6.-9. nap

6. Nap

Nem sokkal később dühkitöréseim kezdtek lenni, pont úgy mint a 2. napon. Úgy éreztem, hogy figyelnek és a függönyöket sötétítőkkel takartam be. A kulcs lyukra vattát ragasztottam, hogy véletlen se jöjjön be a szobába semilyen fény. Nem akartam, hogy bármi is világosságot mutasson amikor a lelkem, érzéseim feketék. A napló utolsó két sorát általában fekete satírozott vonalakkal jeleztem. Ez nagyjából arra volt jó, hogy nyomon tudjam követni, meddig bírom a sötétséget, és hogyha netán egy nap nem bírnám rá tudnék jönni arra, hogy mi okozta ezt ha az előző nap feketén satíroztam utána meg semmi ilyesmi sem lenne. Segít és egyben megtör, vagy megtör és segít. Minden egyre erősödött, nem tudom, hogy a doktor segített volna-e bármit is vagy szimplán csak még jobban összezavart volna, de az biztos, hogy jó volt kiadni magamból valamit még ha baromságokat kérdezett akkor is. Az ágyamban voltam és fetrengtem. Zokogtam és szorongtam, mivel nem voltam képes kimenni emberek közé egyre jobban. Anyám nyitott ajtót éppen.

- Kicsim. Sütöttem neked gofrit. - Felelte és letette mögém, mivel én háttal feküdtem neki így nem tudtam megmondani a tányér koppanásából, hogy a padlóra, vagy az íróasztalomra tette le. - Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül, de jó lenne ha azért ennél is valamit. 

- Menj ki. - Csak ennyit válaszoltam egyenlőre. Zavart az a tényező, hogy rajtam kívűl más is volt a hálószobában. 

- Rendben kimegyek, csak kérlek egyél a kedvemért. A kedvünkért. 

- Nem érdekel. Menj ki. 

- Kyle. Én vagyok az anyukád. Ne mondj ilyeneket.

- Téged egy kicsit sem zavar ez? Meghalt két barátom és azt hiszed, hogy a rohadt gofrik majd kihoznak így pikk-pakk? Egy szaros orvos sem volt képes akár könnyebbé tenni ezt egy morzsa méretű mennyiségben, és még te sem, tehát a saját anyám sem, de ha majd sütsz nekem ilyet akkor kigyógyulok? 

- Nem azért hoztam... hanem, hogy ne halj éhen Kyle. - Kissé megszeppenve felelte anya.

- Az éhség jobb halál, mint az, hogy őrültként halok meg.

- Hat napja vagy depressziós körülbelül és te már elvesztetted a fejed? Szedd össze magad! - Feleselt vissza.

- IGEN? Tudod ez rosszul esik, hogy miért? Mert egy napon vesztettem el két barátomat úgy, hogy meghaltak. Jött Ralph ő meg elment a városból, írnék neki, hogy legalább a válaszaival megtudjam, hogy milyen neki a jó élet miegymás, de baszik vissza írni, nem érem el, hagytam neki háromezer üzenetet és még csak láttamozni sem láttamozta. Postán küldtem neki leveleket, de nem küldött semmit sem. Az iskolámban mindenki "Depressziós fasz"-nak hív. Az egész város kb tudja, hogy mi folyik lassan velem, és te ide jössz azzal, hogy a depresszió erősségét napokba mérjük? Szóval, hogyha netán két éve lennék depressziós akkor már egyből szaladnánk az ügyeletre, a sebészetre, vagy valami millió dolláros laborba ahol valami plazma köcsög sugár kiszedi belőlem a depressziót? Teljesen logikusan gondolkodsz! Ha az anyám lennél akkor segítenél.

- Miben? Nem hagyod, hogy segítsek Kyle. Bezárkózol ide, még egy szaros gofrit ahogy fogalmaztad se vagy képes elfogadni, vagy megköszönni. Elvittelek egy pszichológushoz hátha segít, ezt is nem én hanem  TE ajánlottad, hogy jó lenne. Ehhez akarat erő kell. AMI NINCS! Tudom... tudom... én csak nem akarom elveszíteni a fiamat és szeretném ha jobban lennél. Bármit próbáltam segíteni, hogy legalább mosolyogj helyette leordítasz, és azt akarod, hogy semmi sem történjen, minden feketén fehéren látszódjon és ennyi. Semmi több. Nem akarsz te meggyógyulni, mert nem tudsz. Nem azt mondom, hogy pikk-pakk felejtsd el a barátaid és mosolyogva járkálj itthon, de jó lenne ha legalább a segítséget ne ordítanád el magadtól! - Kiment és ki is viharzott a szobából. Hátra fordultam és a gofrit nem vitte el, pedig reménykedtem volna benne. 

