❄Mia szemszöge❄

Sokan mondják, hogy gyorsan tanulok. És ebben igazat is adok nekik. Most is már olyan jól megy a sielés, mintha már egy éve tudnék sielni.

De attól még elég búvval baszott kedvemben vagyok.

Alig szóltam hozzá akárkihez is egész délután, max Nami-hoz, és Teó-hoz. Nem nagyon volt életkedvem semmihez, vagy senkihez. Még csak rá sem néztem senkire ha úgy vesszük.

-Nagyon ügyesek vagytok ti gyerekek! Így ismét felmehettek a levonókra, de most mi osztunk be titeket.-mondta nagy mosolyal az arcán az edző, majd elkezdett minket párokba állítani.

Na ez fasza. Nekem nincs senkihez életkedvem.

-Te, meeg..te!-húzta mellém ChangBin-t az edző. A fiú majdnem akkora volt, mint én, kb csak négy centivel magasabb. Halványan rámmosolygott, majd vállatvont.

Nem Chan-al vagyok. Legalább ennyi jó van a napomban. De ha már itt tartunk..érdekel, hogy ő kivel van.

Nagyon akartam felé nézni, meg furdallt a kíváncsiság, de mégsem tettem. Inkább barátnőim kerestem tekintetemmel.

Teó MinHo-val volt együtt. Szép kis páros, főlleg, hogy múltkor is együtt voltak. Legalább ő örülhet. Nami meeg..Chan-al volt..kissé összeráncoltam a szemöldököm, ahogy azt figyeltem, hogy Chan mennyire mosolyog azon, amit Nami mondd.

Sóhajtottam, s csalódottan lehajtottam a fejem, majd elindultam a "hinták" felé, ChangBin pedig utánam jött.

-Tegnap este egyébként merre tartottál?-törte meg a köztünk lévő csendet a fiú, és kérdésére felkaptam a fejem.-Miután a filmnek majdnem vége lett, megéheztem és gondoltam menni venni valami kaját. Mikoris megláttalak a folyosón, hogy mész valamerre.

-Mentem kiszellőztetni a fejem.-motyogtam ismét lehajtott fejjel, majd tudomásul vettem, hogy már a hintákhoz értünk.

-Oké, egyik rejtvény megoldva. A másik, miért vagy ilyen búvval baszott?-tett fel egy újjabb kérdést, miközben felültünk a hintákra.

-Mert...kicsit összevesztem az anyámmal..-sóhajtottam egy aprót, majd a tájat kezdtem kémlelni.

-Ahhaa.-bólogatott nagyokat a fiú.-Akkor mihamarabb felkéne vidítani, mert Chan-nak szeretet hiánya van.-mondta széles mosolyal az arcán, miközben leugrottunk a puhának tűnő hóba. Szemeim egy kissé felnyitottam, majd érdeklődve a fiúra kaptam tekintetem.

-Ezt most nem értem..-húztam össze szemöldökeim a fiú arcát fürkészve, csak hogy talán elébem kellett volna néznem, és arra koncentrálnom amit csinálok. Hogy miért? A lejtő végénél volt egy kissebb hókupac, amiben megakadt a lábam, ezáltal előre vágódtam, és legurultam az út további részénél.-Áu..-jajjdultam fel, miközben ülőhelyzetbe tornásztam magam, majd a havat kezdtem letakarítani magamról.

Legalább a szemüvegem nem tört el.

Egy páran, név szerint Nami, Teó, ChangBin, egyik edző és...Chan, odajöttek hozzám, hogy megnézzék nem lett-e semmi bajom.

-Jól vagy, esetleg beverted valamid?-kérdezte az edző kedvesen, mire elhúztam szám.

-Hát, nem hiszem..-válaszoltam, majd miután letöröltem magamról a havat és leszedtem a síléceim lassan feláltam, de a jobb bokám megfájdult, amitől felszisszentem.

Hát persze...beakadt a hókupacba a lábam, és meghúzódott a bokám. Ez már tényleg nem az én napom..

