II/9. fejezet: A Roxfort expresszi beszélgetés /1.
☆ Lily Evans ☆
Szeptember elseje minden évben egyet jelent a rohanással, és egy újjab kaland kezdetével. Izgatottan kelek ki az ágyból, de ahogy meglátom fáradt, zombi szerű képemet a tükörbe minden lelkesedésem nyomtalanul eltűnik.
- Leyla! Leyla, hol van a korrektorod? - rázogatom meg a még félálomban fetrengő testvéremet, aki álmosan néz rám.
- Már kölcsönadtam neked, de te James - nél hagytad - morogja, majd szó nélkül visszahanyatlik a párnájára.
Idegesen rázom meg a fejem, aztán újra a tükörre nézek.
- De most komolyan...mint egy élőhalott - mondom magamnak, mert Leyla már réges rég visszaaludt.
A szekrényemhez lépek és kiválasztok egy megfelelőnek ítélt pólót és farmert, majd gyorsan magamra rángatom a ruhát, és leviharzom a konyhába, ahonnan csodálatos illatok szállingóznak szerte a házba.
- Jó reggelt Lily - mosolyog rám anya, akit - nem meglepő módon - a tűzhely mellett állva találok.
- Neked is jó reggelt - nyomok egy puszit az arcára.
- Leyla még alszik? - kérdezi szemrehányóan, miközben kinyitom a hűtőt és tejet töltök magamnak. Nem kell válaszolnom, anya a nézésemből is megérti, hogy az ikertestvéremnek esze ágában sincs felkelni.
- Petunia már elment?
- Igen, pont öt perccel ezelőtt indult - bólintott bánatosan anya. - Sajnálom, hogy nem tudtál elbúcsúzni tőle - teszi hozzá színte suttogva.
Szomorúan bámulok magam elé, majd egy lassú mozdulattal leülök az asztalhoz. Valahol belül te is tudtad ezt, Lily, mondom magamnak. Tudtad, hogy elmegy mielőtt elköszönhettél volna tőle! Mivel utál... Szótlanul gabonapelyhet öntök a tejembe, csak az hallatszik ahogy a kiskanál a tál falának ütközik.
- Kérdezhetek valamit? - nézek fel az anyámra, aki némán bólint. - Utál Leylát és engem, igaz?
- Ez... ez nem ilyen egyszerű, kincsem - ül le velem szembe, és megsimítja a kezemet. - A nővérednek nagyon nehéz elfogadni ezt a helyzetet...
- De hát miért? - fakadok ki. - Mi nem tettünk ellene semmit!
Anya megrázza a fejét, és türelmesen beszél tovább.
- Csak gondolj bele! Ti hárman vagytok testvérek, és képzeld magad az ő helyébe. Petunia és Leyla elmennek a Roxfortba, de te nem. Mert te nem vagy boszorkány. Ők mindig újabb és újabb csodálatos élmményekkel térnek vissza, repülő seprűkről mesélnek, tudnak varázsolni, de te nem - a tenyereimbe temetem az arcomat.
- Én... én még sosem gondoltam erre így... - suttogom. - Tudod, mindig úgy gondoltam, hogy ő elzárkózik tőlünk, és néha... néha szörnyetegnek tekint.
Könnyek gyűlnek a szememben, mert most több mint öt év elfolytott tehetetlensége tört ki belőlem. Sohasem tudtam megérteni a nővéremet, nem tudtam mit tenni azért, hogy jobban szeressen, azért, hogy elfogadjon. pedig mennyire nagyon vágytam rá. Mégiscsak a nővérem. Felnéztem rá, és büszke voltam arra, hogy ő a nővérem. Az évek múlásával ez megváltozott. Eltávolodtunk, és ez egyáltalán nem írható a távolság rovására. Ez a boszorkányság árnyoldala, mondtam magamnak mindig. Belépek ebbe a világba, de elvesztem a nővéremet. És ezt már az első pillanattól kezdve tudta, de nem tettem semmit. És ha most újra kezdhetném, akkor sem változtatnék meg semmit.
- Igen emberek, Leyla Evans időben elkészült! - hallom meg az ikertestvérem hangját, aki a lépcsőn vágta magát pózba.
Ahogy realizálja, hogy sírok megváltozik az arca, és aggódva jön közelebb.
- Baj van? - néz anyára, aki halkan - mintha titkolóznia kellene előttem - ismerteti vele a reggeli történéseket.
