-Apádnak fájt volna egy lovat adnia alám?-méltatlankodtam, miközben a Bakacsin erdei fák alatt próbáltam követni a tündét.

-Apám nem tudott arról, hogy nálunk éjszakáztál.

-Itt semmi sem történik úgy, hogy ő ne értesülne róla-tettem hozzá.

-Úgy tűnik mégis-fordult vissza a tündefiú, miközben fehér lovát maga mellett vezette a kantárszáron.

Jó pár lépéssel haladt előttem, fürgébbnek bizonyult nálam. Nekem volt pár évem a pihenésre, ami a harctechnikámnak, és a gyorsaságomnak egyaránt megártott.

Az előző este békésen telt. A palotában kaptam egy szobát, amit csodáltam is, hogy a nagy Thranduil nem tudott meg. Minden esetre végre kipihenten indultam útnak.

***

-Mondd csak, Zöldlomb Legolas! Meddig tart még ez átkozott erdő? Hosszabbnak tűnik ez a néhány óra, mint az egész ide vezető utam.

-Mithrandir tényleg téged akart küldeni?-kérdezte immár arra sem véve a fáradságot, hogy felém forduljon.

-Személyesen engem akart-húztam ki magam, amikor Legolas végre megállt. Az erdőre csend ülepedett, a fiatal tünde pedig a fejét forgatta, mintha fülelne.

-Megérkeztünk? Végre vége van az erdőnek?

-Csak nem az előttünk lévő mező miatt következtetsz erre?

Ekkor megelégeltem azt, hogy Legolas lovának jobb kilátása van, mint nekem és kiléptem az állat mögül. Valóban, már csak pár fa állt előttünk, mögötte pedig jódarabig még egy bokrot se lehetett látni. Az erdő vége.

-Szokatlanul békés minden. Ha nem lennék biztos abban, hogy Mithrandir hívott, arra gondolnék hazudsz.

-De nem gondolsz erre.

-Nem. Érdemes néha az ösztöneimre is hallgatnom.

-Ezt úgy mondod, mintha én nem ezt tenném-húztam a számat, majd elindultam a fiú előtt, ki az erdőből.

Az utolsó elém hajló ágat óvatosan elhajtottam az arcom útjából. Végre beleszippanthattam Középfölde hűvös és friss levegőjébe, amiből valami hiányzott a Bakacsin erdőben. Megindultam gyalog a végtelennek látszó füves területen.
Messzebb már látható volt a
Köd-hegység vonala, de én mégis attól féltem, hogy késve érkezünk. Gandalf nem csalódhatott bennem.
Örültem, hogy a csizmám alatt végre a puha pázsit fekszik, és nem a fák alatt éppen megmaradó növények, vagy gallyak. Szaporáztam a lépteimet, de nem sokkal később Legolas megállított.

-Mit csinálsz?

-Megyek a gyűlésre-kiáltottam hátra, amikor ügetés hangját hallottam közelegni.

Az ifjú tünde bevágott elém lován ülve és a kezét nyújtotta nekem.

-Szállj fel!

-Nem lehetett volna... hamarabb?

-Mindennek eljő a maga ideje-válaszolta, és felrántott maga mögé.

***

-Gyere utánam!-szállt le Legolas a lóról.

-Hogy akarsz átjutni? Én idefelé majdnem meghaltam!

-Vannak saját útjaink, melyek átvisznek a Ködhegységen. Egyenlőre keressünk menedéket éjszakára!

Ezek után nagy nehezen lecsúsztam a lóról. A végtelennek tűnő vágtatás közepette, teljesen elgémberedtem. Mikor a lábaim a földre értek, alig tudtam magamat megtartani. Szerencsémre útitársam épp szikla mellett talált egy kisebb bemélyedést és éppen azzal volt elfoglalva ekkor.

-Ez lesz a menedék?

-Segítsek tüzet rakni?-fordult felém féloldalasan, ügyet se vetve a kérdésemre.

-Nem lesz tűz!-vágtam rá szinte azonnal.-Fény nélkül is volt már elég bajom errefelé.

-Ahogy gondolod-vonta meg a vállat, majd a menedékünkhöz vezette a lovát.

Közelebb sétáltam, és törökülésbe ereszkedtem le. Pontosan úgy, hogy a sziklának tudjam támasztani a hátam. Legolas továbbra is állva maradt, messze eltekintett a Bakacsin erdő irányába.

-Szereted a hobbitokat?-kérdeztem teljesen indokolatlanul. Valahogy arra vágytam, hogy beszéljen, mert a csend lassan elviselhetetlenné kezdett válni.

-Nem sokkal volt dolgom idáig-telepedett le végül velem szembe.

-Most lesz időd megismerni néhányat-mosolyodtam el halványan, miközben Frodóra és Samura gondoltam.

-Pihenned kellene. Holnap ha minden jól megy, Völgyzugolyba érünk.

Erre én hanyatt dőltem, és kék köpenyebe takarózva felhúztam a lábaimat. Többet nem beszéltünk, egyszerűen csak elnyomott az álom. A hosszú lovagás során kissé elfáradtam. Tűz ugyan nem melegített minket, de mégiscsak jobban éreztem magam, hogy van mellettem valaki.

Néhány órával később, amikor a nap már lassan felkelőben volt, hirtelen felébredtem. Az első éjszaka volt, hogy utam során nem álmodtam semmiről.
Feltoltam magamat ülésbe, és körbe néztem.

Legolast nem ott találtam, ahol este emlékeztem rá. Pontosan mellettem állt, onnan meredt a távolba.

-Tudtad, hogy beszélsz álmodban?-kérdezte, s közben lepillantott rám.

-Valóban?-álltam fel azonnal, a ruhámat porolva.

Néhány percig némaság honolt a táborunkban, amíg én meg nem törtem a csendet.

-Mit gondolsz, mit fogtok hallani?

-Felesleges lenne találgatnom, de abban biztos vagyok, hogy semmi jót. Félsz talán?

-Nem-válaszoltam komolyan, ám fele annyira se biztosan.-Számomra Völgyzugolynál véget ér ez a kaland. A többi a ti dolgotok.

-Akkor... ne okozzunk nekik csalódást-mosolyodott el a fiú halványan egy kis hallgatás után, majd eloldotta a lova kantárját, s eleresztette.-Menj!

Az állat, bár Keselyüstök lába nyomába sem érhetett volna, pompás jószág volt. Engedelmesen szótfogadva gazdája utasításának, gyors vágtába kezdett otthona felé. Talán túl sokáig méláztam el az állatot figyelve.

-Gyere, ha nem akarsz késni!-Szólt rám a tünde, aki már a Köd-hegység első szikláin állt.

Nagy levegőt vettem, és ökölbe szorítottam a kezem, úgy indulta utána.

-Oda fogunk érni. Tudom.

Íme, itt a következő rész. Gondolom nem kell magyaráznom, mindenki azonosulni tud a témával: Iskola. Igen, emiatt nem voltak mostanában részek, ezért haladok ilyen lassan. Hamarosan hozom a folytatást, addig pedig;

Gîl síla na lû govaded!