Mikor Hallasholm távoli sziklái feltűntek a vad hullámok között, Gilan tudta, hogy minden elveszett. Addigra már ő is eljutott arra a pontra, hogy feladjon mindent, holott eleinte pont ő volt az, aki bíztatta Willt arra, hogy minden rendben lesz. A helyzetük azonban sokkal rosszabb lett azóta, tulajdonképpen már teljesen reménytelenné vált. Mielőtt elhagyták volna Skorghijl barátságtalan szigetét, megpróbáltak elszökni. Will terve volt az egész, s a fiatal vadonjáró szépen fel is építette az egészet, de egyetlen dologgal nem számolt. A csónak, amivel el akartak menni, tipikus skand gyártmány volt. Olyan fajta, aminek az alján akadt egy kis lyuk, amit el lehetett zárni egy dugóval. Ugyan Will szinte mindent megfigyelt és rengeteg fontos dologra rákérdezett, ez mégis elkerülte a figyelmét. Mikor aztán elindultak az éjszaka közepén, csúfos véget ért a szökésük, ugyanis a csónak süllyedni kezdett a lyukon keresztül befolyó víz miatt.

Gilan látta, hogy Will mennyire hibáztatta magát az eset miatt. Persze, kicsit talán ő maga is mérges volt, s szívesen lett volna már újra az otthonában, de egy percig sem gondolt arra, hogy mindez az ifjú tanonc vállait terhelte volna. Elbuktak, majd felállnak. Elvégre az egyik legnagyobb vadonjáró tanítványai, nem igaz? Mégis, Gilan félt, hogy ezúttal talán tényleg minden elveszett. A skandok megkettőzött figyelemmel kísérték a lépteiket, Will elvesztette minden pozitívitását, s a hajó egyre csak közeledett Hallasholm partjai felé.

- És most, Halt? Most mihez kezdjek? - kérdezte halkan Gilan, nem elég hangosan ahhoz, hogy bárki is hallja a szavait.

Persze választ nem kapott. Nem súgott neki semmit a hideg szél, nem hallotta meg a régi mentora bölcs szavait, miket korábban annyiszor fel tudott már idézni. Egyedül maradt a skandok földjén, s talán még Willt is elveszítheti, ha partot érnek. Ugyan Erak nem mondta nekik, de Gilan tisztában volt azzal, hogy rabok lesznek Hallasholm területén. Vagy helyben, vagy elkerülnek valahová máshová, az viszont biztos, hogy szét fogják választani őket. Sokkal többet érnek úgy, mint együtt. Gilan rettentően félt ettől.

Ha ez bekövetkezne, akkor hiába jön értük Halt, sosem találják meg Willt. Vagy őt magát, attól függően, hogy melyiküket viszik el. A szíve azt diktálta, hogy készítse fel Willt a legrosszabra, de képtelen volt odaállni elé, s elmondani az igazat. Ráadásul a csónakos incidens óta nem is igazán beszéltek egymással, ami szintén aggasztotta Gilant. Az még a kisebbik baj lett volna, ha Will saját magát hibáztatja a történtek miatt, azonban volt ott valami más is, amiről a fiatal vadonjáró egyáltalán nem beszélt. Éjszakánként rémálmok gyötörték, melyek Gilan figyelmét ugyan nem kerülték el, de az idősebb nem tudta igazán, hogy mit tehetne. Félt, hogy Will csak eltaszítaná magától megint.

Gilan oldalra pillantott, s látta, ahogy Will az egyik árbócnál állva figyelte a tengert. Mivel a köpenyeik már régen nem voltak meg, a csuklya nem volt a szemébe húzva. Az arcán tisztán látszottak a zabolázatlan érzelmei. Harag, csalódás és félelem váltotta egymást szüntelenül, pont úgy, ahogy Will gondolatai cikáztak a fejében. Gilan mindent megtett volna azért, hogy felvidítsa a társát, vagy legalább megnyugtassa, de nem tudta, hogy segíthet-e egyáltalán.

Talán már minden elveszett?

···

Will tudta, hogy mit kell tenni. Tisztában volt azzal, hogy a döntése súlyos következményekkel fog járni, de nem hagyhatta, hogy Gilan szenvedjen az ő hibája miatt. Nagyon szerette volna, ha meg tudnak szökni még Skorghijl szigetéről, de a terveibe hiba csúszott, így azon már nem változtathatott semmit. Ellenben arra még képes volt, hogy könnyebbé tegye Gilan helyzetét valahogy. Tény, hogy az idősebb vadonjáró nem fog neki örülni, de Willt ez egyáltalán nem érdekelte. Csak ki akarta javítani a hibáit. Elhatározta, hogy beszélni fog a fogvatartójukkal. Eraknak semmi oka nem volt arra, hogy segítsen neki, de talán képes rábeszélni a skandot a tervére. Nagyon kevés esélyt látott rá, de ez volt az egyetlen életképes terve.