Leyla bólint anyának, majd mellém ül és vigasztalóan rámmosolyog.
- Majd küldünk neki levelet - mondja vidáman, és látszólag gondtalanul kezd hozzá az evéshez.
𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎
- Szia Lily - ölel át valaki hátulról, mire boldogan sikkantok fel.
A Kilenc és Háromnegyedik vágány peronján állunk, már csak negyed óra van a vonat indulásáig. A forgatagban már az első percekben szem elől veszítettem az egyetlen hozzátartozómat aki itt van - Leylát - így jobb ötlet nem lévén vártam, hogy felfedezzek egy ismerős arcot a tömegben.
- Komolyan azt hittem lekésitek a vonatot - fordulok szembe Jamesszel, majd egy gyors puszit nyomok a szájára. - Hol voltatok eddig?
- Hát... tettünk egy kis kitérőt az Abszol Útra, hogy beszerezzünk pár életbevágóan fontos dologot - vigyorog rám a fiú, mire mosolyogva megcsóválom a fejemet. Néha eszembe kell juttattnia mennyire szeretem...
- Sirius merre?
A fiú tanácstalanul megvonja a vállát.
- Gondolom ott ahol Leyla - jegyzi meg, én pedig elnevetem magam.
- Szerinted van bármi esély arra, hogy összejönnek? - kérdezem, miközben kézenfogva a barátaink megkeresésére indulunk.
- Ezt nem tőlem kéne megkérdezned - válaszolja James.
Egy pát percig csak csöndben élvezzük egymás társoságát. Csöndben? Jó, nem pont, mivel a Roxfort Expressz indulása előtti percekre mindent lehet mondani, de azt, hogy csendesek semmiképp.
Közben hozzánk csapódik Peter, és Remus is, akik színtén nagyon sokat változtak a nyáron. Főleg az utóbbi, és nem pont jó értelemben. Az arcát sebhelyek borítják, a szeme alatt az enyémnél százszor borzasztóbb karikák virítanak, és az egész fiú nagyon soványnak és gyengének tűnik, ellenben Peterrel, aki ezer százalék, hogy felszedett a nyáron pár kilót.
Kis töprengés után úgy döntök, hogy nem kérdezek rá Remus sebeire, inkább majd amikor csak ketten leszünk Jamesszel. Tapintatlanság lenne, most mindenki előtt elkezdeni faggatózni, állapítom meg magamban.
Hirtelen meghallom Leyla hangját, valahol messze a tömegben. Megtorpanok és hallgatózni kezdek, azonban nem kell sokéig véérnom, mert pár pillanat múlva előbukkan a tömegből Leyla vörös lobonca.
- Végre - valahára, hogy megtaláltunk titeket - mondja megkönnyebbülve az ikrtesóm, akinek a háta mögött egy kifulladt Sirius Black jelenik meg.
- Sziasztok srácok - int nekünk a fiú, majd Leylához fordul. - Látod, mondtam, hogy még nem szálltak fel - mondja mindenttudóan, amire a testvérem csak egy grimasszal reagál.
- Most viszont már felszállhatnánk - szólal meg Remus, és az órára mutat. - Három perc múlva indulunk.
Mindannyian sietve vonszoljuk fel a ládáinkat a vonatra, majd nagy szerencsénkre megtaláljuk az utolsó üres kupét a vonaton. Kicsit szűkösen vagyunk, de ez látszólag senkit sem zavar, így inkább én sem említem meg, hogy konkrétan egy hangyányi hely sincs már a fülkében.
- És... mi történt veletek a nyáron? - kérdezi James végignézve a társoságon.
- Nem zavar, hogy egész nyáron együtt lógtunk? - kérdezi értetlenül Leyla. - Pontosan tudod, hogy mi történt velünk.
James mérgesen néz Leylára, majd sértetten megszólal.
- Akkor ne beszélgessünk - vonja meg a vállát.
- Te hülye vagy - nevetem el magam. - Beszélgessünk a diadémról - vetem fel az engem leginkább érdeklő témát.
Csend telepedik a kupéra, feszengve nézek körbe a barátaimon.
- Akkor tényleg inkább maradjunk csöndbe? - nevetek fel, mire Remus közbe szól.
- Nem, nem kell. Van egy pár új információnk - mondja bizalmas hangnemben.
