elkövetkezendő négy évemben, amit majd itt, New Yorkban fogok tölteni. Bár igaz, hogy elsőre senkinek sem az igazi énjét fogom megpillantani, hanem egy eljátszott, XVIII. századi hasonmását, de érdekes volt külső szemmel látni az új világomat.

– How does a bastard, orphan,
Son of a whore and a Scotsman
Dropped in the middle of
A forgotten spot of the Caribbean
By providence
Impoverished, in squalor
Grow up to be a hero and a scholar?
– kezdte egy alak a darabot, aki pillanatnyilag egyedül állt a színpadon.

Elmosolyodtam a szövegén, de közben szinte elfelejtettem, hogy éppen énekel, olyan profi előadásmódot gyakorolt a színész a színpadon. Már sejtettem, hogy ez életem egyik kedvenc musical-je lesz.

– Ő Casey Jennings – bökött a fiú felé. – Tavaly lesmárolt egy buliban – magyarázta Bella, mire egy pillanatra értetlenül pillantottam rá.

Gyakran elfelejtem, hogy Bella idén már a második évét kezdi a Juilliardon, ahogy azt is, hogy a színpadon lévő színészek, akik egyre többen lettek az előadás elteltével, valamennyien évfolyamtársai a barátnőmnek. Bella zongorázik, tehát zene szakon van, csakúgy, mint a zenekar, akik gyönyörűen adták meg a musical zenei aláfestését.

Furcsa volt belegondolni, hogy ezeket az embereket Bella már jól ismeri, napi szinten találkozik velük, és együtt járnak bulizni, vagy akár – mint az imént kiderült –, csókolózott is valamelyikükkel. Bár a barátnőm sosem volt igazán gátlásos, mégis rendre megdöbbentenek a véletlenszerűen elejtett tényei, amiket valahogy nem szokása elmesélni nekem.

A nyitójelenet eddig bemutatta egy bizonyos férfi gyötrelmes gyermekkorát, fiatal felnőttkorát, és a színészek elénekelték, milyen sikeres volt az élete. Csakhogy még mindig nem láthattuk a darab főszereplőjét, akiről eddig csupán hallhattunk.

– ...And the world's gonna know your name
What's your name, man?

A színpad elsötétült, és mindenki tudta, hogy most jön a főszereplő nagy belépője.

– Alexander Hamilton.
My name is Alexander Hamilton...

Amint a reflektorfény a színészre vetült, elállt a lélegzetem. Néma csend uralkodott el az egész előadótermen. Egyedül a férfi mély hangja, és a zongora halk zenéje hallatszott.

Gyönyörű, erőteljes hangja volt, és megjelenésének megvolt a hatása. Barokk stílusú ruházata, kosztüme bár pont olyan volt, mint a többi színészé, mégis minden tekintet rászegeződött. És nem csak azért, mert ő énekelt.

Egyszerűen a kisugárzása már magával ragadta a tekinteteket... Ő… ő nem az a típusú férfi volt, aki mellett csak eltudnál sétálni anélkül, hogy ne jegyeznéd meg fejben, milyen jóképű. Mert ő pont ilyen fajta férfi: borzalmasan jóképű.

Sötétbarna haját hátrazselézték, hogy a musical előírásainak megfeleljen, de tudtam, hogy természetes körülmények között nem így állna, abból kifolyólag, hogy néhány sötét tincs göndören hullott a szemébe, rakoncátlanul elválva a többitől.

Nem az a fajta színész volt, akit azért válogattak a szerepbe, mert annyira passzolt volna a történelmi Hamiltonhoz és a személyiségéhez. Tény, hogy gyönyörű hangja és tehetsége volt, de úgy véltem, inkább a kinézete miatt választották őt erre a szerepre.

Hiányzott a jellegzetes, régies bajusz, copfos haj az összképéből, amitől igazi, XVIII. századi Hamiltonná vált volna. Ezek a dolgok a többi színészen bár megjelentek, őt azonban nem kényszerítették előnytelen ruhadarabok és kellékek viselésére.

Mintha a mézesmadzagot húzogatnák a legyek előtt, úgy tapadt a hölgyek tekintete a férfira. Mindenesetre, biztosan megérte a Juilliard kasszájának ez a szereplőválasztás, simán el tudom képzelni, hogy vannak, akik többször is befizettek miatta a műsorra.