Will óvatosan Gilan felé pillantott, mikor úgy vélte, hogy az idősebb nem őt figyeli. A magas vadonjára magába roskadva ült az árbóc tövében, s Will tudta jól, hogy nem sok választotta el attól, hogy feladjon mindent. Éppen ezért akarta megkönnyíteni a sorsát. A fiatalabb nem sokat tudott a skandokról, de annyi ráragadt Halt óráiból, hogy szolgákkal végeztették el a piszkos munkát. Azt nyilván nem tudta elintézni, hogy egyiküknek se kelljen dolgozni, de ha valahogy rá tudná venni Erakot arra, hogy Gilant vegye magához, akkor lehet, hogy jobb sorsa lenne, mintha mindketten elkerülnek valahová máshová, vagy rosszabb.

Will felsóhajtott, majd újra a tengert kezdte kémlelni. Már látszott a távolban Hallasholm partja, egyre jobban kirajzolódott a ködben, s ennek az ifjú vadonjáró egyáltalán nem örült. Remélte, hogy talán útjukba áll valami vihar, esetleg vissza kell fordulni, de sajnos rendületlenül tartottak a sziget felé. Willt már a hely gondolatától is kirázta a hideg, pedig azt sem tudta biztosra, hogy mire számítson. Legszívesebben odaült volna Gilan mellé. Egyrészt, hogy bátorítsa őt a maga módján, másrészt pedig Willnek is szüksége lett volna egy kis lelkesítésre, de nem mozdult el a helyéről. Nem tudott a társa közelébe menni tudván, hogy csakis az ő hibája volt az, hogy nem tudtak megszökni. Ha figyelmesebben megnézi a csónakot...

Hamarosan megérkeztek a szigetre. Willnek volt lehetősége arra, hogy pár szót váltson Erakkal, de nem volt biztos abban, hogy a skand mellé fog-e állni. Több esélyt látott arra, hogy egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja majd a kérését, de valahol a szíve mélyén reménykedett abban, hogy talán mégsem. Mikor a hajó kikötött, Erak saját maga vitte le őket a partra, hogy még véletlenül se jusson eszükbe a szökés gondolata. Willt egy rövid pillanatra félrevonta.

- Biztosan jól átgondoltad ezt, fiú? - kérdezte halkan a skand úgy, hogy csak az apró vadonjáró hallja. - Látod azokat a rabszolgákat, akik az udvaron dolgoznak? Ez a munka vár rád is, ha maradsz a terved mellett.

Will látta. Tudta, hogy a termete és erőnléte miatt nem sok esélye volt a kinti munkára, de abban bízott, hogy addig csak kibírja, amíg Halt rájuk nem talál. Ez volt az egyetlen esélye arra, hogy végre valami jót is tegyen.

- Átgondoltam - bólintott komolyan Will. - Ha ez a sorsom, akkor elfogadom.

Erak nagyot sóhajtott. Will ugyan nem látta, de a hatalmas skand szemeibe sajnálat költözött. Ha máshogy alakultak volna a dolgok, akkor nyugodt szívvel elengedte volna a két vadonjárót Morgarath halála után, de valami hadizsákmány nekik is kellett. Nem volt más választása.

- Remélem jól döntöttél - felelte Erak, majd visszavezette Willt a többiekhez. Gilan idegesen és gyanakodva nézte őket, látszott rajta, hogy szívesen oda ment volna hozzájuk, de továbbra is a többi skand harcos gyűrűjében volt. - A nagy, magas fiút magamhoz veszem! - jelentette ki Erak olyan hangosan, hogy mindenki más is hallja. - Kellett már nekem egy szolga, aki futkározhat az ügyeimmel.

- És a másik? - kérdezte az egyik harcos. Will látta, hogy Gilan kezdte megérteni azt, ami körülöttük történt. Tudta, hogy a társa hamarosan fel fog robbani a haragtól.

- A másik az udvaron fog szolgálni!

Will nem mert odanézni, mikor elkezdték Gilant vonszolni a házak felé. Nem akarta a látni az arcát, a szemeiben a csalódást. A hangját sem szerette volna hallani, de a füleit sajnos nem tudta bezárni.

- Will! Will mit tettél?!

...

Ehehehee...

Visszatérés? Ha van még itt valaki?