- Leyla! Leyla, vigyázz, dementor! - Sirius rémült kiáltása ránt vissza a valóságba egy pillanat alatt. A tekintetemet rögtön az ablakra kapom és látom ahogy a dementor betöri az üveget és felém siklik a levegőben. Megbénít a félelem és teljesen leblokkolva állok, kezemben a pálcámmal.

- Ne! Ne csináld! - nyögi Sirius, de láthatólag nem hozzám beszél: a földön magába roskadva ül, és úgy fest mint akit kínoznak. Nagyon bánt, hogy nem tehetek érte semmit, de most másra kéne koncentrálnom. Mondjuk a dementorra?!

Fél másodperc alatt tolul a fejembe minden információ amit Lily belém vert a patrónusokról. Jó emlékre kell gondolni. 

° emlék °

- Leyla! Leyla, megnyerted! - magyar waldoxos barátnőm az ágyamon ugrál a boldogságtól.

- Uramisten, tudom, Bogi, tudom - suttogom kábultan. - Tudom, de alig hiszem el.

- Ez segít? - tolja elém Bogi az igazgató levelét. Ott van feketén fehéren, hogy nyertem.

- Talán igen - mosolyodom el.

- Leylaaaaaaaaaaaa! - az ismerős visítás az ajtó felől érkezik. Odakapom a fejemet. Ez nem lehet igaz. Lehetetlen. Lily?

- Lilyyyyyyyyyyyyyy - visítom én is és a testvérem karjaiba vetem magamat. - Ez nem lehet igaz, ennyi jó dolog nem történhet velem - suttogom.

- Minél hamarabb elhiszed annál jobb.

° emlék vége °

- Expecto Patronum! - mondom hangosan, de nem tudok eléggé koncentrálni. Mint amikor a tiszta, felhőtlen égre beúszik egy sötét felhő, az én elmémbe is úgy tolakodott be AZ a kép. A legrosszabb waldoxi emlékem. Amikor levertem azt a szobrot... Kiét is? Talán egy királyét... Este volt és egyedül kóboroltam a sötét folyosón amikor hangot hallottam hátraugrottam és hopp! A többezeréves műalkotás megjavíthatatlanul darabokban hevert a földön. A zajra természetesen mindenki odacsődült. Én ott gugoltam a darabkák mellett a tanárok pedig fölülről néztek le rám. Borzalmas volt.

És most is borzalmas, amikor rágondolok, pedig évekkel ezelőtt történt.

Az emlék teljesen lebénít.. Érzem az arcomon a volt tanáraim dühös tekintetét, hallom a hangjukat, és érzem ahogy kicsordulnak a könnyeim. Lassan végigszántják az arcomat és lefolynak a nyakamon.

A dementor közelségétől hátratántorodok és nekiesek egy páncélnak. Amilyen szerencsétlen vagyok pont a lábamra estem, amibe rögtön égő fájdalom nyilallik bele. Felordítok fájdalmamban, de nem tudok mit tenni ha egsze eltört. Így még járni sem tudok. Klassz.

Felnézek: bele egyenesen a dementor szemébe. Vagy inkább abba a sötét szemüregbe ami mintha elnyelne, ahogy ránézek.

Amíg én elmélázva bámulom a szörnyet, ő nem veszi a fáradtságot arra, hogy jobban megnézzen engem. Felém lendül és az erejétől hátracsapódom, a fejem nagyot csattan a kőpadlón. Érzem ahogy a hajam beleakad egy páncélva, így magamra rántom azt is. A fém össze – vissza karcolja az arcom, érzem ahogy a vérem a padlóra csöpög. A dementor fölém hajol – mintha meg akarna csókolni – és... És elkezdi kiszívni belőlem a jó dolgokat. Amik nincsenek... Már nincs semmi jó... A világ. A világ, igazságtalan...

Nem! Nem igaz! Szól valahol a fejem mélyén egy hang, aki nem akarja megadni magát a dementornak, aki élni akar. Engem senki nem ért meg... én... én, nem. A másik hang egyre mélyebbre zuhan a csalódott szomorúság szakadékjában, mint egy test amit beledobtak és már senki nem hozhatja vissza.

Elhomályosult a látásom, de még látom ahogyan a dementor oszlásnak indult kezeit kihúzza a köpenye redői közül és leveszi a koponya szerű arcát takaró csukját.

Amikor rájövök mit is akar a fejem kitisztul. Minthavalaki mégis utánam nyúlt volna, és visszahúzott az életbe. Sikoltva ugrok hátra (még két lovagi páncélt felborítva). A dementor egy pillanat alatt előttem van és tudom, hogy itt a vége. Az életemnek? Lehet.

Már félájultan fekszek a földön, arra várva, hogy a dementor kiszívja a lelkemet. Már alig vagyok éber, de kényszerítem magam rá, látni akarom amikor az a szörny fölém hajol és elveszi a lelkemet. Elveszi azt ami miatt vagyok aki vagyok. Ami miatt Leyla Evans lettem.

- Leyla! Mi ez a hang? - Regulus összetéveszthetetlen hangja valahonnan nagyon távolról, talán a folyosó végéről cseng. - Mi a? - igen, valószínű, Reg meglátta a dementort. - Expecto Patronum! - ő nem úgy mondta ahogyan én, ügyetlenül, hanem parancsolva, és határozottan. Egy határozottan oroszlán alakú "dolog" lövell ki a pálcájából, majd rátámad a dementorra. Ahogy a szörny távolabb lesz tőlem rögtön jobban érzem magamat.

