A szoba túlságosan zöld. Szeretem az ízlésesen és eklektikusan berendezett irodákat, de ez semmiképpen nem az. Patríciára bámulok, aki mellettem eltartott kisujjal szürcsölgeti a kávét, és letörölhetetlen mosoly simul az arcára. Hiába húzom fel jelentőségteljesen a szemöldököm, úgy tesz, mint aki észre sem veszi, szándékosan kifelé bámul az ablakon. Muszáj megszólalnom.

– Zöld. Tudod, hogy utálom a zöldet.

– Ugyan, kérlek – mondja csitítóan.

Bennem pedig fellobban a harag, mert megint kisgyerekként kezel. Ezért nem szabad soha munkakapcsolatba keveredni egyetlen rokonnal sem. Bárcsak több eszem lett volna.

– Tudod, hogy mit gondolok a zöldről.

– Tudom, ahogyan azt is, hogy mennyire tartasz olyan hétköznapi dolgoktól, mint az ananász, a cicák vagy éppen egy gitár. Ezek nem isteni jelek, csak a fóbiáid.

– Rengeteg szín van a világon, de itt minden zöld. Nem érzem kényelmesen magam – sóhajtok, mire Patrícia végre felém fordul.

– Nézd, amikor megígértem Angélának, hogy vigyázok rád, akkor komolyan is gondoltam.

– Ezt tudom.

– Akkor higgy nekem. Jó helyen vagyunk itt, és amint a másik fél is megérkezik, aláírhatod a papírokat.

Dühösen szusszanok fel. Sosem leszek meggyőzve, hogy ez az én utam.

– Miért nem megyünk egyszerűen vissza a színházba?

– Mert kidobtak, Kamil.

– De... keressünk másik színházat.

– Tudod, hogy ez lehetetlen – rázza a fejét Patrícia és a kijelentését megkoronázza a kegyelemdöféssel: – Már elküldtek a Nemzetiből is.

– Menjünk mégis külföldre!

Patrícia a térdemre teszi a kezét és megpaskolja, bátorító mosolya alatt megbúvik a szánakozás.

– Már sokszor átbeszéltük ezt. Tudod a feltételeket. Nincs más választásod. Gondolj rá úgy, hogy ez is színház, mozgóképszínház.

Keresztbe fonom magam előtt a karom, ahogyan hátrahanyatlok a méregzöld kanapén. Annyira sok minden zavar ebben a projektben, hogy összefoglalni sem tudnám. Amikor Patrícia felhívott a hírrel, írtam egy listát, száznegyven tétel került rá, mert azt is végigvettem, mi minden sülhet el rosszul.

– De miért pont ezt a filmet kellett választanod? – motyogom ezredszerre is magam elé.

– Mert nem volt más – sziszegi Patrícia a foga között abban a pillanatban, amikor kinyílik az iroda ajtaja.

– Bocsánat a késésért – dugja be rajta a fejét egy fekete hajú srác. Felháborítóan fiatal. – Bejöhetek?

– Persze – feleli mosolyogva Patrícia és azonnal felpattan. Követem a példáját, de ahogyan meglátom, hogy a fiú teljesen fekete ruhában van, idegesen kell nyelnem egyet. Amikor megfordul, hátán egy gitártok magasodik. Kiszalad belőlem egy riadt nyögés.

– Örvendek, Surányi Misi – nyújt kezet először Patríciának, aztán nekem. Nehezen mozdulok.

– Borbély Kamil – motyogom, és darabos mozdulatokkal megrázom a kezét. Nagy szemekkel mered rám egy hosszú pillanatig. Izzadó tenyere rossz érzés a bőrömön, gyorsan elengedem.

– Valami gond van? – kérdezi mosolyt erőltetve a zavarára.

– Ne is törődj vele – legyint Patrícia, miközben visszaül a kanapéra. – Fél a gitároktól.

Misi összevont szemöldökkel méreget, majd egy pillanattal később felnevet. Olyan jóízű kacagással, ami fájón a belsőmbe mar.

