★Leyla Evans★

Miután kirohantam a kocsmából, csak leültem az ajtó melletti kő virágtartó szélére. Nem hiszem el, hogy Bella halálfaló. Persze, gondolhattam volna, hisz az egész családja szinte Tudjukkit szolgálja, de akkor is. A fejembe nagyon sok gondolat kavarok és mindegyik mást mond. Csalódtam Bellatrixben de ettől még ugyanúgy szeretem, mivel szinte a legjobb barátnőm. Ő és Narcissa mindig itt voltak nekem amikor szükségem volt rájuk, és igazából így nem tudok rá mérges lenni. Nekem ugyanúgy a barátnőm marad mindig is.

Az ajtó halkan nyitódott ki mellettem, majd halk puffanás jelzi hogy ag illető kijött az ajtó pedig immár csukva van. Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam Sirius áll mellettem. Csöndesen állt, majd leül mellém és csak hosszasan néz engem. Nekem ehez most semmi kedvem, egyedül szeretnék lenni. A húr ott szakad el amikor Sirius átkarol. Nem azzal van a baj hogy átkarolt, neem, az még jól is esik, na de amit közben mond.

- Bellában nem szabad megbízni Leyla, ugyan úgy ahogy a többi Mardekárosban sem, az összes mocskos halálfalóként végzi, már ha még nem az - oriási lendülettel löktem le a kezét a vállamról. Hogy mer így beszélni a barátaimról?

Megvető tekintettel nézek rá, és már kezdeném is, de belém folytja a szót.

- Tudom, hülye vagyok, sajnálom nem akartam - védekezettrögtön.

- Persze, tudom... Sirius! Nem akarok veled összeveszni megint, úgyhogy légyszíves most menj vissza és hagyj egyedül.

És ez igaz is. Sirius nagyon jó barátom (talán több is mint barát) és nem akarok még egy veszekedést. Össze kell tartanunk, de meg kell értenie, hogy van ammikor nem akarok vele lenni.

- Sajnálom - motyogta, majd felállt és elment. Nem hallottam az ajtó csukódását, így gondolom nem ment vissza. Nem akarta zavarni Lilyéket...

A tenyerembe temetem az arcomat, de nem hagyom magam. Nem fogok sírni. Hirtelen felpattantam és kipislogtam a könnykezdeményeket a szememből. Erősnek kell lennem. Nem sírhatok, gondoltam magamban és elindultam egy ismeretlen utcán.

Szép ez a város, kis kanyargós, dombos utcák, üzletek az út mentén. Az aszfaltról még áradt felfelé a meleg, de a nap már lement az égről, alig látszik. Csak sárgás, vöröses csíkokat hagyott maga után az égen, amik átszűrődnek a felhőkön. Olyan mint egy festményen, futott át az agyamon és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem hoztam magammal a fényképezőgépemet. M

- A fénykép sosem adja vissza amit látsz! A pillanat varázsa csak az emlékediben marad meg... - mondta egyszer apa. Annyira hiányzik! Néha még most is arcon csp az igazság. Amikor belépek a házunkba és ő már nincsen ott. Amikor pont hívnám, hogy segítsen, nincs ott. Már nincs ott.

Próbáltam elterelni a gondolataimat, kevés sikerrel, amikor egy ismeretlen hangot hallottam:

- Kisasszony! Maga, a vörös hajjal! - ez én leszek...

Hátrafodultam és rögtön megláttam a hang gazdáját egy öreg, meglehetősen szakadt kinézetű...uriembert. Aki legalább volt már hatvan. A ruhája koszos volt, a cipője talpa felszakadozott, a haja csimbókokban keretezte be ráncos, de vigyorgó arcát. Kezében cigarettát tartott, előtte az asztalon egy jókora sörösüveg pihent.

- Jónapot! - intettem oda neki félszegen.

- És, hogy megy a Roxfort? - kérdezte az ember kivillantva hiányos fogsorát.

A Roxfort? Honnan... Mi? Meglepődve léptem közelebb hozzá.

- Honnan...?

- Legilimencia kisdrágám. Foglalj csak helyet - mutat maga mellé a rogyadozó padra.

A normálisabb énem, most megköszönte volna a meghívást és elhúzott volna, vissza Siriuszékhoz. Csak a Normális Leylát éppen leváltotta a Minden Mindegy Leyla, aki viszont simán leült a koszos öreg legilimentor mellé a padra.

- Hubert Burke, szolgálatára!

- Leyla Evans, örülök - ráztam meg a felém nyújtott kezét mosolyogva.

Egy pillanatig (de tényleg csak annyi ideig) kínos csendben ültünk amikor is Hubert megszólalt.

- Na, hozok neked valamit inni - és se szó se beszéd be ment a kocsmába.

Tűnődve pöckölgettem a hamut az asztalon. Mi lessz ebből? Leyla, haza kéne menned, Lily aggódni fog! Lily? Lily éppen a saját tündérmeséjét éli az ő tökéletes Jamesével, jó is, hogy nem zavarod őket.

- Leyla! - szakított ki a gondolkozásból Hubert. - Hoztam neked egy kis pálinkát, ha nem gond, úgy látom rossz napod volt.

- Nem, csak...a kedvem rossz - vontam vállat. - Tudod Hubert...

- Bert. Hívj csak Bertnek - szólt közbe, mire bólintottam.

- Szóval Bert - kezdtem el újra. - Tudod milyen bonyolult dolog a szerelem? Pff, szerelem.

