- Dumbledore professzor, ez nem az aminek látszik - hebegem.

- Tehát ma éjjel nemmentetek el egy Edinburgh - i temetőbe, hogy találkozzatok valakivel? - kérdezi felvont szemöldökkel.

- Honnan...?

- Az nem érdekes. Mr. Potter, Mr. Black, Mr. Lupin, visszamehetnek a szobájukba. A büntetésről majd később beszélünk. Ms. Evans, és Ms. Evans pedig velem jönnek.

Lilyvel riadtan nézünk össze, majd intünk a fiúknak és elindulunk az igazgató után.

Egészen Dumbledore irodájáig csöndben sétálunk. Ahogy belépünk a különös terembe, az igazgató megszólal.

- Beszélni szeretnék veletek. De először is foglaljatok helyet - mondja, és az asztalával szemben máris két szék áll. Lilyvel leülünk, és ártatlanul nézünk az igazgatóra. - Ki volt ott? A temetőben.

- Egy... egy férfi, a neve... Voldemort. Mi még soha sem találkoztunk vele, ahogyan a fiúk sem, ugye Lily? - nézek az ikertestvéremre, aki rögtön bólint. - Ön már találkozott vele? - kérdezem óvatosan az igazgatót.

- Hallottam róla, mondjuk úgy.

- Mit akar még tudni, igazgató úr? - szólal meg Lily.

- Mindent. Arra kérlek titeket, hogy mondjatok el mindent, ami ott történ. Nagyon kérlek titeket, hogy semmit se hallgassatok el, mert annak következményei lehetnek.

És elmondtunk mindent. A levéltől kezdve a csillagvizsgálóig. Amikor befejezzük a beszámolót az igazgató a homlokát dörzsölve néz fel ránk.

- Lily, Leyla. Gondolkodtatok azon amit mondott? Hogy nagy a varázserőtök. Igaza volt... Sohasem láttam még egyszerre két ilyen erejű boszorkányt. Persze külön is erősek vagytok, de a ti különlegességetek abban nyilvánul meg, hogy külön, de mégis egyek vagytok. Értitek mit mondok? Akkora hatalom van a kezetekben amikor együtt vagytok, hogy azt el sem tudjátok képzelni! Voldemort ezért akart megszerezni titeket. Vigyáznotok kell magatokra, mert megszerzi amit akar, biztos vagyok benne, hogy ezzel nincs vége. Arra kérlek titeket, hogy a jövőben szóljatok ha bármi furcsát észleltek ami ezzel kapcsolatos lehet. Megteszitek?

- Persze - bólintottunk mindketten.

- Jó... Még valami. Erről a kis éjszakai kalandról nem szólok senkinek, feltéve ha ti sem. AAZ úgy megfelel? - kérdezte, mire megint csak bólogattunk.

- Igazgató úr... Miért nem büntet meg minket? Hiszen kiszöktünk a kastélyból, és átrepültük fél angliát! - mondja Lily.

- Igen, de tudom, hogy nem pusztán hóbortból tettétek. Hanem a testvéretekért.

- Akkor a fiúk sem kapnak semmit érte? - kérdezem boldogan.

- Nem, ők sem. Feltéve ha máskor szóltok, ha ilyen történik. Megegyeztünk?

- Igen - aztán eszembe jut valami. - Ön szerint ő küldte a dementorokat is?

- Meggyőződésem - feleli bólogatva az igazgató. - Elméletem szerint már akkor is rátok vadászott.

- Jó tudni - jegyzem meg cinikusan.

- Most pedig mennyetek aludni. Még van két óra negyvenöt percetek rá, ha jól számolom - mondja Dumbledore mosolyogva. - Na, induljatok!

- Viszlát igazgató úr!

Lilyvel csöndesen sétálunk a kihalt folyosókon. A cipőmet bámulom, amit persze teljesen megviselt ez az éjszakai kis kalandunk a temetőben. Nem csodálom. A hajamba ágak ragadtak, tiszta kóc az egész, a fejemen karcolások, pont mint a kezemen és a vádlimon is. De jó, úgy nézeki mint egy kalandfilm szereplője, és különben is, mit fogok mondani a többieknek? Hogy éjjel kiestem az ablakon? Mondjuk a szilveszter után még lehet el is hinnék...

- Mész aludni? - kérdezem Lilyt, a griffendél klubhelyiségében állva. A tesóm láthatón zavarba jön a kérdésemtől, teljesen elpirult.

- Hátő... Igazából Jamesszel megbeszéltük, hogy...

- Oké, menj csak - elmosolyodok. Végre ez a lüke James tett valamit. Nah, ebből még életreszóló szerelem is lehet!

Mire feleszmélek Lily már itt sincs. De jó. Hát pedig én most nem fogok tudni aludni, és egyedül ülni sem szeretnék az ágyamban szóval fölmegyek a fiúkhoz.

Sosem voltam még a fik hálótermeiben. Nem nagyon más mint a miénk. Sőt, kábé ugyan olyan, csak nálunk talán kicsit nagyobb a rend.

- Sirius? Remus? Peter? Ébren vagytok? - Nyitok be suttogva a szobájukba. Ja, kpogni azt elfelejtettem. Uppsz.

- Leyla? - ül fel az ágyában Sirius. A többi fiú mind mélyen alszik. - Hogy kerülsz te ide?

- Fogtam magam és feljöttem. Nem olyan bonyolult - vonom meg a vállam. - Maradhatok egy kicsit? Nem akarok aludni.