– Látom, sikeresen megismerkedtetek – jelenik meg a semmiből egy hosszú hajú férfi, majd becsukja maga után az ajtót.
Patrícia azonnal felpattan és elé siet. Szőllősi Ármin ezelőtt már rendezett egy filmet, Hajnal tépi a vizet, ez a címe. Közepes sikerrel szerepelt pár kisebb külföldi filmfesztiválon, de nem kavart nagy port sehol, itthon be se mutatták. Patrícia feladta házi feladatnak, de még nem tudtam rávenni magam, hogy megnézzem.

Hogy ki ez a Surányi Misi, arról fogalmam sincsen. Valószínűleg az utcáról beesett legutóbbi felfedezett. Olyan lelkes mosoly ül az arcán, amitől felfordul a gyomrom. Tizenhatnak sem néz ki. A fejemben folyamatosan az dübörög, ahogyan végignézek a társaságon, hogy ez nagyon nagy hiba, nagyon nagy hiba, menekülj, Kamil!

Patrícia és a rendező még mindig a kedves bájcsevejnél tartanak, miszerint mekkora megtiszteltetés nekem itt lenni, amikor Misi megszólal mellettem a fotelban.

– Megtiszteltetés veled dolgozni – mosolyog rám. Apró csomóba ugrik a gyomrom, ahogyan a vonásait figyelem.

– Ez nem kölcsönös. Nem ismerős a neved. –  Misi arca megnyúlik egy pillanatra, de megszólal:

– Mert nem vagyok híres. Van egy Youtube-csatornám, ahol ugyan van egy kisebb követőtáborom, de még sosem színeszkedtem.

Rám tör a szapora pislogási reflexem. Csak meredek rá, a gödröcskés mosolyára, különlegesen kék szemére, és végigfut rajtam a borzongás.

– Na jó, ez a srác azt mondja, még sosem játszott semmiben – pattanok fel. Patrícia lassan fordul felém, szemében gyilkos indulattal mered rám, de nem érdekel, akkor is elmondom, amit régebben megfogadtam: – Nem játszok amatőrökkel.

– Kamil... – sóhajt Patrícia, majd megrázza a fejét, és visszafordul Szőllősi Árminhoz. – Elnézést, megbocsájtanának nekünk egy pillanatra? Meg kell beszélnem valamit az ügyfelemmel.

– Hát persze – csapja össze tenyerét a rendező. Joviális mosolya a borostája mögé bújik. – Addig előkészítem a papírokat.

Óvatos, kérdő hangszín simul a szavai mögött, mintha Patríciától kérne engedélyt.

– Természetesen. Két perc és itt vagyunk, hogy aláírjunk mindent – bólint Patrícia, majd a csuklómra markol. Tiltakozni sincsen erőm, maga után húz és kituszkol az ajtón.

A folyosón csend van, így Patrícia magából kikelve dörren rám, miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem figyel:

– Megőrültél?

– A srác egy youtuber, aki soha az életben nem színészkedett.

– Kamil...

– A film totális sikertelenségre van kárhoztatva ilyen főszereplőkkel – rázom meg a fejem.

– Félre kell tenned az előítéleteidet. Lehet, hogy a srác egy zseni!

Felprüszkölök.

– Ha az lenne, nem ez lenne az első szerepe. Egy közepes rendező filmje egy borzalmasan béna regényből szerinted milyen lesz?

Patrícia lepisszeg, amikor elhalad mellettünk három nő. Az egyik felvont szemöldökkel méreget, ahogyan elkopog a magassarkújában. Vörös, göndör hajának látványa rosszul esik a gyomromnak, ugyanis a vörös színt sem kedvelem.

Patrícia közelebb hajol.

– Nézd, Kamil! Nem érdekel, ki ez a srác, az sem érdekel, mit gondolsz a filmről, a forgatókönyvről vagy a rendezőről. De megígértem anyádnak, hogy vigyázok rád, és ez az utolsó esélyed, ha nem akarsz totálisan elbukva visszakullogni hozzá. Úgyhogy ha ér neked bármit is az elmúlt három év, akkor húzz befelé szépen, és zokszó nélkül írd alá a papírokat.

Kipirult arcára meredek, aztán bólintok. Még nem bukhatok el, még nem mehetek haza. Patríciának és magamnak is tartozom ezzel. Mély levegőt veszek, mint a búvár, aki lemerülni készül a cápákkal teli tengerbe. Kivéve, hogy én nem tudok úszni, nem szeretem a tengert, és félek a cápáktól.