Messze magasabb volt, mint a többi férfi a színpadon, és ruhája alatt is látszott a kigyúrt, szálkás testalkata. Bár messziről nem tudtam megállapítani, de úgy tűnt, sötétbarna szemei vannak, ezzel kölcsönözve némi lágyságot a markáns az összképbe.

– Ő... ő meg ki? – kérdeztem gombóccá összeugrott gyomorral, oldalasan Bellára pillantva, miután néhány másodperc alatt ódákat zengtek a gondolataim a színészről.

– Cassian. Cassian Carter. – vágta rá automatikusan – Miért? – kérdezte értetlenül, majd végigpáztázta a merengő arcom.

Kisvártatva mindentsejtően elvigyorodott, de rámhagyta a dolgot. Azt hiszem, megneszelte, mi járt a fejemben. Tipikus legjobb barátnő.

Mire feleszméltem, már le is járt az első dal, ezzel együtt az első jelenet.

Ekkor tűnt fel, hogy mennyire gyönyörű a színésztársaság hangja, úgy összességében, mert komolyan olyan volt, mintha egy kórus szólna. Mindig is nyilvánvaló volt számomra, hogy egy színésznek alapvetően jó hangja kell legyen, de nem gondoltam volna, hogy a Juilliardon ekkora hangsúlyt fektetnek erre is.

Kisvártatva megérkezett három lány, akik a Schuyler testvérek voltak az előadás keretei között.

– Ott van Glory! – sikkantott fel Bella, majd tekintetemmel követtem a legelső színésznőt, aki megjelent a színen.

Glory Bella szobatársa volt a kampuszon, és a tavalyi év folyamán eléggé jóban lettek. Én személyesen bár még egyszer sem találkoztam vele, sok jót hallottam már felőle, illetve feltűnt még néhány Bellával közös FaceTime-unk közben a háttérben, ahogyan a szobájukban tett-vett.

Tegnap, amikor becuccoltam az immár közös szobánkba, elkerültük egymást a lánnyal, ugyanis minden résztvevőt behívtak főpróbálni a Hamiltonra, így könnyítve meg az újonnan érkező gólyák beköltözését az amúgy is dugig tömött kampuszra.

Mindenesetre, ismét jó pontot adok a Juilliardosoknak, ugyanis az én tájékozódó képességeimből ítélve, meg vagyok győződve arról, hogy tegnap eltévedtem volna a hatalmas iskolában, a sok tanuló között.

– Angelica – mutatkozott be szereplőként Glory.

– Eliza – énekelte a középső színésznő, aki a sorban lépett a színpadra.

– And Peggy – szólt a legkisebb a nők közül, és őt szinte szélvészként rángattak maguk után a nővérei.

– Ha minden jól megy – kezdte Bella –, beviszlek a színfalak mögé, és találkozhatsz a színészekkel.

– Komolyan? – kérdeztem lelkesen.

– Mhm – bólintott, majd ismét Glory-ra tapadt a tekintetünk, aki szinte ragyogott a színpadon, amint éppen az ideális férfi képét ecsetelte húgainak.

•••

Gyorsan telt az idő. A színpadon állandó nyüzsgés volt, és a háttértáncosok immár egy gyönyörű, régi bálteremmé változtatták a színpadot.

A középső Schuyler-lány, Eliza kezdett énekelni ebben a jelenetben először, akit csak most volt alkalmam igazán megfigyelni az állandó kép- és hangkavalkád közepette. Az ő ruhája kékes-zöld színben pompázott, míg platinaszőke haja csigákban besütve omlott a hátára.

– I have never been the type
To try and grab the spotlight
We were at a revel with some rebels
On a hot night
Laughin' at my sister
As she's dazzling in the room – nézett Angelicára, azaz Glory-ra a háttérben –
Then you walked in
And my heart went boom.

Ekkor Cassian – khm... – Hamilton jelent meg, huncut vigyorral a száján. Teljesen megértettem Eliza reakcióját, ugyanis minden egyes alkalommal szaltózott egyet a gyomrom, amikor a színpadon feltűnt a főszereplő. A lány a dalt a férfinak címezte, de érdekes módon rendezték a jelenetet, hiszen bármiről énekelt, pont ugyanaz történt a színpadon is.