Remus sietve körbe néz a folyosón, mintha biztos akarna lenni abban, hogy senki nem hallhat meg minket. Miután biztonságosnak ítélte a területet nagy levegőt vett - mint egy athéni prédikátor - és belekezdett a történetbe.
- Mivel az apámnak kicsit bűntudata van...
- Miért van bűntudata, bocs?! vág közbe Leyla, mire a fiúk láthatóan zavarba jönnek. Mi az amit ennyire titkolnak előlünk?
- Az, most nem számít - vágja rá Remus. - Szóval ezért amikor mondtam neki, hogy Hollóháti Diadémját keressük, bár hülyének nézett, de azt mondta segít. Egész nyáron ezen dolgozott, ő is, és én is. Megtudtuk, hogy Hollóháti Hedwig lánya az egyetlen aki bármit is tudhat még, és ő nagy szerencsénkre a Roxfortban él! - vigyorodott el a fiú.
- A Roxfortban... de hát - kezdi értetlenül Leyla, de én már megértettem.
- A Szürke Hölgy! - kiáltok fel.
- Bingó - bólint Remus.
A szívem mintha kétszer olyan gyorsan dobogna mint eddig. Talán... talán tényleg mi leszünk azok akik megtalálják a több száz éve elveszett diadémot? Lehet akkora szerencsénk, vagy ez csak egy csalóka illúzió?
- Már nem azért, hogy letörjem a lelkesedéseket srácok - szólal meg Peter vékony hangon. - De azt hiszem látogatónk van.
Kíváncsian nézek ki én is a folyosóra, de amikor meglátom Perselus Piton ismerős fekete haját, ami mint egy függöny takarja az arcát, rögtön szorongás költözik a gyomromba. Mióta kimondta... mióta sárvérűnek nevezett nem beszéltem vele, és ha jól tudom Leyla sem. Bár ő nem volt ott azon a bizonyos délutánon a parkban, de miután elmeséltem neki, hogy mi történt tökéletesen megértett és kiállt mellettem.
- Mit keresel itt Piton? - kérdezi gúnyosan James. Akármi is történt közöttünk Perselusszal azért megkértem a fiúkat, hogy mellőzzék a "Pipogyusz" megszólítást.
- Hogy nem téged az biztos - veti oda a barátomnak a fiú, majd rám néz, és a tekintete teljesen megváltozik. - Lily, tudnánk beszélni?
- Nem hiszem, hogy lenne miről - a szemébe nézek. Már majdnem megsajnálom, úgy néz rám mint aki bármit megtenne azért, hogy megbocsássak neki. De kérdés: meg akarok bocsátani neki?
- Lily, kérlek - szólal meg úgy mintha senki más nem lenne kettőnkön kívül a kupéban.
Felállok, mintha hipnotizáltak volna, és Perselusszal a hátam mögött kilépek a folyosóra. A fiú behúzza maga mögött az ajtót, és könyörögve néz rám.
- Mit akarsz, Perselus?
- Mit tegyek, Lily, mit vársz tőlem? - fakad ki, figyelem nélkül hagyva a kérdésemet. - Nem tudom visszavonni azt amit mondtam, bár megtehetném! De kérlek... én tényleg nem úgy gondoltam, egyszerűen... elragadott a hév, mert Potterék...
- Ebből hagyd ki a barátomat - mondom halkan, mire elkerekedett szemekkel mered rám.
- Hogy... hogy a te... barátod? - motyogja teljesen lesokkolódva.
- Igen, Perselus, a barátom! - tárom szét a karomat. - És, hogy még arra reagáljak amit előtte mondtál. Nem tudom, hogy mit tegyél, mert nem tudom, hogy mi lenne az amitől megbocsátanék neked. De most teljesen komolyan. És még ha csak erről az egy szóról lenne szó, Per! - túrok a hajamba mérgesen.
- Lily, ne próbálj rám kenni még többet, kérlek!
- Szóval tagadod, hogy érdekel a fekete mágia? - szegezemm neki a kérdést. - Hogy sötét varázslatokkal kísérletezel? Hogy Halálfaló akarsz lenni?
Újra csend. A kupéból semmi nesz nem hallatszik; szóval végighallgatták az egészet, gondolom idegesen. Mert ez nem tartozna senki másra.
- Ez egy olyan út, amin én nem akarlak követni, érted? - szólalok meg, színte már lágy hangon. - Én tényleg sajnálom - suttogom, és megsimítom Perselus kezét, de ő elrántja magát.