- El kell mondjak valamit. Nincs is olyan, hogy szerelem, mi beszéljük be magunknak mert nem akarunk magányosak lenni. Az ember, akár varázsló, akár mugli, társas lény. Azt szereti ha van kivel megosztani az életét. Az ember szeret szeretni vagy inkább szeretve lenni. A szerelem egy természetellenes érzés, a mi fajunk kreálta, Leyla! Nem azért van férfi és nő, hogy szeressék egymást, és randikkal meg szakításokkal bonyolítsák az életüket, hanem azért, hogy gyereket csináljanak és ne haljunk ki, érted?

- Talán... talán igazad lehet, de nem tudok mit tenni. Szerelmesnek lenni jó érzés, nem? - néztem fel rá bizonytalanul.

- Az bizony, jó érzés valakit mindennél jobban szeretni. De veszélyes, nem mindig éri meg.

Zavarodottan bámulom az asztalt, majd semmivel sem törődve egy húzásra felhajtom az italom. Kigúvadt szemekkel nézek Bertre.

- Ez... ez erős volt - nyögtem.

- Tudom, drága Leyla! Én csak láttam, hogy rossz a kedved - kacsintott rám, majd újjabb cigit húzott elő a kabátja belső zsebéből. - Megkkínálhatlak egy szállal?

- Tudod mit Bert... Mit számít már nekem! - legyintettem, és kivettem felém nyújtott kezéből a cigit. Egyszer régen szívtam már... még a waldoxos éveim alatt, de nem volt olyan jó. Akkor most... - Adj egy gyújtót - nyújtottam ki felé a kezem, mire ő beldobta a kért tárgyat és újra beszélni kezdett.

- És a legfurcsább az egészben az, hogy még én magam sem tudom eldönteni, hogy szeretem e - fújtam ki a füstöt az ég felé.

- Hát, ezt én sem fogom tudni megmondani neked, hiába mondod! - vonta meg a vállát Bert.
Csönd ereszkedett ránk, csak a kocsmából szűrődött ki némi zaj. Nevetés, kiabálás, de itt kint alig hallatszott. Az utca is csendes volt, nem jártak autók, inkább csak gyalogosok, de azok is kevesen.
- De hidd el, Leyla, minden meg fog változni!
- Mire gondolsz? - néztem rá kíváncsian.
- Tudodkire. Ha végre ő lesz az úr minden megváltozik.
- Én... én - nem tudtam mit mondani, de úgy tűnt nem is kell.
- Tudom mit gondolsz erről Leyla - mosolygott rám, mire értetlenül meredtem az öreg szemekre.
- Legilimencia, rémlik? - kopogtatta meg a homlokomat.
- Igen, tényleg - nevetek zavartan. Hiszen ezt már mondta, de egyszerűen valahogy elfelejtettem. Megint csönd telepedett ránk, amit ezúttal én szakítottam meg.
- Akkor Ön... - nem mondtam ki a kérdést, de nem is volt rá szükség. Vagy a szememben látta, vagy kiolvasta a gondolataimból.
- Nem kedvesem, csupán pártolom, de nem vagyok Halálfaló. - közöli velem e szavakat teljes nyugalommal és egy kedves mosoly kíséretében.
- Tetszik tudni Bert, bár gondolom tudja, hisz képes a gondolataimban olvasni, az egyik jó barátomról most tudtam meg, hogy Tudjukkit szolgálja. Bár ezt eddig is sejthettem, mivel a családja... - itt elakadtam. Hisz tényként nem közölhettem semmit, nem olyanok voltak az információim. - Össze vagyok zavarodva, nem tudom mit tegyek most.

Hubert egy darabig gondolkodik. Frusztrál, hogy nem tudom mi járhat a fejében. Ez valószínüleg kívülről is észrevehető, mivel Bert kicsit felnevet.
- Látom nem szereted ha valakiről nem tudod leolvasni a gondolatait. Ha szeretnéd taníthatok neked legilimenciát - a szemem felcsillan. Mit nem adnék azért! Ő mosolyogva bólint a fejemben megadott válaszomra. - Vissza térve a problémádra, ne rágódj rajta! Ha igazán jó barátod akkor a barátságotok nem szakad meg ennyi miatt, higyj nekem. De amennyiben nagyon frusztrál a helyzet, beszéld meg vele a dolgot, próbáld megérteni a cselekedetteit, és hogy mit miért tesz. Ennél jobb tanácsot sajnálom, de én se tudok adni.
- Köszönöm Bert, nekem ezzel is sokat segített - a mosoly, amit neki intézek, őszinte és tele van hálával.
-Ugyan, semmiség Angyalom. Amennyiben valami nyomja a lelked, vagy komolyabban elszeretnél legilimenciát tanulni, keress fel nyugodtan bármikor! - int elbúcsúzóan, majd eltűnik. Hült helyén egy cetli van. Átnyúlok az asztal fölött és elveszem a kis papír darabot. Reménység utca 46. Ennyi áll csupán rajta. Milyen ironikus. Pont reménység utca, mikor nekem remény kell.

Az asztalon maradt még egy pohár ital. Megszagolom. Nem tudom mi van benne de erősnek tűnik. Minden mindegy alapon 3 húzással megiszom. Hú, ez tényleg baromi erős, de közben mégis kellemes ahogy az ital végigmarja a torkomat. Mosolyogva ingatom a fejem azon, hogy hova jutottam a Jamesékkel való vacsorából. De nem bánok semmit, Hubert jó embernek tűnik, és jelenleg pont a vele való beszélgetésre volt szükségem. Lassan föltápászkodom az asztaltól, megnézem van e valamilyen cuccom, mivel a dolgaimat hajlamos vagyok néha elhagyni. Realizálom, hogy nincs semmim - persze a zsebemben lapuló pálcámon kívül - és éppen indulnék, amikor észreveszem, hogy Bert egy majdnem teljes doboz cigarettát itthagyott. Ne vesszen kárba, gondolom, majd berakom a zsebembe és bár kicsit ingadozva, de elindulok haza.