- Te, Leyla, bármikor? - húzza széles vigyorra a száját Sirius, majd odébb ül az ágyán, hogy legyen nekem is hely. Vagy mi.

- Na jó, Sirius, én inkább felülök James ágyára - mondom, és elfojtva a kitörni készülő röhögésemet felülök az üresen maradt ágyra.

Pár percig kínos csendben ülünk. Én James ágyán, Sirius a sajátján.

- Tudod... Örülök neki, hogy Cissy téged hoz nyáron - szólal meg Sirius, mire ösztönösen elmosolyodok.

- Hát... Én is örülök, hogy mehetek. Már várom, tök jó lesz, csak...

- Csak?

- Félek, hogy a szüleitek... Hogy nekik nem tetszem majd, merthogy muglik a szüleim, és...

- Leyla! Emiatt ne aggódj! Behazudunk nekik valamit, hogy ősi varázsló família sarjai vagytok Lilyvel, és ennyi. Nem nagyon érdekli őket, hogy mi van velünk, szerintem ezt is csak azért engedték meg, hogy elfoglaljuk magunkat - mondja Sirius.

- Hát... Nem is tudom. Legyen, oké - adom meg magamat, bár félek, hogy kiderül a csalásunk. - És mi lesz a nevem? - kérdezem izgatottan.

- Bowman. Te vagy Leyla Alexandra Bowman - vigyorog Sirius.

- Nem is az a második nevem, hogy Alexandra! - mondom értetlenül.

- Van második neved?

- Hát az éppen nincs... - vonom meg a vállam - , de nem is kell.

- Dehogynem. Az aranyvérűeknek mindig van második nevük, ezt tudhatnád - cicceg Sirius.

- Neked mi? - kérdezem kíváncsian.

- Orion. Az apám után - mondja kínosan Sirius.

- Nem szereted? Mármint a nevedet - fürkészem a barna szemeket.

- Csak az Orionnal van bajom. Mindig az apámra emlékeztet, meg erre a hülye családra. - zavartan beletúr a hajába, látszólag kínos neki a téma.

- Figyelj, ha nem akarsz róla beszélni akkor nem kell, de én szívesen meghallgatnám - mondom mosolyogva, és át akarok hajolni Siriushoz, hogy megpaskoljam a vállát, de az ágy túl messze van én pedig előreborulok.

- Aúúú - ordítok diszkréten, mire az ágyon ülő Sirius még jobban röhögni kezd. A puffanásomra Remus felébredt, és álmosan kérdezi.

- Mi van?

- Csak Leyla van itt, nyugi Holdsáp - nyugtatja meg Sirius.

- MI? Leyla? - kérdezi álmos hangon. - Ja, akkor csak ügyesen pajtás - aztán szerintem már vissza is aludt.

Szemforgatva tápászkodok fel a földről, és ülök vissza az ágyra.

- Jó, ezt most elbénáztam, pedig csak meg akartam veregetni a vállad. Tudod, olyan bátorítóan. De - söpröm ki a hajamat a szememből. - Komolyan mondtam - nézek mélyen Sirius szemébe.

- Tudom, és köszönöm, és Leyla. Ha valaki akkor tényleg te vagy az akinek erről beszélnék, de nem tudom, hogy kezdjem. Nekem elég kínos és kényes téma ez, és nagyon béna vagyok az ilyenekben.

- Csak... Csak mondd el ami nyomaszt.

- Ez most úgy hangzott mintha te lennél a pszihológusom, de oké. Nyomaszt a családom, az az egész rohadt ház. Mindig ilyen szar félhomály van, mintha este lenne. De azt még elviselném csak... Tudod miután a griffendélbe kerültem a szüleim eléggé dühösek voltak. Nálunk mindenki mardekáros már mittudomén hány éve, és akkor ott vagyok én a legidősebb fiuk, akire a vagyon szállna majd, aki meg griffendéles lett. Ne érts félre, nem akartam mardekáros lenni, tényleg. Amikor elsőéve koromban hazamentem karácsonykor tudod mekkora Cruciot kaptam a fejembe emiatt? Mintha én tehetnék erről. Azóta nem megyek haza karácsonykor, a nyáriszünet nagyrészét pedig James - éknél töltöm, szóval azért megvagyok. Csak hát, miért kellet nekem ebbe a családba születnem? Áhh, mindegy, hagyjuk... - idegesen a hajába túr, majd félve néz fel rám.

- Szerintem szólnod kéne valakinek. Mármint arról, hogy a szüleid kínoztak... - tűnődök el.

- Basszus, Leyla, ki a francnak szóljak? A gyámügynek? Dumbledore - nak? És különben is, ki hinne nekem? Nem vagyok én senki, anyámék meg nyilván letagadnák, hogy hát ők nem csináltak semmit, én hazudok, persze - mondja dühösen Sirius. Asszem egy kicsit kiborult.

- Sirius, ne rám legyél mérges, oké? És ne rajtam vezesd le a dühödet, én nem tehetek semmiről.

És csönd.

- Bocsi... Tényleg, bocsi, Leyla. Csak annyira fel tudnak dühíteni, hogy tényleg...

- Persze, értem - bólintok megenyhülve.

- Akkor jó. De most mesélj te! Neked milyen a családod, milyen volt a Roxfort előtt? Mindenre kíváncsi vagyok - kacsint rám.

- Hát a családom egy kicsit kevésbé pszihopatább mint a tied... Csak vicceltem, nyugi!