Sosem veszekedtem még senkivel sem a családból, megkönnyebbültem, hogy leordíthattam valakit és szerintem eddig ez volt a legnagyobb segítség amit kívánhattam. Még többet akartam ordítani, és még többet akartam, hogy dühös legyek és visszafojthatatlanná vált ez később...

7. nap

Kiléptem a szobámból. Egyeseknek ez "Végre!" nekem ez fájdalommal járt. Kirohantam a csaphoz és megmostam egy poharat, majd kiöntöttem bele egy kis alkoholt.

- Kyle? Mi a fenét művelsz?

- Alkoholt iszom. Örülj, hogy kijöttem. - Feleltem mogorva arccal.

- Ha szerinted hagyni fogom ezt, hogy megtedd akkor tévedsz. Azonnal tedd le! Buliknál még oké, de hogy ezzel kezd a napod ilyen állapotban azt már nem! Ide vele. - Úgy döntöttem, hogy a földre lököm az üveg alkoholt és az mindennel együtt széttört. Ez felkeltette anyát, és a húgomat is. Apát nem láttam még ilyen mérgesnek sohasem, pár szilánkdarab állt ki a lábából és némelyik vérzett is.

- Amíg... nem pofozlak fel itt és most, addig menj fel a szobádba Kyle és amíg ilyen vagy jobb ha nem is jössz le onnan! Megértetted? - Szót fogadtam, de csak azért mert az ital után amúgy is vissza akartam fordulni és beviharzani oda. Apa komolyan megpofozott volna? Ezt nehezen hinném el. A szobámban az ágy tűnt ismét annak a helynek ahol biztonságosan éreztem magam és bátran zokoghattam. Nem tudtam, hogy azért, ami lent történt, vagy csak úgy, vagy éppen a barátaimat sirattam "véletlen", de fájt az egész gyomrom és a szemeim kiszáradtak a kevés alvástól és a sok sírástól is. Alig fértek ki rajta már könnyek. A gofri még mindig ott állt az íróasztalon tálcástul. Kissé száraz volt, de úgy gondoltam, hogy megeszem hátha nem fog fájni a gyomrom. Továbbra is szomjas voltam, mellette meg csak tej hevert mintha kisgyerekként bánnának velem és tejet kéne innom mindenhez. Legalább tejeskávét hozhattak volna ha már annyira akarnak tejterméket itatni velem.

A naplóba leírtam a dolgokat amik felbőszítenek a családomon belül, akkor még nem sejtettem azt sem, hogy ez a lista rövid lesz főleg, mivel gyakorlatilag mindent ráírhattam volna, de kezdetben még csak a veszekedést és az alkohol összetörését írtam oda.

8. nap

Már pár órája fent voltam és azzal szórakoztattam magam, hogy a forgó székben pörögtem, mint egy gyerek. Segített kissé kikapcsolni és nagyjából a huszadik pörgésre anyáékkal álltam szemben akik az imént nyitottak ajtót és jöttek be.

- Kyle. Beszélnünk kell. - Hagytam őket beszélni, hátha bocsánatot kérnek mindenért amit eddig mondtak és/vagy tenni akartak velem. - Apáddal úgy gondoltuk, hogy egy kis időre jó lenne, ha elmennél a nagymamádhoz. 

- Miért?

- Itt van a kishúgod, szerintem te sem akarod megijeszteni.

- Tehát egy szörnyeteg vagyok?

- Nem, de a tegnapi alkohol törésed nagyon is megijesztette őt. Szinte zokogott ő is ahogy csak te. Így ha nem is vagy az, de megijeszted a kicsit.

- Tényleg? - Bizonytalanodtam el. 

- Igen. Ezért lenne jó ha kis időre elvonulnál. Mondjuk olyan pár hétre. Ígérem nem nyúlunk a szobádhoz illetve be sem térünk ide amíg nem vagy itt.

- Lehet róla szó. - Gondolkodtam, a szüleim kitértek az ajtón és én meg a naplómba írtam a következő mondatot "Mit gondolsz?". Nem válaszolt, és én bizonytalannak éreztem magam. Az estét még itt tölthettem és több, mint valószínű, hogy a holnapot is. Este az ágyban nem tudtam aludni zavaros volt a fejem. Mi van ha csak a húgomtól akarnak megfosztani engem? Mi van ha elakarnak adoptálni engem igazából és nem is a nagymamámhoz vinnének? Mi van akkor hogyha az elmeosztályra küldenek szenvedni? Nem akartam félni, nem akartam ezen gondolkodni, de a belső hang azt súgta, hogy nem hagyhatom ezt tenni. Valami nem stimmelt velem és ezt már akkor is tudtam amikor kikelve az ágyból a lépcsőfokokat sebesen levéve a konyhába haladtam. Kinyittottam egy fiókot és kezembe vettem egy kést. Szerintem magamnak akartam ártani ezekért a gondolatokért, de helyette a szüleim szobájába siettem be. Horkoltak. A kés markolata egyre zsírosabbnak tűnt és a kezem izzadott. Pár másodperc múlva ráeszméltem, hogy egyikőjük sem horkol. Egyikőjük sem lélegzik. A kés fém része meg meleg és nedves. Hevesen kapkodtam a levegőt és ziháltam, hogy tényleg azt tettem-e tudatomnál fogva amit tettem. Kiléptem az ajtón és valami nehézbe akadt bele a kés. Talán a szoba melletti páfrányba, kihúztam és valami erős rántással egy másik ám nehezebb dologba akadt bele az eszköz.

