Slagor... Oh igen, Gilan máris talált valakit a skandok között, akit teljes szívéből utált. Mikor a férfi megérkezett a viharvert hajójával, a vadonjáró már akkor valami különös ellenszenvet érzett iránta, de abban a pillanatban még akár segített is volna neki. Csoda, hogy egyáltalán Skorghilj partjára eljutottak azzal a minden ponton foltozott bárkával. Aztán a vacsoránál minden megváltozott. Gilan semmi ilyesmire nem is számított, gondolni sem mert arra, hogy majd ki kell cipelnie az ájult és vérző Willt a hatalmas helyiségből abba a kis lyukba, ahol ők aludtak.

Persze, Erak szerint Will csak magának köszönhette, hogy kiütötték a vacsora alatt. Jó, talán a fiú tényleg nem a legdiplomatikusabb módon reagált a helyzetre, de Gilan örült annak, hogy Will kiállt érte, még akkor is, ha közben átkozta ezért a tettéért. Persze, képes volt magát megvédeni, de ugyebár a fegyvereiket azóta sem kapták vissza, abban pedig erősen kételkedett, hogy puszta kézzel le tudja győzni a skandokat. Will végre megtette azt, amit senki más, s ellátta Slagor baját. Kár, hogy végül csak ő fizetett.

Gilan tudta, ha csak egy kicsit is jobban figyel arra, hogy mit csinál, akkor nem önti le a skand harcos kezét a forró levessel, s ezáltal nem is sodorja bajba Willt. Azonban a fiatal vadonjáró pontosan azért nem tudott koncentrálni, mert Will minden tettét szemmel tartotta. Félt, hogy valami történni fog, s nem tudja majd megvédeni a társát. A megosztott figyelmének köszönhetően bekövetkezett a baj. Először még úgy is tűnt, hogy valahogy el tudják simítani az ügyet, de aztán Will egy kést állított Slagor elé az asztalba, s Gilan tudta, hogy a bátor tettnek bizony magas ára lesz. Két mondattal később pedig Will már a földön feküdt eszméletlenül, hosszú éjszakát ajándékozva ezzel a magas vadonjárónak.

Willt kicipelni nem volt nehéz. Sőt, Gilan szinte meglepődött, mikor megérezte, hogy a fiú teste mennyire könnyű. Gyorsan átvitte abba a kis lyukba, ami az úgymond "szobájukként" szolgált, majd letette Willt a hevenyészett, szalmából és zsákokból összetákolt ágyra. A fiatalabb orra még mindig vérzett, így Gilan keresett egy rongyot és benedvesítette, majd azzal kezdte törölgetni Will arcát.

– Jól megcsináltad magadnak – sóhajtott fel Gilan fáradtan. – Nem tagadom, bátran kiálltál Slagor ellen, de lehet, hogy túl messzire mentél. Nem lenne jó, ha még több ellenséget szereznénk maguknak ezen az idegen terepen.

– Sajnálom... – érkezett a gyenge felelet, egy félig már magánál lévő, de tulajdonképpen továbbra is eszméletlen Willtől.

– Ne tedd – felelte Gilan, tovább törölgetve a fiatalabb vérfoltos arcát. – Nekem kellett volna jobban figyelni rád, s akkor ez az egész nem történik meg.

– Nem hordhatsz mindent a válladon egyedül – rázta meg a fejét Will, s fel is akart ülni, de egyrészt éles fájdalom hasított a fejébe a mozdulat miatt, másrészt pedig Gilan visszanyomta az ágyra.

– Ne mozogj még! Nem akarom, hogy újra vérezni kezdjen az orrod – sóhajtott fel a magas vadonjáró. Will látta az arcán, hogy mennyire kimerült volt már, s kezdett leolvadni róla az álca. Néha felbukkant az aggodalom és a tétova félelem is a szemeiben. Ha Gilan elvesztette a reményt, ő mit tegyen?

– Tényleg nem kellett volna ezt tenned – jegyezte meg újra Gilan.

– Slagor megérdemelte – vonta meg a vállát Will. – Csak azt kapta, amit már jó ideje kiérdemelt magának.

– Ezzel egyet is értek, de ha nem Erak lenne a fogvatartónk lehet, hogy már halott lennél.

Will ebbe bele sem gondolt. Tény, hogy Erak másképp bánt velük, mint ahogy azt várták, bár az is igaz, hogy ettől még nem szerették jobban. Mindenképpen el akartak szökni onnan, még jóval azelőtt, hogy tovább indulnak Hallasholm felé. Tisztában volt azzal, hogy azon a helyen már bármikor eladhatják őket rabszolgáknak, s nem sok esély volt arra, hogy együtt maradnak. Will bármit bevállalt, csak ne kelljen egyedül lennie. Nem volt benne biztos, hogy kibírná akkor Skandiát.

– Sajnálom, Gilan.

– Mondtam, hogy ne tedd – vágta rá azonnal a társa, kicsit talán ingerülten, de csak fáradt volt már testileg és lelkileg. Will mégis máshogy vette a szavait, s kissé úgy tűnt, mintha beleolvadt volna az ágyba. Szinte eggyé vált a szakadt takaróval, ami ugyan rá volt terítve, de nem sok védelmet nyújtott az északi hideg széllel szemben.

Gilan figyelmét nem kerülte el a reakció, és azonnal elszégyellte magát, holott egyáltalán nem bántónak szánta a szavait. Össze kellett volna tartaniuk, nem engedhették meg maguknak az ilyen nehéz időszakokat. A magas vadonjáró csendesen közelebb ült Willhez, majd finoman megfogta a vállát, amivel sikeresen magára vonta a fiatalabb figyelmét.

– Ne haragudj, Will! Nem akartam ennyire nyers lenni, hidd el.

– Tudom – biccentett Will lassan, s a feszültségét némileg feloldódott a lelkében. – De tényleg sajnálom, Gilan. Bele sem gondoltam abba, hogy mennyi bajt hozhattam volna a fejünkre a tettemmel. Én csak azt akartam, hogy Slagor hagyjon téged békén! Meg akartalak védeni, mint te engem...

Gilan arca még jobban megenyhült, a szíve pedig újra darabokra tört a vallomás hallatán. Persze, tudta nagyon jól, hogy Will a legtöbb esetben nem a józan eszéte hallgatott, s ezért került néhanapján olyan hősies szituációkba, mégis megérintette a lelkét a tény, hogy a fiatal vadonjáró érte is ki akart állni.

– Pihenj egy kicsit, rendben? Hamarosan eljön a mi időnk is, ne aggódj!

Will biccentett egyet, majd óvatosan az oldalára fordult, hogy aztán nagyon kicsire összehúzza magát. Percekig csak némán feküdt a takaró alatt, csukott szemmel és csendesen szuszogva.

– Szerinted Halt nagyon haragudna most rám?

Gilan nem sokáig hallgatott, szinte azonnal válaszolt neki.

– Halt büszke lenne rád, Will.

···

Oké, hivatalosan is protective Gilant fogok csinálni ebben a könyvben... ^^

Amúgy élek

Ja, nem.