– Tryin' to catch your eye
From the side of the ballroom
Grab my sister and whisper
"Yo, this one's mine!" – fogta meg Angelica kezeit reménykedően.

Erre a Glory odament Hamiltonhoz, majd Eliza felé indultak mindketten, aki még mindig énekelt, márpedig arról, hogy mennyire ideges a főszereplő jelenlétében. Másodpercekkel később már az is elhangzott, hogy beleesett Hamiltonba – mily meglepő –, illetve, hogy tehetetlennek érzi magát a közelében. Lényegében ez is volt a dalnak a címe... Helpless.

– Hova viszel engem? – kérdezte Hamilton Angelicától.

– Megváltoztatom az életed. – válaszolt a színésznő mosolyogva.

– Csak tessék, mutasd az utat!

– Elizabeth Schuyler. Örülök, hogy megismerhetem – mutatkozott be a lány, egy pukedli kíséretében.

– Schuyler?

– A húgom – bólogatott mosolyogva Glory.

– Köszönöm a szolgálatait – bókolt a férfinak Eliza.

– Így nyalizik neki a való életben is... – forgatta a szemeit Bella mellettem, mire felé fordultam értetlenül. – Ő Alice. – bökött a szőke lány felé. – A kampusz kurvája. Őt nagyon nem bírjuk...

– Ohh... – ennél többre nem tellett tőlem, ugyanis általában Bellának mindenkiről van néhány pozitív szava, s ha mégsincs így, sosem fejezi ki ennyire... impulzívan a véleményét.

Közben, szinte egy szempillantás alatt már áldást is kapott a pár, és Glory már Alice hajába tűzte a menyasszonyi fátylat.

– Hát ez aztán gyors volt – sóhajtottam, amikor megláttam a menyasszonyt felvonulni a nővérei mögött a színpadon.

– Ugh, csak remélem azért egy jobb nőt hoz neki a sors... – morogta Bella, majd amikor meglátta az esküvői csókot, hányást imitált.

Halványan elmosolyodtam barátnőm hülyülésén, miközben görcsbe ugrott a gyomrom. "Milyen boldog lehet most Alice..."

•••

– HÁT EZ VALAMI FANTASZTIKUS VOLT! – kiáltott fel Bella, amint kiértünk az egyetem előadóterméből utcára. Többen megbámultak minket, de volt néhány ember, akik egyetértő morajlást hallattak. – Gyerünk a művészbejáróhoz! – ragadta meg a karom Bella, és húzni kezdett, pedig én még teljesen az előadás sokkja alatt voltam.

Teljesen lenyűgözött az egész. Az állandó nyüzsgés, a zene, a táncok; Cassian... Mármint Hamilton. Vagyis az ő élete, helyesbítve. Fhú… Engem szavak nélkül hagytak. El sem hiszem, hogy nekem is ebben a világban lesz részem.

Bella hosszú, kivasalt, cseresznyevörös haja lobogott maga után, amint siettünk az egyetem épülete mögé. Bár alapvetően az egyetem és a hozzá tartozó előadóterem, az Alice Tully Hall egy zsúfolt főút, a Broadway út mellett található, a mögötte levő utcácskák kicsinek, és szűknek számítanak. Innen nyílt a művészbejáró, és általában ide jártak ki az egyetemisták cigizni, legalábbis a barátnőm elmondása szerint.

Jelenleg rengetegen tolongtak, ott hátul, összességében az előadók rokonai, barátai jöttek gratulálni az óriási sikerhez, amit az előadással arattak. Bár nem ez volt az első előadás, hanem a nyári diáktoborzás, és évzáró színdarabjaként is ezt adták elő, mindig elfogytak a jegyek az első órákban a publikálás után. Így történt, hogy Bella is csak most látta az előadást először, pedig ő még ide is jár iskolába.

– Na hellóóó! – kiáltotta oda egy kisebb társaságnak, akik a az épület sarkánál álldogálltak. A közelükben cigifüst hömpölygött.

– Csá, Bella! – köszönt vissza az a bizonyos Casey, aki Aaron Burr-t játszotta a darabban, és elvileg smároltak Bellával valamikor egy buliban.