- Ég veled, Lily - veti oda nekem, és érzem, hogy most tényleg vége. Hogy örökre? Ne tudom.
★ Leyla Evans ★
Ameddig Lily a folyosón beszélt Perselusal, a fiúk a kupé ajtajához nyomódva próbáltak hallgatózni. Ám ez teljesen felesleges volt, mivel bár én nyugodtan ültem tovább a helyemen - kicsit aggódva, hogy mit fog mondani Per - , de így is az egész beszélgetést hallottam. Amikor az ikertestvérem bejött a kupéba, lemondó, de egy kicsit sem szomorú arccal, leült az immár helyén ülő James mellett és szorosan a karjaiba bújt. Na nekem itt lett elegem. Megértem mit miért tesz, vagy éppen tett Lily de ez akkor is sok. Ha valaki, akkor ő az aki tudja, hogy Perselusnak milyen kevés barátja van, és milyen magányos. Mégis, nem simán összetöri, de még át is tipor rajta azzal, hogy felhozza a sötét mágia felé való érdeklődését, amikor mindketten tudjuk, ő nem egy rossz ember.
A helyemről felpattanva se szó, se beszéd kisiettem a kupéból. Nem hagyhatom Pert ilyen egyedül. - gondoltam miközben őt keresve cikáztam végig a vonaton.
Végül majdnem a legutolsó fülkében találtam rá pár mardekáros társaságában.
- Per, tudnánk beszhélni? - kérdeztem, egy kicsit lihegve, mivel azért nem kicsi ez a vonat, én pedig rekordsebességgel száguldottam végig rajta.
- Persze - hanglejtése arról árulkodott, hogy meglepte hirtelen megjelenésem, de nem ellenzi ezt a beszélgetést.
- Lily kicsit bunkó volt veled, sajnálom. Nem volt szép tőle, hogy felhozta azt a dolgot. - nyomtam meg az azt szót. Per merő döbbenettel nézett rám.
- Megérdemeltem. - mondta végül hidegen.
- Nem, elég "büntetés" - mutattam idézőjeleket ujjammal a levegőbe - volt neked az elmúlt pár hónap.
- Nézd Leyla, ez kijárt nekem, bunkó voltam, sajnálom. - eltört az álarc. Egy pillanatra megláttam az igazi, védtelen Perselust.
- Tőlem nem kell bocsánatot kérned, én nem haragszom. - mosolyogtam, és megfogtam a kezét, hogy érezze, itt vagyok neki.
- Biztos?
- Igen, ezer százalék. - amint e szavak elhagyták az ajkaim, a velem szemben álló fiú hosszú ölelésbe vont. Sovány testét eleinte furcsa megölelni, ám meleg karjai és puha bőre kellemes, szinte otthonos érzést kelt bennem. Fejemet mellkasára hajtva hallgatom zakatoló szívverését, miközben belélegezem szokásos eső utáni erdő és frissen reszelt citromhéj illatát, ami keveredik a bájitalok jellemző eszenciájával.
- És akkor ez azt jelenti, hogy te nem ítélsz el? - tol el magától és mélyen a szemembe néz. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy leheletét érezem az arcomon.
- Mert érdekel a sötét mágia? Dehogy - kuncogom el magam. - Hisz ettől még nem vagy gonosz! Semmi jogom nincs ítélkezni. Te, Perselus Piton az egyik legjobb barátom vagy, és az is maradsz, sötét mágia ide vagy oda.
- Köszönöm! - von még egy gyors ölelésbe.
- Jaj, milyen megható pillanat! - jelen meg Bella a kupéajtóban, és általános szarkasztikus hangjával rögtön el is rontotja a pillanatot. - Bocsássatok meg, hogy félbeszakítom e csodás beszélgetéseteket, de nincs kedvetek bejönni? Talán titeket is érdekelne a téma...
Per rögtön elindul befelé, maga után húzva engem is. Korántsem vagyok biztos benne, hogy mit cselekszem, és hogy jó ötlet e beülni hozzájuk, de végülis, ők mind a barátaim, nemigaz?
Miután beérünk, nekem Narcissa és Perselus között sikerül helyet foglalnom. A kis fülkében az eddig említetteken kívül itt van még Lucius és persze Regulus. Bella nem vár sokat, rögtön bele kezd a mondanivalójába:
- Épp a Sötét Nagyúr és követői legközelebbi gyűléséről beszéltünk...
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top