-Hát akkor azthiszem mégis..meghúzódott a bokám, és eléggé fáj.-mondtam keserűen, miközben próbáltam egylábon eggyensúlyozni. És valaki észre is vette bajlódásom. Egy kar megragadta a bal kezem, majd nyakaköré tekerte és másik kezével pedig a derekemat karolta át, amivel kissé közelebb húzott magához. Persze ki más is lehetett volna..? Hát Chan.

Ahogy megpillantottam halványan mosolygós arcát, az én arcom is meggyengült, és egy pillanatra még a fájdalmat sem éreztem.

-Van nállam elsősegélydoboz!-mondta az edző.-Ott van az egyik padon, kövessetek.-megindult egy néhány táskával teli pad felé, mire MI is megindultunk Chan-al, a többiek meg addig elmentek, valaki aki már lement a "hintákon" az a buszra, aki még nem az meg sielni. Míg mentünk, mintha én nem is csináltam volna semmit, mert Chan szinte már a levegőben vitt engem, így járnom se kellett volna. Akarom mondani, ugrándozni.

Ahogy odaértünk a padhoz, a fiú lassan leültetett, majd se szó, lehajolt a bakancsomhoz-igen, sieléshez és Snowboardozáshoz nem a csizmám húztam-és óvatosan, mint a hamupipőkében a herceg ahogy felteszi a csajnak a cipőcskéjét, úgy Chan most nekem levette azt.

Mint valami herceg..

Áhh, de miket gondolok én! Nekem most búvval baszottnak kell lennem!

Az edző elővett egy kötszert, meg mivel kissé a bokám is lehorzsoltam egy fertőtlenítőt is kézbe vett. Egyszer kissé felszisszentem, miközben fertőtlenítették a bokám, de szerencsére nem lettem sokáig kínozva. Az edző ráhelyezett a sebre egy tapaszt, majd a kötszerrel bekötötte a bokám. A bakancsomért nyúltam, de Chan ismét csak megelőzött, és mostmár tényleg HAMUPIPŐKE módra húzta fel a lábbelim, amiért kissé elpirultam és arcom a sálam alá rejtettem.

-Köszönöm..-motyogtam az orrom alatt, majd lassan felálltam, de Chan ebben is megelőzött, és rögtön értem nyúlt. Tekintetemmel arcát fürkésztem, míg ő kezem ismét nyakába helyezte, és másikjával derekam átölelte.

Nem tudom soha megunni ezt a gyönyörű arcot. Csak szerintem lesz napról napra egyre szebb?

-Miért nézel ennyire? Hó van az arcomon?-térített észhez gyönyörű hangja, mire aprót megráztam fejem, hogy észhez térjek, és csak ekkor realizálódott bennem, hogy már megyünk, és hogy mindjárt a busznál vagyunk. Chan nem nézett rám, csak egyenesen előre bámult, de mégis tudta, hogy figyelem.

Ahogy észbekaptam úgy gyorsan le hajtottam a fejem, és a havat kezdtem pásztázni tekintetemmel.

Hallgass már szív! Még majd Ő is meghallja, hogy ki akarsz esni a helyedről!

A busz bejáratához értünk, de ahogy megláttam a lépcsőt, elszörnyedtem.

-Hát ez így nem fog menni..-motyogtam sóhajtva egyet, mire Chan elengedett és elébem lépdelt, amit kissé értetlenül és összeráncolt szemöldökkel figyeltem.

Ugye nem..?

-Pattanyj a hátamra!-fordította felém fejét mosolyogva és várta hogy a hátára ugorjak.

De én nem mozdultam. Egész testemben megfagyott a vér. A levegő megakadt a torkomon a sok visszatérő emléktől amik nem hagytak nyugodni. Kezeim és lábaim elkezdtek remegni.

Két ellenségem. A lépcső, és ha valaki a hátán visz.

-Mia!-nézett felém Chan értetlen tekintettel, majd szemei kissé elkerekedtek. A könnyeim elkezdtek potyogni az arcomról, amit eddig észre sem vettem.-Hé..minden rendben..?-kérdezte kicsit hallkabban a kelleténél és lágyan megérintette a karom.