A srác sóvárgóan nézett végig a barátnőmön, mire a lány egy lesajnáló, kissé már szemrehányó pillantással díjazta a fiút, miközben összevonta kifestett szemöldökeit.

– Le a kalappal! Fantasztikusak voltatok – fordult aztán többiekhez, immár teljesen vidáman, nyomát sem mutatva az előző kínos pillanat jeleinek.

– Köszi csajszi! – vigyorgott egy lány. Fogalmam sincs, mi a neve, de mosolygós, kedves lánynak tűnt.

– Ó, mindenki, ő itt Valerie, idén kezd, drámaíráson – kapott észbe, majd nézett körbe a társaságon, mire minden tekintet rámszegeződött, és én automatikusan elpirultam. Drámaíróként nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ekkora figyelem irányuljon rám, ellenben a többiekkel, akik színészként dagadó mellel, teljesen lazán és normálisan kezelték az ehhez hasonló helyzeteket, rivaldafényt, illetve az állandó gratuláció-áradatot amit a nézők özönítettek rájuk. – Valerie, ez itt az a közösség, akikkel igazán érdemes lógni. Majd megismerkedsz velük. A többieket szóra se méltasd! Kivéve Glory-t persze, aki nem tudom, hol van már...

Többen bátorítóan rámmosolyogtak, vagy biccentettek egyet. Hirtelen hallottam, amint becsapódik a művészbejáró hatalmas, súlyos ajtaja mögöttünk, majd egy ismerős, mély hangot hallottam.

– Hogy mit mondtál, Bella? Ne már, szegény szöszi meg sem ismerheti a legjobb arcokat a suliból – megilletődötten fordultam a hang irányába, majd megpillantottam őt, amint Bellát oldalasan átölelve, néhány másik sráccal csatlakozik a társasághoz.

Cassian fekete bőrdzsekit viselt, alatta pedig nyári inget. Haja valamilyen okból kifolyólag vizes volt, és teljesen elvörösödtem attól, ahogy beszélt rólam.

Illetve attól, hogy ott állt az a fiú előttem, akinek megszállottan lestem minden mozdulatát a közönség soraiból.

– Bármit megadnék, hogy ne ismerjen meg jobban téged! – kiáltott fel Bella röhögve. A fiú elvigyorodott, és egy fél pillanatra találkozott a tekintetünk. Ekkor pillantottam meg szemét közelről, de a félhomályban már egészen feketének hatott a színe, mintsem sötétbarnának. – Ne már, összevizezel! – tolta el magától a barátnőm Cassian-t, amint megérezte, hogy milyen nedves a srác haja.

– Vigyázz, mert begöndörödik tőle a hajad! – szívatta szemforgatva, mosolygósan Bellát, majd elengedte őt. Tudnivaló volt, hogy Bella amellett, hogy cseresznyeszínűre festi a haját, utálja azt, hogy szép, göndör fürtjei vannak, ezért mindig kivasalja. Bella latina lány, és felmenői nagyrészt sötétebb börszínnel rendelkeznek, na meg göndör hajjal.

Ellenben Bellával, én imádom, amikor göndören hagyja a haját. Sokkal természetesebben fest úgy, de volt alkalmam így látni rengetegszer a nyáron, amikor nálunk nyaraltak a családjával, Görögországban.

– Amúgy miért vizes a hajad, tess? – kérdezte az a srác, aki Hamilton fiát játszotta a darabban. Talán Ethan a neve? Azt hiszem. Valamit róla is mondott Bella...

– Ja, ki akartam mosni a zselét a hajamból, azért is jöttünk később ki. Nem volt más választásom, a fürdőben, a kagylónál kellett megoldjam. Többet nem engedem, hogy azt a vackot rámkenjék a sminkesek, kőkemény lett a hajam tőle! – morgott, mire többen felnevettek. Kissé összevontam szemöldökeimet, nem tetszett az attitűdje. Eléggé egoistának tűnt ez elsőre, mintha a legfontosabb dolog a világon ő, és a frizurája lenne.

– Haver, legalább nem kellett egy sapkát viselj végig a darabban! Azt hittem, megsülök! – panaszkodott egy másik fiú.

