Szemeim lehunytam, majd próbáltam aludni, de a fiú csak beszélt hozzám.

-Fogd be!-dünnyögtem az orrom alatt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve neki vágtam az egyik párnám, ami az arcánok csapódott, ami folytán a fejét kissé beverte a falba, a hirtelen jött erőtől. Ijedtemben felpattantam, majd amilyen gyorsan csak tudtam hozzászaladtam.-Jujj..bocsi, nem így akartam, fáj? Hozzak jeget? Vagy fertőtlenítőt? Már be is lilult! Talán nem fog vérezni..-kezdtem el fecsegni, mint mindig, miközben a fején lévő kis lila foltos púpot nézegettem, eközben az ő tekintetét éreztem magamon.

-Nyugi..-fogta meg finom az egyik csuklóm, mire felé kaptam tekintetem, és mosolygós arcával találtam szembe magam.-Először is, semmi baj. Másodszor, túlélem. Csak egy kis seb.-vont vállat, de mintha meg sem hallottam volna felemeltem mutató ujjam.

-Hozok sebtapaszt!-gyorsan az éjjeliszekrényemhez mentem, és ahogy megtaláltam a keresett tárgyat, visszamentem a fiúhoz, ki idő közben leült az ágyamra, így csak kettő lépést kellett tennem felé. Leszedtem a sebtapasznak a ragasztós felén található papírt, majd a fiú feje fölé hajoltam, és óvatosan, amilyen finoman csak tudtam, a lila foltra helyeztem.-Megvan.-mondtam sóhajtva, ahogy végigsimítottam a púpon, majd egy halvány mosoly kiséretében elhajoltam tőlle, így pont láthattam mosolygós arcát.

-Csak kedvességből csináltad?-kérdezte vigyorogva, mire zavartan megköszörültem a torkom, és felvettem mellőle a kis papírt, amit a sebtapaszról szedtem le.

-Igen..csak kedvességből.-motyogtam az orrom alatt, majd készültem elmenni, eldobni a papírt, mikor is két kezével átkarolta a derekam, és az ölébe húzva átölelt. Sokkoltan meredtem magam elé, és éreztem ahogy arcom egyre jobban kezd forrni, ahogy megéreztem lélegzetvételét a nyakamon.

-Köszi a sebtapaszt.-dörmögte vállamba kissé halkabban a kelleténél, hangjától pedig szívem hevesebben kezdett verni.

-N-nincs mit..-válaszoltam, kissé remegő hangon, és azon filóztam magambam, hogy miért nem enged el.-Izé...Chan..el szeretném dobni ezt a..papírt.-fogtam meg oldalát, hogy megpróbáljam eltolni magamtól, mikor is hirtelen eldőltünk az ágyon, amitől szegény fiút, biztos összelapítottam.

Fejem óvatosan felemeltem rá, de ő már..aludt.

Nagyot sóhajtottam, majd nagy nehezen, de sikerült mellé feküdnöm, de így sem engedett el. Két kezével oly' szorosan tartott, hogy azt hittem kiakarja nyomni belőlem azt a megmaradt lelkemet is.

Feladva a reményt, hogy ma valaha is kiszabadulok, elővettem mobilom, pötyögtem Nami-nak egy üzenetet, hogy mi a helyzet-már amennyire bírtam-,majd a készüléket a zsebembe csúsztattam, és sóhajtva tekintetem a fiú arcára vezettem. Annyira békés, de mégis, kissé meggyötört volt. Akaratom ellenére is felemeltem egyik kezem, s a fiú arcához érintettem. Lágyan, alig érezhetően végigsimítottam rajta, amitől egy halk sóhajt eresztett ki ajkai közül, és egy picivel közelebb húzott magához. Aranyos volt így látni őt. Ezért még el is mosolyodtam. Bár..nem terveztem szerelmes lenni. Nem akartam. Legalábbis vele. Mert tudtam, hogy ha VÉLETLENÜL összejönnénk, semmi értelme nem lenne annak, mivel én is, és ő is máshova utazunk haza. És az jobban fájna nekem, mint bármi más az életben. Már így is nehéz lesz őket elengednem, mivel a kedvenc bandám, hát hé!

