꧁ ,,Egyikőtök meghal. Így rendelte a sors. Az egyikőtök elhagyja ezt a világot azért, hogy a másik élhessen. A mars a csaták hozója, és ha a tizenegyedik házban van az..." ꧂

♧︎︎︎♧︎︎︎♧︎︎︎

Minden simán ment, senki nem vette észre, hogy kimentünk a kastélyból. Tanácstalanul állunk a Három Seprűből kölcsönvett seprűkkel a kezünkben Roxmorts kihalt főutcáján. Az esti órákban nem sokan tartózkodnak az utcán, mindenki vagy alszik, vagy az egyik kocsmában dorbézol.

- Khm, ti tudjátok merre van Edinburgh? - kérdezte bizonytalanul James.

- Ilyes fajta dolgokban ne számítsatok rám, sose voltam jó földrajzból - vonom meg a vállam.

- Hoztam térképet, eszesek - lobogtatja meg előttünk a pergamendarabot Lily. - Ha mi most itt vagyunk, akkor - a tesóm hosszasan tanulmányozza a térképet, amikor is elégedett fejjel néz ránk. - Megvan merre. Gyertek mindig mögöttem - mondja, majd felpattan a saját seprűjére és elindul Edinburgh felé.

Mi követjük a példáját, és pár perc múlva már mind a öten Skócia felé száguldunk a csillagos égen. A hideg szél csípi az arcom, mégis hihetetlenül jó érzés repülni a többiekkel. Nem is jó. Szabad. Olyan szabadnak érzem magamat mint még soha.

Majdnem három negyed órája utazunk amikor Lily hátrafordul a seprűjén, és izgatottan azt mondja. - Itt vagyunk - majd lefelé kormányozza a seprűjét, végül pedig leszállunk egy kihalt téren.

- Lily, kérlek menjünk innen, kiráz a hideg - mondom kicsit rémülten, mert amikor körbenézek a leszállási helyünkön már nem érzem annyira jól magam. A körülöttünk lévő házak faláról hámlik a vakolat, van olyan ablak ami már betört, és valahonnan, nem is olyan messziről részeg (?) emberek kiabálása hallatszik. Megborzongok. El akarok menni innen, de mégse tudnám megtenni, mert Petunia, ha minden igaz akkor itt van, és nem fogom itt hagyni.

- Rendben, menjünk innen, nekem sem tetszik - húzza össze magán a vékony kardigánját Lily. Bár már nyár van, itt sokkal hűvösebb az idő, mint a Roxfortban, és amúgy is, szerintem kikaptuk a leghidegebb napot.

James, amikor meglátja, hogy Lily fázik rögtön hozzá lép, és egyik karjával finoman átkarolja. Lily máskor biztos elhúzódott volna, de most nem. Mivel most nem volt... máskor. Ösztönösen elmosolyodok ezen a mozdulaton, majd amikor James és Lily előre elindulnak, Siriussszal boldogan vigyorgunk egymásra. Én is és ő is már nagyon régen drukkolunk nekik, annak, hogy összejöjjenek, és úgy tűnik a Tekergő végre megtette az első lépést.

Lilyék után Remus is elindul , így Sirius meg én maradunk a sor végére. Egy pillanatig csak állunk, egyikünk sem szólal meg, aztán Sirius megtöri a kínos csendet.

- Hölgyem - szólal meg fennkölt hangon, és finoman behajlítja a kezét. - Induljunk.

Én boldogan belekarolok, és mi is elindulunk, a temető felé. Aztán hirtelen eszembe jut valami.

- Sirius! Már mondtam: én kisasszony vagyok, nem hölgy! - lököm meg tréfásan az oldalát.

- Ahogy óhajtja - vigyorog Sirius. - És elnézést, csak a külseje egy kicsit megtévesztő...

- Várj. Ezt úgy értetted öregnek nézek ki? - meredek rá elképpedve.

- Hát - a Tekergő elhúzza a száját, én meg komolyan megijedek, hogy ilyen koravén lennék. - Nehogy már bevedd, tudod, hogy gyönyörű vagy - mosolyog rám Sirius, amitől nekem is vigyorogni támad kedvem. Úgy életem végéig.

Amikor előre nézek meglátom, hogy Remus, már rég megelőzte Lilyéket és egy sötét kapu mellett vár ránk. Érdekes észre sem vettem amikor helyet cseréltek... Mi is beértük a várakozós Tekergőt, aki vigyorogva szólal meg.

- Na, most fejezzétek be a romantikázást, dolgunk van.

- Holdsáp! - kiált fel egyszerre James és Sirius.

- Mi van? - vigyorog ártatlanul Remus.

- Semmi, csak hülyék - lépek oda hozzá, és megnézem a temető kapuját. A szemem sarkából látom, ahogyan a két hoppon maradt fiú a szemét forgatja, mire elmosolyodok. Ez van, nem randizni jöttünk!

- Menjünk be - javasolja Lily.

Senki nem válaszol, csak mindannyian belépünk a nagy kapun. Az egyik oldalamon Lily áll, akivel izgalmunkba egymás kezét szorongatjuk, a másikon pedig senki, mert nyilván én kerülök a szélére.

A temető tényleg elhagyatott, semmi mozgást nem látunk vagy hallunk. Tényleg minden áll. Még levegőt venni is alig merünk, hiszen tudjuk, hogy ha most még nem is látszik, de itt van valahol az az ember aki elrabolta a nővéremet. Ahogy egyre beljebb haladunk a régi sírkövek között a félelmünk is egyre jobban nő. Nem tudjuk ki vagy mi vár ránk, és ettől csak még idegesebbek leszünk.

- Á, végre eljöttetek - szólal meg egy hideg férfi hang valahonnan a fák közül. - Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan itt lesztek... - tűnödött el a hang, majd léptek zaja hallatszott.

- Gyere elő! - mondta halkan Lily. Nem történt semmi, a hang nem szólalt meg. - Gyere elő! - a testvérem már szinte sikít. Érzem a félelmét.

- Itt vagyok ragyogok! - szólal meg a hang, majd gonoszul felnevet. Odakapjuk a tekintetünket és meglátjuk. Magas, az arcát fekete csuklya takarja, jobb kezében maga mellett egy pálca. Az alak lassan elindul felénk, majd tőlünk pár méterre megáll.

- Hol van a testvérünk? - kérdezem indulatosan.

- Ááá, ő vár még egy kicsit. Ugye emlékeztek mit írtam nektek? Valamit valamiért. És én úgy gondoltam mielőtt elmennétek beszélgethetnénk egy kicsit.

- Nincs miről beszélgetnem magával - sziszegem dühösen.

- Azt csak hiszed, kislány. Csak hiszed - mondja, majd leveszi a fejéről a csuklyát láthatóvá válik az arca. Szép arc, de ugyanakkor rémisztő is. Olyan mintha sziklából faragták volna, de fehér, mint a hó. A szeme furcsa, szürke színű, tekintetet gonosz. Nagyon gonosz.

- Akkor? Miről beszélgessünk? - nézek bele a szürke szempárba.

- Nagy varázserőd van neked és neki is- bök Lilyre. - Szükségem van rátok. Azt szeretném, hogy fogjunk össze!

- Azt várhatod - horkan fel James, mire mindenki felé fordul. - Mér, most nem? - kérdezi a fiú, mire elröhögöm magam.

- Amúgy... - nézek Petunia elrablója felé. - Ki vagy?

- Legyen elég annyi... hogy Voldemort!