– Jaj, hallgassatok már! Nektek még könnyű, én bezzeg egy parókát kellett cipeljek végig, amit egy fél óra volt most leszedni! – szólalt meg egy hang mögöttünk. Amikor hátrafordultam, Bella már szorosan ölelte az alacsony lányt, akinek türkízkék haja volt.

Nagyon látszik, hogy mennyire művészlélek itt mindenki. Rengeteg ember különböző stílusok között válogatott, sokan színes, festett hajjal mászkálnak az egyetem körül, voltak hippik, alter stílusúak is, de bárhogy is nézett ki a diák, rögtön lerítt róla, hogy művészt látsz a szemeid előtt.

Amikor megpillantottam a kék hajú csajszit, hirtelen nem tudtam beazonosítani, hogy ki ő, de úgy tűnt, Bellának elég szoros viszonya van vele, ha így ölelgeti őt.

– Na helló! – üdvözölt mindenkit, majd amikor megpillantott engem, és szembenéztünk, rögtön rájöttem, hogy ő Glory, csak az előadáson viselt Angelica-parókája nélkül nem ismertem meg. – Biztosan te vagy...

– Valerie – segítettem ki. – Örülök a találkozásnak, sokat hallottam rólad. – mondtam egy szerény mosoly kíséretében. Majd hirtelen, mintha Glory a nyakamba ugrott volna, egy szoros ölelésbe rántott.

Meglepődtem a viselkedésén, de gondoltam, hogy ez a gyors barátkozás nála normális lehet, ha nálam nem is az, ő biztosan egy eléggé extrovertált lány.

– Alig várom, hogy jobban megsimerjelek! – szólt vidáman.

Ekkor Cassian egy cigisdobozt húzott elő a zsebéből.

– Kérsz? – nézett rám, felém nyújtva a dobozt. Megráztam a fejem.

– Nem cigizem – szóltam halkan, a magassarkúm pántját bámulva. Utáltam ilyen cipőben lenni, mégis Bella nyomására, azt vettem fel az estére, hogy csinosabbnak tűnjek mindenki előtt.

– Te tudod – mondta fennhangon, vállat vonva. Mélyen a szemembe fúrta a tekintetét, mintha ezzel sugallná azt, hogy vegyem el. Azomban szemében az elítélés csöppnyi fénye sem csillant.

– Lesz mit még tanítsak neked! – ölelt át féloldalasan az izgatott Glory, ezzel akaratlanul is megszakítva a közös pillanatunkat a sráccal. – Í, olyan jó, hogy még csak gólya vagy! Bellával majd elrontunk téged, úgy bizony! – lelkesedett, majd rámkaccsintott.

Nem voltam biztos benne, hogy el akartam romlani... Bellával egymagában is alig bírtam, de most, hogy emberére akadt, kettőjüket nehezebb lesz lebeszélni a fejetlenségekről, amibe bele akarnak majd rángatni...

– Oliver, van tüzed? – szólalt meg Cassian, kérdezve ezt az egyik haverjától, akivel együtt érkeztek.

Kisvártatva a társaság nagyobb része már pöfékelt, beleértve Bellát is. Meglepődtem a barátnőmön, és bár tudtam, hogy egyedül nem szokott rágyújtani, de nem gondoltam volna, hogy első adandó alkalommal kihasználja a közösség lehetőségeit.

– Meg kéne ünnepelnünk a parádés teljesítményünket a darabban! – vetette fel az ötletet a mosolygós hippi lány, Aubrey, aki az előadásban Peggyt játszotta.

Többen érdeklődően fordultak a lány felé, aki eddig bár csendben volt, most úgy tűnt, egy kézenfogható ötlettel rukkolt elő a társaság előtt.

– Mehetnénk hozzám – szólt Cassian komolysággal a hangjában. Hosszú idők után most néztem ismét rá; ha csak éppen egy pillanatra is, de összeakadt a tekintetünk.
______________________________________
Kedveseim! Itt volna az első fejezet. Hogy tetszik a történet eddig? Úgy döntöttem, 1-2 hetes frissítések lesznek, mert elég sok idő egy ilyen terjedelmű fejezetet megírni. Remélem így is megfelel nektek! ❤️
Kitartást a héten, mindjárt vége <3