***

A zöld a kedvenc színem. Tök egyszerű okból, ez a természet színe is. Én meg bírom a természetet. Habár sosem kezdtem el, de mindig is akartam valami nature tematikájú videót feltenni a Yotube-csatornámra. Csak Matyi azt mondta, egy témára koncentráljak, úgy lesznek követők. Így maradt a zene. De azért tényleg bírom a természetet.

– Kérsz valamit inni? – fordul felém Szőllősi az íróasztal mellől. Két vastag paksamétányi papírt pakolászik ide meg oda.

Az asztalra nézek. Két csésze kávé pihen rajta. Az egyiken rúzsfolt, és már félig megitták, a másik érintetlen. Vajon nekem is kávét kellene kérni? Azt isszák a színészek? Hülyének néznek, ha zéró kólát kérek?

– Köszönöm, nem – mondom inkább. Szőllősi szórakozottan bólint, majd visszafordul az iratok felé. Magasabb, mint képzeltem és fiatalabb is pár évvel. Csalóka az interneten található pár fotó róla. Mindenki más élőben, testközelből.

Borbély Kamil is, amikor láttam a Vígben tavaly, sokkal vékonyabbnak látszott, meg magasabbnak. Az arca mondjuk akkor is olyan volt, mint egy tizenhét éves kiskamasznak. Öt év múlva én tuti nem fogok ugyanennyinek tűnni. Emlékszem, napokig a hatása alatt voltam a Színtelen ég után. Öcsit játszotta, egy kedves és barátságos mellékszereplőt. A főszereplők eltörpültek mellette. Őt magát is ilyen kedvesnek képzelem. Vajon mi késztette arra, hogy részt vegyen egy filmben? Megunhatta a színházat?

Ha nem lenne pofátlanság, előszedném a mobilom. Rákereshetnék a neten, mi történt vele az elmúlt évben. Szőllősi most a fiókjában kotorászik tollak után. Talán nem is lenne annyira gáz, ha megnézném.

– Elnézést – nyílik az ajtó abban a pillanatban, hogy a telefonomhoz nyúlok. Inkább hagyom az egészet. Ráér azután is, hogy végeztünk.
Kamil és a nő, aki szerintem az ügynöke, menedzsere vagy nem is tudom, hogy hívják őt a színház világában, lehuppan a kanapéra. Kamil rezzenéstelen arccal mered maga elé. Talán izgul. Nehezen tudom levenni róla a szemem. Vonzza a tekintetem, mint lepkét a lámpa fénye. Pozitív fototaxis.

Halk kopogás után három nő lép be az irodába. Egyikük a producer, Antal Zsófia. Csinos, fekete kosztümben vizslat minket. Mellette Horváth Katalin, az írónő áll. Vörös, göndör haja kuszán keretezi az arcát. Velük már találkoztam a castingos napomon, de a harmadik nőt nem ismerem.

– Elnézést a késésért – mondja az ismeretlen nő, majd bemutatkozik: Dr. Ilosvai Annamária, ügyvéd.

Amikor elém rakja a rohadt vastag szerződést, már tudom, hogy nem kellett volna egyedül jönnöm. Hozhattam volna erősítésnek egy olyan embert, aki ért az apróbetűs részhez. De én nem is ismerek ilyen embert.

Mint kiderül, Kamil úgy kapta meg a szerepet, hogy ott se volt a castingon. Nyilván, aki híres, arra más szabályok vonatkoznak.

Míg ők kezet fognak, én a kezembe veszem a szerződést. Összeugrik a gyomrom, mert én ezt tuti nem tudom itt most végigolvasni. Mekkora egy segghülye vagyok! Egyből ki fogják szúrni, mennyire amatőrként viselkedem és kiraknak a produkcióból.

Patrícia, ha jól értettem a nevét, profi mozdulatokkal lapozza végig a szerződést. Megpróbálom utánozni, de hamar felhagyok vele, mert Kamil szánalmas pillantást vet rám. Egy mély sóhajjal megragadom az egyik tollat, és aláírom sorban, mindenhol, ahol a megnevezésem szerepel a pontozott vonal alatt. Aztán hátra dőlök a fotelben.