- Mi? - Hagyta el a fülemet egy lány hangja. Talán Laurát képzeltem be? Legalábbis ezt gondoltam. A kezemre vér cseppent, fel kapcsoltam a kis lámpát és láttam egy olyan dolgot amit a rémálmaimba se kívántam volna. Összerogyott a kishúgom. Ajkai pirosabbak kezdtek lenni, próbált levegőt venni ezzel együtt pedig egyre több vér jött ki a száján illetve orrán. A kés a tüdejében volt, vagy a fölött, de jó mélyre suhintottam vele.

- Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, NEM! NEM! - Csak ezt hajtogattam. Semmi mást. Gondolkodtam, hogy kihívom a mentőket, de akkor a végítéletemet is megírtam volna. Úgy gondoltam, hogy halál büntetés járna ezért. Megérdemelném, de félnék. Nem hagyhatom mégiscsak, hogy meghaljon a húgom akire oly régóta azt az ígéretet tettem le, hogy vigyázni fogok. Kihúztam a kést gyorsan, de nem történt semmi. Nem szusszant többet és a szemei lecsukódtak. Meghalt.

- Hé ébredj! Hallod? Suzie kérlek ébredj fel! Ne csináld ezt velem, véletlen volt én csak... istenem... VÉLETLEN VOLT HALLOD? Kérlek... kérlek... uram, kérlek... nem... vétkeztem... vétkeztem, jó leszek ezután csak hozz vissza mindenkit, én nem... megyek a nagymamámhoz, eladoptálhatnak, a világ végére is küldhetnek csak ezt ne én nem... Én nem... én nem... ÉN NEM VAGYOK KÉPES EZT AZ UTAT VÁLASZTANI! - Sírtam el magamat, nem is... bőgtem, bömböltem, ordítva bőgtem és magamtól távol hajítottam egy kést bele a felmosó lavórba. Én nem. Nem nem nem nem.... Nem lehetek gyilkos... nem én voltam, hanem a hang a fejemben, és minden amit most tettem az egy álom, egy rémálom. Én élek, nem vagyok gyerek, családgyilkos. Mindenki él és virul... - Megmostam az arcomat a lavórban és elszámoltam háromig. 

1... 2... 3... Nem történt semmi... az ég világon semmi sem történt... Mindenki holtan feküdt, hol az ágyban, hogy mellettem a földön. Egyetlen álmom sem volt még ahol egy kicsit is megsebesülne bárki is a családomból, még depressziósan sem, de most ide tárul elém ez egyből ám valóságként. A valóság a legrosszabb rémálom ami történhet. Meg kellett volna ölnöm magam aznap amikor mindez történt... talán jobb lett volna, teljesen mindegy, hogyha az öngyilkosság bűn vagy sem, ennél csak jobbnak kell lennie...

9. Nap 

Hajnalt ütött az óra, én nem tudtam, hogy mit csináljak a testekkel, elrejtsem őket, vagy elhagyjam ezt a házat? Fogtam a táskámat kirámoltam belőle a könyveket és bepakoltam a naplómat, egy kést és kb mindent a hűtőből. A kezem kissé vizes volt a lavór miatt és így törlővel voltam csak képes azt kinyitni. Elhatároztam, hogy reggel eltűnök innen és az utolsó megállóm ahova nekem tartoznom kell az nem más, mint jó messzire kell mennem. Új életet kezdeni a családi kasszával ami készpénzben nem sok volt, 83K összvissz ami talán a buszokra elég összességében és még egy új személyazonossághoz is. Valamit tennem kellett, mert ha már ezt tettem legyen valami indítéka is... Utáltam magamat, mint a szart és összetörtem a tükröt, hogy véletlenül se nézzek bele kifele menet. Hátamra kaptam a táskát és kimásztam az ablakon keresztül. Ekkor láttam utoljára azt a helyet ahol felnőttem, azokat akikkel felnőttem és egyik porcikám se kívánta ezentúl, hogy visszatérjek ide, ettől a ponttól kezdve megváltozott az életem.

Folytatjuk...