Szomorúan sóhajtottam egy aprót, majd finoman eltoltam magamtól a fiú kezeit, és felkeltem az ágyról. A szemeteshez sétálva, eldobtam a papírt, majd az ágyam elé sétáltam, ahol a fiú nagyban engem keresett kezeivel álmában, amire halványan elmosolyodtam. Megfogtam egyik párnám, majd a kezébe adtam, amit gyerekes módon sikeresen át is ölelt, így örömmel vettem tudomásul, hogy most kimehetek egy kicsit a levegőre kisszelőztetni a fejem.

Magamra kaptam a kabátom, majd a csizmám, és csendben kinyitva az ajtót, el is hagytam a szobát. Lassan bandukoltam ki az épületből, majd egy kint lévő padot elfoglalva, beszívtam a téli, esti hideg levegőt, mi kellemes bizsergést váltott ki belőlem.

Óvatosan lehajoltam a földhöz, majd csupasz kezembe vettem egy kissebb darab havat, amit összegyúrtam egy gömb formába, és azt forgattam a kezemben, addig amíg el nem olvadt. Az volt egy tízenöt perc legalább. Hideg volt, de ahogy folyamatosan fogtam, már szinte meg sem éreztem.

Nyolc körül járhatott az idő, de már sötét volt. Néhány ember járkált csak ki-be, de gondolom ők nem bírták annyira a hideget, mint én. Lámpák világították be az "udvart", ami elég hangulatos volt, és még a hó is elkezdett szálldogálni, amitől hirtelen elmosolyodtam. Mesébe illő egy pillanat volt.

-Miért vagy kint?-hallottam meg mellőlem Chan hangját, mire érdeklődve felé kaptam tekintetem, mikor pont elindult felém.

-Mert jöttem kiszellőztetni a fejem.--vontam vállat, majd kissé összehúzva magamon a kabátom, a fiú elé álltam és rámosolyogtam.

-És engem meg ott hagytál egyedül.-mondta egy aprót durcásan, amire halkan elkuncogtam magam, és vele együtt elindultam vissza a szállodába. Ahogy beértünk, azonnal átjárta a testem a bent lévő meleg levegő, amitől egy aprót, jólesően sóhajtottam.-Ha fáztál, miért nem jöttél be?-kérdezte értetlenül, miközben a lift felé sétáltunk.

-Mert én szeretem a hideget.-válaszoltam mosolyogva.

-De akkor is fázol.-jelentette ki értetlenkedve, mire vállat vonva hagytam ezt az egésszet.

Mikor felértünk a mi emeletünkre, lassan a szobám felé bandukoltunk, majd előtte megállva a fiú felé fordultam.

-Unalmas.-nyújtottam felé nyelvem, majd nevetve berohantam a szobámba, s rácsuktam az ajtót.

-Veled meg mi van?-szólalt meg hirtelen Nami, az ágyáról, mire kissé ijedten felé kaptam tekintetem, és Teó-t is észrevettem mellette.

-Öm..semmi?-mondtam kínosan vigyorogva, miközben levettem a kabátom, majd a csizmám és háttal az ágyamra dőltem.

-Csak nem Chan?-húzogatta vigyorogva szemöldökeit Nami, mire mosolyogva megdobtam egy párnával.

-Nem..hanem légy.-forgattam meg szemeim, majd felpattanva az ágyról, a fürdőbe mentem, hogy lefürödjek.

❄Egy héttel később❄

Reggel arra ébredtem, hogy valaki nagy erővel rám ugrik, amitől annyira megijedtem, hogy azonnal kipattantak szemeim.

-Tudod te mennyi az idő?-kérdezte szemüveges barátnőm a pofámba vigyorogva, mire morogva megráztam a fejem.-Annyi, hogy fél óra múlva megyünk sielniii~!-mászott le rólam végre, és majd kicsattant az örömtől.

-Ahhaa..-motyogtam ahogy arcom a párnámba fúrtam, és készültem vissza aludni, de megragadta a kezem, s lehúzott az ágyról, így a padlón landoltam.-Ezt miért kellett?-kérdeztem morcosan.