Patrícia a szabadnapok számáról beszél éppen, amikor Kamil hozzám szól. Váratlanul ér a megtiszteltetés, kicsit megrezzenek ültemben. Tiszta gáz.

– El sem olvasod?

Megvonom a vállam.

– Nekem ez egy tök nagy lehetőség – felelem őszintén.

– És ha az van benne, hogy eladnak gyerekprostinak?

– Betöltöttem a tizennyolcat – morgom, mire Kamil felvonja a szemöldökét, így sietve hozzáteszem. – Ha engem eladnak, te is jössz.

– Én nem, nekem itt van ő – bök Patrícia felé, aki éppen azt sorolja, milyen ennivalókat nem eszik meg Kamil a forgatások alatti szünetben. – A nagynéni, aki megment az ananásztól.

Fogalmam sincsen, miről beszél. Most, hogy jobban megnézem, egészen fura. Összefűzött kar, keresztbe rakott láb, bőrcipő, zokni nélkül. Zavaróan hófehér a bokája. Nyelnem kell egyet, és inkább elfordítom a tekintetem. Még a gondolatot sem engedhetem meg magamnak, hogy vonzónak találjam. Az rohadtul nem lenne profi, ha belezúgnék a színésztársamba.

– Tényleg félsz a gitároktól? – váltok témát, de nem kapok választ, mert Patrícia fordul felénk.

– Örülök, hogy ilyen jól kijöttök, de megtennétek, hogy figyeltek? Legalább te, Kamil.

– Nekem már mindegy, én aláírtam – nyújtom mosolyogva a szerződést az ügyvédnek. Meglepetten pislog, de azért elveszi tőlem a papírokat. Fogadni mernék, sosem volt még ilyen könnyű ügyfele.

– Mi lenne, ha később egyeztetnénk le az apró részleteket, és inkább a legfontosabb dolgokra a koncentrálnánk – veszi át a szót Szőllősi. – A forgatást egy hónap múlva kezdjük. Addig szeretném, ha elolvasnátok a regényt, és átrágnátok magatokat a szövegkönyvön is.

Lever a víz. Valószínűleg életemben nem olvastam még ennyit egyben ilyen rövid idő alatt. Épp azon agyalok, hogyan vegyem rá Matyit, hogy segítsen, amikor az írónő megszólal.

– Van egy kis meglepetésünk a számotokra. Egy amolyan workshop, aminek a lényege, hogy jobban megismerjétek egymást és a karaktereiteket.

– Ez remekül hangzik – lelkesedek be azonnal.

– Ha jól tudom, Kamil most szabad, és Mihály is sikeresen túl van az érettségin. Így a nyári szünetetekből csípnénk le a forgatás előtti néhány hetet, és ezalatt ejtenénk meg a workshopot, ha mind a kettőtöknek megfelel.

Bólintok. Mindent a cél érdekében. Ami nem más, mint hogy egy szuper filmet tegyünk le az asztalra.

– Nekünk is megfelel, de csak ha egyeztettünk minden részletet – válaszolja Patrícia.

Ezen meg sem lepődöm, de ahogy látom, a többiek sem.

***

Egy sóhajjal írom alá a papírokat, csak hogy végre megszabaduljak az egésztől mára. A zöld szín leszívta az energiáimat. A gitárról inkább ne is beszéljünk.

– Mit is takar pontosan a workshop? – teszi fel a kérdést Patrícia.

Szőllősi összedörzsöli a tenyerét, először rám, majd Misire pillant.

– Az egész a kémiáról szól.

Az nem lesz jó. A vegyszereket sem igazán szeretem. Misi is sápad mellettem egy árnyalatnyit, eszerint nem kémiából érettségizett.

– A kémiáról? – rebegi halk hangon.

– Ami a karakterek között van. Ryan és Ethan kémiája a legerősebb összetartó erő a könyvben. Ha ez nem jön át a képernyőn, a nézők nem fogják megérteni az üzenetet – mondja az írónő.

– Ennek a könyvnek van üzenete? – csúszik ki a számon.

Patrícia megint gyilkos szemmel mered rám.

– Kamil még nem olvasta, csak röviden elmeséltem neki a történetet, ezért nem érti. Bocsánat.

