·1·
Will rettenetesen félt. Egész testében reszketett, s minden új zajra, történésre összerándult, mert fogalma sem volt, hogy abban a helyzetben mire készüljön fel. Kívülről azonban ebből nem látszott semmi. Összeszedettnek tűnt, már amennyire ezt meg lehetett állapítani a mélyen az arcába húzott csuklya miatt. Egy átlagos szemlélő semmi érdekeset nem vett volna észre, azonban a Will mellett térdelő Gilan igazán messze állt az átlagostól. Tudta jól, hogy a fiatalabb társa mennyire félt, s mindenképpen meg akarta nyugtatni, ugyanis szinte fájt neki a látvány, ahogy Will magába zárkózva próbálta meg egyenesbe hozni a dolgokat a lelkében.
Most, hogy Halt nem volt velük, ők pedig egy csapat skand és wargal fogságába estek, csak ő maradt ott egyedül, aki megvédhette Willt. Gilan kötelességének érezte ezt, s nem csak amiatt, mert korábban ő is a morgós, de szerethető vadonjáró tanítványa volt. Mióta csak megismerte Willt, azóta úgy tekintett a fiúra, mint egy testvérre. Nem sokat tudott az ifjú tanonc múltjáról, de abban biztos volt, hogy nem lehetett valami kellemes. Mert bár Will a kalandokra bátran tekintett, s készen állt mindenre, az emberekkel gyakran meggyűlt a baja. Ebben a helyzetben pedig Gilan nem is csodálkozott azon, hogy a fiú félt. A helyében ő is ezt tette volna.
– Will? – szólította meg halkan Gilan a tanítványt, mire a barna hajú fiú lassan felé fordította a fejét, s kérdő szemekkel nézett rá.
– Igen?
– Gyere ide – intette magához közelebb Gilan. Will percekig értetlenül figyelte, s próbált rájönni, hogy mire készülhet az idősebbik, de mikor semmi épkézláb válasz nem jutott az eszébe, megadta magát és közelebb mászott a magas társához. Gilan csak erre a pillanatra várt. Amint Will megfelelő távolságban volt, óvatosan megragadta őt, s szorosan magához ölelte.
– Gilan mit... – Will nem tudta befejezni a kérdését, mert az egyik skand harcos véletlenül elejtett egy követ, ami hangos csörrenéssel tört össze egy vázára hasonlító valamit. A fiút azonban váratlanul érte a hirtelen hang, s azonnal elhallgatott, s menedéket keresve bújt a védelmező karokba.
Tudta, hogy nagyon gyerekesen viselkedett, de ott, az ellenség táborában egyáltalán nem érezte biztonságban magát. Mindenfelé wargalok meg egyéb félelmetes lények mászkáltak, a skandok pedig félelmetes magasságukkal tűntek ki a tömegből, s Will egészen kicsinek érezte magát abban a kavalkádban. A hídon erős és bátor volt, de csak azért mert nem akarta cserben hagyni a barátait. Most azonban már csak Gilan volt mellette, aki előtt nem kellett álarcokba bújnia. Gilan ismerte, s nem fogja elítélni akkor sem, ha egy kicsit fél.
– Ne aggódj, Will! – szólalt meg Gilan újra. – Nem lesz semmi baj, oké? Történjen bármi, vissza foglak vinni Halthoz. (Well... Jól ragozom, ugye? >.<)
– Én pedig téged, Gil – motyogta Will nagyon halkan, de a magasabb vadonjáró így is meghallotta őt, s egy széles mosoly terült szét az arcán. Nem sok vidámság volt a helyzetükben, mégis Will elérte nála, hogy ha csak egy rövid időre is, de a szebbik felében lássa a világot.
– Hát persze – felelte Gilan, talán csak úgy magának.
