- Most már elengedhetsz. - dünnyögtem Taehyung mellkasába visszatartott lélegzttel. Hogy azért nem vettem levegőt, mert megbabonázott az illata, vagy azért, mert amúgy is majdnem megfojtott a szorongatásával, örök rejtély marad. Akármilyen finom volt az illata és akármilyen jól is esett az ölelése, még nem mostanában terveztem elhagyni szánalmas földi porhüvelyem.

- Ja, igen. Bocsi. – dörmögte mély hangján, majd eltolt magától. Most, hogy jobban megnéztem magamnak, elég helyes férfi volt; karakteres arc, szépen ívelt szemöldök, hatalmas barna szemek, érdekes orr, és szép, puhának tűnő száj, pontosan olyan arcberendezés, amit minden férfi simán elfogadna magának egy-két sikeres randi reményében. Akaratlanul is belegondoltam, milyen lenne megérinteni az ajkait, milyen lenne végigzongorázni ujjaimmal az arcán, hogy minden egyes kis szegletét bejárhassam. Ha nem veszem számításba, hogy bunkó velem, elég szexi amúgy. - Jól kinézelődted magad?

- T-tessék? - hirtelen ocsúdtam fel a kábulatból, azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Nagyon nagyot égtem, azt meg kell hagyni.

- Bámulsz rám minimum három perce, kezd zavaró lenni. - köszörülte meg a torkát.

- Várjunk. - ráncoltam a szemöldököm és többször is végigfuttattam az agyamban a gondolatmenetet. - Honnan tudod, hogy néztelek és meddig?

- Az mindegy. - hála Istennek, elég kényelmetlen helyzetbe hoztam ahhoz, hogy elvegyem a kedvét a további szurkálódástól, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy én bizony rohadtul kielemeztem Kim Taehyungot és mindennek a tetejébe még jóképűnek is tartottam. Felháborító. - Negyed óra múlva indul a vonatod, nem lenne szerencsés lekésni.

- Basszus, tényleg, a vonat! - kaptam a fejemhez és lerángattam magamról a kabátját, belenyomtam a kezébe és már indultam is volna a kijelölt vágányhoz köszönés nélkül, ha ő nem ránt vissza a karomnál fogva.

- Nyugodj már le, nem azt mondtam, hogy két másodperced van elérni. Ráérsz komótosan odasétálni ahelyett, hogy mész, mint az őrült, ki eltépte láncát, és a végén még elesel. Nem sok ingerenciám van felelősséget vállalni a kórházi kezeléseidért. - darálta higgadtan, majd mikor észrevette, hogy a döbbenettől nem mozdulok, húzni kezdett maga után. Mérhetetlen zavarban éreztem magam, mert nem engedte el a kezem, pedig már szükségtelen volt fognia, úgy sem szöktem volna sehová.

- H-hé... - kezdtem bátortalanul.

- Na, mi van már?

- A kezem... már elengedhetnéd, itt sétálok melletted.

- Csak fogd be és kövess. Az kéne még nekem, hogy eltévedj valamerre.

- Nem tévednék el akkor sem, ha nem fognád a kezem! Nem vagyok fogyatékos, tudok menni utánad egyedül is...

- Csak hallgass el és engedd, hogy vezesselek.

- Kim Taehyung, ha nem állítod le magad, fejbe foglak cseszni egy vascsővel kétszer, és akkor úgy fogsz kinézni, mint... - talán át kéne gondolnom a világi oltásaimat, mielőtt égetem magam, mert jelenleg nem jutott eszembe semmi a mondat második felét illetően.

- Mint? - legalább azt elértem, hogy végre megállt és egyre türelmetlenebb tekintettel méregetve ugyan, de várta a válaszomat.

- Mint akit fejbe csesztek... egy vascsővel... kétszer... ? - hebegtem vörös fejjel próbálva elkerülni a szemkontaktust mondanom sem kell, tök sikertelenül. Persze, hogy ilyenkor szégyenítem meg magam!

- Gratulálok. - forgatta a szemég gúnyos mosoly kíséretében. - Ezért Nobel Békedíjat érdemelsz. Annyira félek tőled, hogy beleremeg a nyuszis mamuszom.

- Van nyuszis mamuszod? Hány éves vagy, három?

- Hogy te mennyire idegesítő vagy...

- Érdekes, mert a nagypapád szerint te meg egy jószívű, mosolygós fiú, aki mindenkinek jót akar és segít másokon. - vágtam rá. - De én ehelyett csak egy nagy bunkót fogtam ki.

- Ahhoz képest elég szépen rajtam felejtetted a szemeidet, bogaram.

- Seggfej.

- Nem ismersz engem.

- Ez fordítva is igaz. - időközben kiértünk a vágányra és nem maradt más dolgunk, mint egymást szapulni és várni a vonatot. Jó kis időtöltés. - Miért vagy velem a kezdetektől pokróc, ha semmi mást nem tudsz rólam, mint azt, hogy az idősek otthonában dolgozom? Ennyi erővel elítélhetnélek mindenért, amit csinálsz. Hogy csillogó, buzis ruhákban meg sminkben parádézol éjjel-nappal, mint egy cirkuszi mutatványos, hogy nincs más problémád, mint ellenőrizni, nem áll-e félre az egyik hajszálad a nyolc flakon lakktól...

- Tegyük fel, hogy igazad van. - billentette oldalra a fejét. - Tegyük fel... hogy totál mellé lőttünk egymással kapcsolatban és semmit az égvilágon nem tapasztaltunk egymás valódi személyiségéből.

- Ezt nem "tegyük fel", mert ez tény. De észrevehetnéd már, hogy itt nincsenek kamerák és leállíthatnád magad.

- Honnan tudod, hogy nem pont a kamerák előtt játszom az agyam és ez vagyok én igazából?

- Előbb mondtam, nem? Kim bácsi nem írta volna nekem azt a levelében, hogy cuki vagy, ha nem az lennél. Nem kérdőjelezem meg a családtagjaid véleményét, bízom benne.

- Furcsa. - billentette oldalra a fejét, úgy bámult rám. - Nem találkoztam még olyan nővel, aki nem használta ki, hogy kettesben vagyunk és még megállás nélkül szájalt is.

- Biztos nehéz lehet hozzászokni, hogy nem te vagy a világ közepe, de azért nehogy depressziós legyél. - forgattam meg a szemem. Mérhetetlenül idegesített az egész lénye.

- Nők milliói rajonganak értem, csillagom. - húzta önelégült mosolyra a száját. - Nem fogok kifeküdni tőle, ha egynek nem tetszik a képem.

- De még mennyire, hogy nem tetszik... ha ezzel a vonattal én most hazamegyek, remélhetőleg soha többé nem találkozunk és elfelejthetjük egymást. Semmi kedvem egy olyannal színészkedni, aki nem lát tovább a reflektorfénynél. Márpedig te kifejezetten olyannak tűnsz, esélyt sem adtál, hogy egy kicsit is szimpatikusnak találjalak.

- Akkor egyre gondolunk.

A vonat begördült az állomásra, így fel kellett függesztenünk a rendkívül érdekfeszítő beszélgetésünket. Annyit azért még megtettem, hogy elköszönök tőle, ha már erre a rövid időre összehozott minket a sors.

- Vigyázz magadra, Taehyung.

- Te is, Yejin.