– Ugyan, semmi gond. Pont erre lesz tökéletes a workshop. Szeretném, ha végigvennénk a könyv egyes fejezeteit, majd pedig átbeszélnénk a forgatókönyvet is. Nagyon szívesen fogadnám a tanácsaitokat, fiúk.

– Rendben – bólintok kelletlenül.

Misi hallhatóan nagyot nyel mellettem. Lehet, hogy neki sincsen kedve az egészhez, és akkor a produkció garantáltan bukásra van ítélve.

– Benne vagyok – mondja végül.

– Remek – csapja össze az írónő elégedetten a tenyerét. – Akkor hétfő délben találkozunk az erre a célra a budai hegyekben kibérelt házban. Elküldöm a címet. Két hétre elég ruhát pakoljatok, minden más lesz ott is.

– Két hétre elég ruhát? – motyogja Misi.
Engem a szaporán pislogó reflexem nem hagy szóhoz jutni.

– Ó, ezt eddig nem mondtam? A workshop lényege nem csak az, hogy átlássátok a történetet, hanem hogy megismerjétek egymást, hogy igazán komfortosan érezzétek a másik közelében magatokat, és ez majd vissza fog köszönni a képernyőn is. Két hétig, vagy ha lassan haladunk, akkor tovább is, de egy időre csak egymáséi és az enyémek lesztek.

Felugranék, de Patrícia vasmarka a térdemre szorít.

– Kamilnak mindez tökéletesen megfelel. Igaz?

Olyan tekintettel néz rám, hogy nincsen merszem ellent mondani neki.

– Igen, csak ne legyen ananász – morgom, mire Patrícia elenged és megpaskolja a térdemet.

Misire pillantok. Még nem veszett el minden reményem, ő még felállhat és elmondhatja, hogy nem vesz részt egy ekkora hülyeségben.

– Nekem is megfelel.

A kanapé háttámlájához roskadok. Hát ennyi. Életem legrosszabb két hete vár rám. Ebben biztos vagyok. És akkor Patrícia nem érti, miért nem kedvelem a zöld színt. Hát ezért! Zöld színben mindig rosszak történnek velem.

***

– Na, mi volt? – nyitja ki Matyi az ajtót. Pont úgy néz ki mint én, csak a haját fésüli másképpen. Amikor kicsik voltunk, én általában zöldet kaptam a ruhákból, ő meg kéket. Szerintem így különböztettek meg minket. Matyi elmélete, hogy párszor biztosan összekevertek minket babaként, szóval ki tudja, igazából melyikünk melyik. Mindig ezzel próbál érvelni, hogy lehet nem is én vagyok a nyolc perccel idősebb.

– Kikészültem idegileg – sóhajtom, és a kezébe adom a zacskót. A pékségben vettem vacsorát, a zöldségesnél meg gyümölcsöt.

– Mesélj! – mondja a konyha felé haladva. Nem rohanok utána, komótosan rúgom le a tornacipőt. – Jössz már?

Felsóhajtok, és követem. Csak azután kezdek beszélni, hogy lerogytam az asztalhoz.

– Aláírtam a szerződést, de nem olvastam el. Nem állhattam neki kibogarászni, még holnap ilyenkor is ott ülnénk. Tiszta gáz lett volna. Mondjuk így is az volt, de mindegy – legyintek.
Matyi szó nélkül adja oda a zöld pöttyös poharamat, és önti tele vízzel. Bólintok köszönetképpen. Miután lekortyolom, folytatom:

– Négy napom van, hogy elolvassam a regényt és a szövegkönyvet.

– Baszki – motyogja Matyi, miközben a sárgadinnyét teszi a hűtőbe.

– Én mondtam, hogy írjuk bele az önéletrajzomba.

Mosolyogva fordul felém, mielőtt az almákhoz nyúlna.

– Megszerettek, lezajlott a casting, nem fognak kitenni egy kis diszlexia miatt, nyugi már.

Nem hiszek neki. Ha ez nem probléma, akkor fel lehetett volna írni a jelentkezési lapra is. Hülye vagyok, hogy hallgattam az öcsémre. Megint.

– Négy nap – nyomatékosítok a szemébe nézve.

– Jó, egyél ebédet, és utána nekiállunk. Nyugalom. Egészen a forgatásig lesz majd időnk.