···
Will arra ébredt fel, hogy valaki rázta a vállait, de ő nem akarta kinyitni a szemeit, szembenézni a valósággal. Olyan jó volt az álomvilágban lenni, együtt lovagolni Halttal az ismeretlen, mégis biztonságos erdőkben, s érezni Rántó végtelen hűségét iránta. Will nem akarta ezt a világot elhagyni, hiszen ez mind túl szép és jó volt ahhoz, hogy csak úgy elmenjen. De az ébresztgetés nem állt le, s a fiú tudta, hogy lassan kiszakadt az utópikus álomból. Mikor végül nehezen kinyitotta a szemeit, Gilan aggódó tekintetével találta szembe magát.
– Will? Will, minden rendben? – faggatta a magas vadonjáró újra és újra, Will azonban nem érzett magában annyi erőt, hogy beszéljen, így csak bólintott, mire Gilan ha teljesen nem is, de valamennyire megnyugodott. – Hála az égnek!
Gilan gyorsan felállt, majd segített Willnek is felkelni a földről. – Hamarosan megyünk tovább, Will. Morgarath elvesztette a csatát, s azt hiszem meg is ölték. Legalábbis valami ilyesmi üzenet futott végig a táboron. A skandok nem várnak tovább, indulnak vissza a tengeren, s minket is visznek.
– Az nem lehet... – rázta meg a fejét gyengén Will. – A hajóról már nem tudunk megszökni!
– Tudom – sóhajtott fel Gilan.
– Próbáljuk meg most. Akkora a zavar, hogy észre sem veszik majd, ha elmegyünk. Halt is biztos erre van valahol!
Gilan próbált hinni Willnek, nagyon is szeretett volna, de nagyon kétes volt a tervük. Igen, a felfordulás megzavart mindenkit, de ez még nem jelentette azt, hogy nem fogják meglátni őket menekülés közben. Aztán ott volt az is, hogy a fegyvereiket elvették tőlük, így megvédeni sem tudják magukat, ha olyan hekyzetbe kerülnek. De Gilan végül belenézett Will hatalmas és reménykedő szemeibe, s tudta, hogy nem fog nemet mondani neki. Ha az életükkel játszanak, akkor is megpróbálják majd, mert a hajóról már tényleg nem lesz menekvés.
– Gyere! – ragadta meg Gilan Will vékony karját, s húzni kezdte a tömegen át. Szerencse, hogy mindketten olyan fürgén tudtak mozogni, mert így könnyedén átfúrták magukat az emberáradaton, s közben Gilan még egy kardot is tudott szerezni az egyik skand harcos övéből, aki ki tudja hogyan került oda.
Gilan már látta az erdőt. Érezte a szabadság édes ízét, s szinte elhitte, hogy van esélyük a győzelemre. Aztán Will karja hirtelen eltűnt az ő szorításából. A magas vadonjáró azonnal megfordult, hogy megkeresse a társát, akit meg is talált, Erak erős karjainak fogságában.
– Tedd le a fegyvert fiú, vagy megölöm ezt itt – szólt hozzá nyugodtan a skand, Gilan azonban nem tett semmit. Olyan közel jártak már! Miért? Miért kellett pont most ennek megtörténnie?
Gil látta Will szemeit. Elsősorban félelmet látott bennük. Rettegést, hogy egyedül marad majd a rabságban. Aztán felcsillant valami más. Elhatározás, vagy inkább felkészülés. Gilan tökéletesen értette. Will egyszerűen kész volt arra, hogy meghaljon abban az esetben, ha Gilan a szabadságot választja. Feladta volna az életét, mert ilyen sokat jelentett neki a társa. Gilan életében nem döntött még ilyen gyorsan.
A kard némán hullott a földre, csak úgy, mint a két vadonjáró álmai a szabadság után...
···
Heyy!
Yupp, itt egy újabb történetecske, ezúttal viszont John Flanagan bácsi világába utazunk, hogy kissé ott is felkavarjuk az állóvizet.
:3
Tudom, egyelőre csöppet más, s Will talán karakteren kívülire sikerült, de talán lesz ez még jobb is... ^^
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top