Egy perc sem telik bele és a dementor már árkon bokron túl van. Reg patrónusa igen jól végezte a dolgát.

- Leyla, Leyla jól vagy? - Reg fölém hajol és ijedten rázogatja ernyedt testemet.

- Persze, Reg - bíztatóan akarok rávigyorogni, de csak egy fáradt, fájdalmas mosolyra futja. - Köszönöm.

- Nincs mit Leyla, igazán. De most elviszlek a gyengélkedőre - a karjaiba vezs - én valószínű a kimerültségtől egy lépést sem tudnék megtenni - amikor egy éles hang hasít a levegőbe.

- Inkább majd én - Sirius is felállt. észre sem vettem, meg sem kérdeztem, hogy van. El is felejtettem. Hát szép kis barát vagyok!

- Sirius - Reg halkan, de parancsolóan beszél a bátyához. - Erről lekéstél - elindul velem és még látom ahogyan gúnyosan rávigyorog Siriusra, aki hátat fordít nekünk és elviharzik. Utána kéne mennem, villan be a gondolat. Nem tudok utána menni, járni sem tudok! Majd ha összeforrasztották a lábamat majd kibékülök vele, merthogy ezek után tuti szóba sem fog állni velem. Amikor erről nem is én tehetek, de nem lényeg.

                            𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎

- Leyla, Leyla uramisten, jól vagy? - Lily ront be a gyengélkedőre nyomában Jamesszel.  A testvérem kikerüli Dumbledore - t és leül az ágyam szélére. Aggódva néz rám, én pedig rögtön megbánom, hogy nem válaszoltam rögtön.

- Persze, Lily, kutya bajom - mondom.

- Aha, csak eltört a lábad - forgatja a szemeit Lily.

- Megvagyok - vonom meg a vállam. - James - nézek a fiúra - Sirius...?!

- Ja, ő is mindjárt jön - legyint James.

- Ide jön? Miért? - csodálkozom el teljesen.

- Hogyhogy miért, hát miattad - mondja James mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Hát, nekem nem az. Csak leégetni jön? Vagy undokoskodni? Vagy nincs is semmi baja?

Hát, mindjárt megtudom...

- De, Leyla, ha nem akarod... - kezdi bizonytalanul Lily.

- Dehogynem! - kiáltok fel, kicsit talán túl gyorsan. Még engem is meglep milyen hevességgel reagálok erre az egyszerű kérdésre.

- Engem emlegetnek, hölgyeim? - kérdezi egy ismerős hang az ajtó felől.

- Sirius! - mondom.

- Jól látod, Leyla, Sirius Black személyesen - mondja abban az idegesítő hangnemében. - Hoztam neked valamit... - előhúzza a kezét a háta mögül. Egy gyönyörű virágcsokrot tart maga előtt és amikor elengedi lassan felém lebeg. Kinyújtom érte a kezemet és elkapom. A vad virágokból álló csokor minden reményemet felülmúlta. Mi ütött Siriusba? Most akkor nem is mérges? Úgy látszik nem.

- Sirius... - kezdem, de közbevág.

- Tudom, köszönöd szépen, hálás vagy, annyira jófej vagyok, és olyan kedves, és blablabla... De figy. Ez tényleg a legkevesebb és én örömmel adtam oda, szóval... - lazán megvonja a vállát és rámmosolyog. - Akkor Roxmorts?

- Igen, Roxmorts.

                            𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎

Három nappal később, teljesen meggyógyulva állunk a Szellemszállás nappalijában kezünkben pálcával. Csak egy szó: patrónus.

- Jó. Leyla kezd te - int Lily, aki teljesen magára vállalta a tanár/vezető szerepét.

Kilépek és előre szegezem a pálcámat a semmire. Mivel nincs dementor. Beszívom a levegőt aztán nagyon lassan kifújom. Felidézem a legeslegjobb emlékemet.

Érzem ahogy átjár az emlék és kellemes bizsergés fut végig rajtam.

- Expecto patronum! - mondom határozottan. Nem történik semmi. Vagyis, de, egy kicsi ezüstös - kékes fényfolt száll ki a pálcámból, mint tegnap amikor megtámadott a dementor. De csak ennyi. Nincs alakja, ahogy a könyvekben láttam, csak egy kis ködszerűség. - Oké, megpróbálom még egyszer.

  Ahogy kimondom a varázsigét (most nagyon koncentrálva) megtörténik amit vártam! Amit annyira nagyon leírhatatlanul vártam, és amire vágytam! Előttem lebeg a patrónusom: egy hosszú szőrű, ezüstösen csillogó macska. Pontosan tudom mi miatt ez az állat lett a patrónusom: Dagi miatt. Amiatt az aranyos kis cica miatt ami a legfontosabb állat volt eddigi életemben.

- Dagi! - suttogja Lily. Mindketten próbáljuk vissza tartani a feltörő sírásunkat, ami egy-két könnycsepp kivételével sikerül is.

- Ki a fene az a Dagi? - roncsolja szét a pillanatot tökéletesen James.

Lilyvel mindketten megróvóan nézünk rá, mire a fiú csak vállat von: - Hé, én csak kérdeztem!