Matyi a nyugodtabb kettőnk közül, meg a háziasabb, a praktikusabban gondolkodó és a heteroszexuális is. Én vagyok a lusta, zenélgető, meleg iker. Bírom a Karmát.

Kicsit várom, hogy Matyi milyen arcot fog vágni a következő mondatom után. Kibököm:

– Nem lesz időnk, kéthetes workshopra megyek.

– Workshop? – remeg meg a hangja. Tudjuk, hogy le fogok bukni.

– Aha. Csak abban reménykedhetek, hogy tényleg nem dobnak majd ki.

– Tudod, hogy nem fognak – állítja magabiztosan. – A Youtube-csatornádon is rajonganak érted.

– Ez azért más – sóhajtok. Matyi a naivabb, ezért biztos, hogy én vagyok a nyolc perccel idősebb. Inkább elterelem a témát. – Mamáék?

– A kertben.

Legszívesebben lelépnék hozzájuk, mert a kertészkedés az, amit még tényleg szeretek a zenén kívül. De most rá kell vennem magam az olvasásra. Az ebook esélytelen. Ki kell nyomtatnom az egész regényt. Feltápászkodom, hogy beüzemeljem a nyomtatót a szobámban, de még beugrik egy fontos infó, amit el se mondtam Matyinak. Visszafordulok hozzá.

– Jaj, nem is mondtam, Borbély Kamil lesz a másik főszereplő.

– Az ki? – kérdezi Matyi, én pedig megrázom a fejem. Soha az életben nem fog sikerülni egy kis kultúrát nevelnem belé.

– Színész. Színpadi színész. Nagyon karizmatikus.

– Misi... – bámul rám a kezében egy fürt szőlővel.

– Mi van?

– Ismerem ezt a karizmatikus dumát.

– Ez most nem olyan. Csak tisztelem.

Matyi nem hisz nekem, az ikerösztönöm elárulja. Pedig tényleg igazat mondtam. Attól még, hogy Kamil zseniális a színpadon, helyes, ráadásul a szeme is zöld, még nem fogok belezúgni. Semmiképpen sem, mert az a legkevésbé sem lenne professzionális.

***

Patrícia arcát figyelem a visszapillantó tükörben, pontosabban csak az orra alatti sávot, mert azt látom. Vörösre rúzsozott ajkát, az álla alá növesztett kis tokát, kékköves aranyfülbevalóját. Mindez olyan otthonos látvány. Talán túlságosan is összenőttünk az elmúlt három évben.

– Remélem, tudod, hogy nem leszek ott veled – mondja. Azt figyelem, hogyan formálja az ajka a szavakat.

– Tudom.

– Két hétig magadnak kell megoldanod mindent. Nem érdekel az éjjel a szobádban zümmögő szúnyog, a túlságosan elázó müzlid vagy az izzadó lábad.

Zavarba is jöhetnék ezektől, ha nem történt volna már meg, hogy ilyen esetekben az ő segítségét kellett kérnem.

– Tudom.

– Nagy fiú vagy, meg fogod oldani – teszi hozzá határozottan bólintva egyet.

– Miért érzem úgy, hogy magadat győzködöd, nem is engem?

Patrícia válaszra nyitja a száját, de ekkor felzenél a mobilja. Gyors koppanással húzza el a hívásfogadást, és hangosítja ki a beszélgetést.

– Hogy ment? – kezdi azonnal anyám. Feláll a hátamon a szőr, mert most is a nemlétező angol akcentusát használja. Öt év az Egyesült Királyságban és elfelejtett magyarul.

– Remekül. Szeptemberben indul a forgatás, aláírtuk a papírokat.

– Csodás. Kisfiam, ott vagy?

– Igen – sóhajtom.

– Remélem, mindent beleadsz, ha már ez az utolsó esélyed.

– Persze, anyu – hajolok előre, hogy tisztán hallja a válaszomat.

Patrícia eltereli a témát Oliverrel. Anyu lelkesen mesél az új férjről. Igazaból már nem új, öt éves, de azt hiszem, sosem fogom megszokni. Hidegen hagy az egész beszélgetés. Csak az motoszkál bennem, hogy tényleg ez az utolsó lehetőségem.