-I-izé..-párat pislogva, megtöröltem szemeim, majd zavartan a fiúra néztem.-Majd elmondom..csak most menjünk fel a buszra..-nyeltem egyet, s ahogy Chan aprót biccentett, úgy a segítségével felszálltunk a buszra, majd beültem a helyemre, ő pedig mellém.

Ahogy mindenki felszállt, úgy el is indultunk, és mi csak szótlanul ültünk egymás mellett az út végéig.

Chan egész a szobámig segített elvinni. Nagyon hálás voltam neki, hogy egész eddig segített nekem, ezért úgy döntöttem, hogy még mielőtt bemennék a szobámba, elmondom neki..

-Izé...az a busz előtti..dolog..-kezdtem bele kissé lehajtott fejjel, de Chan félbeszakított azzal, hogy kezét a fejemre helyezte. Aprót felemeltem a kobakom, hogy rá nézzek, és mosolygós arcával találtam szembe magam.

-Nem muszály elmondanod, ha nem akarod.-mondta kedvesen, majd kezét zsebre vágta, mire nemlegesen megcsóváltam a fejem, mint egy kutya.

-Nem, segítettél..és szeretném elmondani, mert megérdemled és tudom, hogy érdekel..

Na meg bízom is benned, hogy megérted..

-Mikor kicsi voltam..-kezdtem bele halványan elmosolyodva.-Apukám mindig cipelt a hátán. Ez amolyan napi hobbi volt. Mikor hazaért a munkából, az volt az első dolga, hogy felkapott a hátára és végigszaladt velem a házban. Deh..egyszer, mikor egy amolyan családi kirrucanásra mentünk, amire azt hittük, hogy majd életünk legjobb napja lesz..nem úgy történt. Egy dombról készültünk lemenni, ahol rengeteg lépcső volt. Persze ahogy megláttam, rögtön apukám hátára ugrottam, hogy ő vigyen le. Persze szaladni kezdett, aminek én nagyon örültem azzal az ártatlan kis fejemmel.-néztem félre szánalmasan.-Apám és én sem figyeltünk a lábunk elé sajnos, mert valahol a lépcsők felénél volt egy tócsa amit az eső hagyott magaután. A sietés miatt, apám lába megcsúszott, és mivel én..a hátán voltam, nem tudta megtartani az egyensúlyát, ami miatt előre vágódott, és egyszerre legurultunk a lépcsőn. Persze nekem semmi bajom nem esett mert ahelyett hogy magát védte volna, engem védett meg.-kezeim ökölbe szorítottom ahogy ezt mind elképzeltem magam előtt.-Agyrázkódást szenvedett és a sok vér vesztés miatt az orvosok..nos..nem tudták megmenteni. Mivel anyukám nem tudta elviselni a hírt, depresszióba esett. Először valamilyen orvosságokat kezdett szedni, majd úgy gondolta hiába szedi, ezért elkezdett alkoholizálni. De akár hányszor szóltam rá, hogy haggya abba, nem halgatott rám! Egy éven keresztül, egész este, volt hogy egész nap, azt kellett néznem, ahogy részegen hazatér és azt sem tudja hogy kicsoda! Engem hibáztatott mindenért. Aztán meg..ismét elkezdte szedni a tablettákat, és addig szedte őket..míg...-ajkaim megremegtek, ahogy kezeim is, és ahogy észbekaptam, az egész arcom csupa könny volt.

-Ne folytatsd!-nézett rám összehúzott szemöldökkel Chan, majd egy lépést tett felém és karjait körémfonva, szorosan magához ölelt.-Nem akarom azt látni ahogy gyötröd magad.

Ez volt az utolsó csepp. Nem bírtam magamban tartani. Még több könnynek utat engedtem, és halk sírásba kezdtem.

Rég volt már hogy ez miatt sírtam. Mivel barátnőim sikeresen elfeledteték ezt velem. Meg így is voltak más gondjaim.

Chan lassan simogatta a hátam, majd belepuszilt a hajamba, ezzel egy kis nyugtatásra bírva.

Ha te is itt hagysz..az olyan lenne mintha a szüleim hagytak volna el.

Hozom majd a kövi részt is!!