-Azért, hogy menj készülődni!

❄❄❄

Morcosan, de már kissé emberi kinézettel lépkedtem a busz felé, mi csak ránk várt. Egyrészt nem ettem semmit, mert már ebéd is elmúlt, és nem volt időm enni, másrészt meg kicsit fájdalmas volt a találkozásom a padlóval, de ez volt a kissebbik baj. A kaja fontosabb volt.

Úgy beszéltük meg, hogy most én ülök Teó-val, így ahogy felszálltunk a buszra, ismét a "helyeink" felé vettük az irányt, csak annyival, hogy most nem Chan mellé ültem. Egy pillanatra ránéztem, de rögtön le is ültem a helyemre, az ablak mellé. Mellettem Teó, hátamögé került Nami, és az én hátammögé..Chan.

-Miért vagy morcos?-érintette meg egy kéz a vállam, az ablak felöl, mire az ablak és a szék közé néztem, ahol Chan komoly tekintetével találtam szembe magam.

-A délelőttért, ami nem is volt.-vontam vállat, majd fejem az ablaknak döntöttem, és az út végéig, mintha észre sem vettem volna a fiú folytonos bökdöséseit, bámultam kifele.

Mikor megérkeztünk, tudomásul vettem, hogy ez egy teljesen másik hely, ami sokkal nagyobb, és vannak olyan "hinták" is, amik a hegyre/dombra mennek felfele.

Ma kettő olyan negyvenes-ötvenes éveiben járó, elég kedves férfik voltak az edzőink, és velük is csoportokra oszlottunk, csak itt kettő részre. Mi döntöttük el, hogy ki-kivel lesz, és ami valamennyire meglepett, hogy Chan, szinte ragaszkodott, hogy abba a csoportba legyen, amelyikben én.

Egész jól ment már mindenkinek a nap végére, a sielés, és még meg is engedte a két edző, hogy párosával, mindenki egyszer felmehessen az álltalam elnevezett "hintákra", aminek mindenki nagyon örült.

Már hét óra volt, de mivel tél volt, így hamar besötétedett, de nem volt okunk a félelemre, mivel a hely tele volt lámpákkal, így olyan volt, mintha nappal lett volna. Valamennyire. Kicsit..

Most rajtam volt a sor, így bátran odalépdeltem Chan-hoz, egy mosolyal az arcomon, majd elébe álltam.

-Lehetek veled?-kérdeztem bociszemekkel, mire habozás nélkül, mosolyogva biccentett, és megragadva a síléceink, a "hintákhoz" sétáltunk.

Lassan mentünk felfele, sílécekkel a lábainkon, és vártuk, hogy lecsúszhassunk, addig mosolyogva kémleltük körülöttünk a tájat.

-Te nem félsz, hogy ilyen magasan vagyunk?-kérdezte mellőlem a fiú, mire felé fordítva fejem, mosolyogva megráztam kobakom.

-Még a sulimmal, sokat voltam hegymászó kiránduláson.-vontam vállat nyugodtan.

-Jó neked.-mondta kínosan vigyorogva, majd levezette tekintetét, de azonnal fel is nézett, amire elnevettem magam.-Ne nevess, ez nem vicces!-bökte meg oldalam, de csak ismét felnevettem.

-Nyugi, nem fogsz leesni-kezdtem bele mosolyogva, majd elvigyorodtam.-ha csak nem mocorogsz.

-Ne ijesztgess! Már megmoccani sem merek!-fagyott le úgy ahogy volt, mire egy utolsót fel nevettem, és ekkor meg is érkeztünk leszállva a hintáról, a fiúra sem hederítve megindultam.-Naa~! Várj meg!-kiáltotta nekem, majd hallottam ahogy elindul, s valahogy sikerült utolérnie, de ekkor már lent is voltunk.

-Na látod! Nem haltál meg.-mondtam a hóba feküdve, amit értetlenül végig nézett.

-Mit csinálsz?-kérdezte elmosolyodva, majd mellém feküdt a hóba.

-Amit te.-mondtam vigyorogva, mire elnevette magát.

Kellemes hosszú szünetet a Szerbiaiaknak :3