A temetés nem volt valami nagy, sőt, szűk családi - és baráti körben tartották. Mivel megadtam Taehyungnak a telefonszámom, intézett nekem egy kocsit, hogy Daeguba vigyen, megszabadítva ezzel a felesleges utazgatós macerától, amiért hálás voltam neki, hiszen ilyen nehéz helyzetben is gondolt az odajutásomra. Őszintén megvallva, nekem eszembe se jutott volna, annyira be lettem volna fordulva a gyásztól...

Délelőtt tizenegy körül érkeztem meg, köszönetet mondtam a sofőrnek, hogy időt szakított rám, majd elszorult torokkal, könnyekkel küszködve elindultam befelé. Taehyung az ajtónál várt, látszott rajta, hogy borzasztóan megviselték az előkészületek, amik egy átlagos koreai temetésnél szokásosak; három napos virrasztás, a rokonok, ismerősök és a temérdek részvétnyilvánítás fogadása, az oltár elrendezése, végül az elhunyt körüli teendők.

- Szia. Köszönöm a segítséget és... nem tudom, mennyire van ki a tököd ettől, de sajnálom. - hajoltam meg előtte lesütött szemekkel. Bármennyire is idegesített, most hihetetlenül együttéreztem vele, amiért elvesztette a papáját, egy számára nagyon fontos családtagot. A BTS rajongó picsa elmesélte, hogy a nagyszüleihez kötődött a legjobban, mert szinte ők nevelték fel. Nekem is voltak, akiket borzasztóan szerettem, tökéletesen értettem a dolgot, na meg az sem volt utolsó szempont, hogy tudtam, milyen érzés egyedül maradni.

- Mi köszönjük, hogy itt vagy. - megeresztett egy halovány mosolyt és felém nyújtotta a karját, hogy belekapaszkodjak és együtt lépjünk be az épületbe. Kissé meglepett ez a gesztus, hiszen nem azt vártam tőle, hogy kísérgessen. - Maradj velem, mert senki nem ismer és van pár idióta szomszéd meg ismerős, akik szeretik kukkolni az idegen jövevényeket

- O-oké. - bólintottam. Csendben lépkedtünk tovább, egyikünk sem mutatott különösebb hajlandóságot a kommunikáció bármely formájára; elmerültünk a gondolatainkban és a szomorúságban. Végül megálltunk az oltár terme előtt egy félreeső sarokban és Taehyung komoly tekintettel elkezdett magyarázni.

- Elmondom a menetet, hogy mindenre fel legyél készülve. A szüleim a temetés megkezdése előtt szeretnének pár szót váltani veled. Ne ijedj meg! - rázta a fejét, mikor észlelte halálra vált ábrázatomat. - Csak arról van szó, hogy a nagypapa mesélt rólad és arról, mennyire gondoskodó voltál vele. Hálásak neked, amiért megkönnyítetted az utolsó néhány hetet.

- Nem azért tettem... - motyogtam zavaromban, a férfi sóhajtott egy nagyot.

- Tudjuk. De akkor is illendőnek tartják, ha megismernek téged. A temetés után a szüleim, a testvéreim, meg az unokatestvéreim, illetve te és én a nagyszüleim házába megyünk és megtárgyaljuk a végrendeletet, természetesen ügyvéd jelenlétében, ahogy az szokás.

- Mi? - kaptam fel a fejem. - Ez már tényleg nem rám tartozik!

- De igen, ugyanis nagyapa valamilyen furcsa oknál fogva téged is megemlít.

- Engem? De mégis miért? - értetlenkedtem tovább. Elképesztőnek tartottam, hogy egy idős ember bármit is ráhagyjon egy egyszerű nővérre, akiből van még vagy kétmillió csak ebben az országban. Ennyi erővel megtehette volna ezt az összes többi ott dolgozóval.

- Nemsokára kiderül. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd az órájára nézett. - Ha minden igaz, anyáék lassan végeznek a vendégek fogadásával és ideérnek. Addig szeretnél bemenni? - bökött az oltár bejárata felé. Bólintottam, mert szerettem volna tisztelettel elbúcsúzni Kim bácsitól és mondani neki pár szót. Hittem benne, hogy még hallani fogja. Levettem a cipőmet, kabátomat és táskámat, majd beljebb sétáltam. Az oltár előtt aztán letérdeltem és meghajoltam, elvettem egy szál fehér virágot az odakészített tartóból, majd a gyászkeretes fénykép elé helyeztem. Ezután összeszedtem a gondolataimat és igyekeztem rövidre fogni a mondókám.

- Nem is tudom, mit mondjak. - álldogáltam félszegen, egyik lábamról a másikra. - Tudnia kell, hogy a végtelenségig hálás vagyok azért, hogy találkoztam önnel és köszönöm a rengeteg bölcsességet és jó tanácsot. Tudom, sok helyzetben lesznek majd hasznosak, igyekszem őket megfogadni. Továbbá, nem értem, amit a levelében írt nekem. Képtelen vagyok rájönni az utolsó sorokra és arra, miért engem választott. Azt kívánom, bár adna nekem egy jelet, hogy tudjam a történések okát. Én... nem hiszem, hogy tudnék vigyázni Taehyungra. Ég és föld vagyunk, ő egy híresség, és valószínűleg ez az utolsó találkozásunk. Nagyon sajnálom. Kérem szépen, segítsen nekem továbbra is. Köszönök mindent!

Utoljára még visszanéztem a mosolygós arcra, amit már csak egy fénykép őrzött - mégis, mintha a valóságban is itt állt volna mellettem -, majd kifelé vettem az irányt, ahol Taehyung várt egy idősebb férfival és egy nővel. A szülei, te jó ég!

- Jó napot! - hajoltam meg előttük. - Kérem, fogadják őszinte részvétem!

- Köszönjük. - mosolygott szomorúan a hölgy. - Bizonyára te vagy Yejin, aki olyan szeretettel gondozta az édesapámat, mintha a sajátja lenne. Fogalma sincs, mennyire sokkal tartozunk önnek.

- É-én... azért tettem, mert szeretek segíteni másokon, nem azért, hogy bármit is kérjek cserébe. - motyogtam. - Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell megismerkednünk.

- Hát igen, sokszor nem a legvidámabb helyzetek hozzák az új ismerősöket, de biztosak vagyunk benne, hogy édesapám is így akarta volna! Hiszen maga olyan kis szerény, csoda, hogy vannak még ilyen önzetlen emberek a világon...

- Nagyon jól nevelt kislány maga, Taehyung remekül választott. - bólintott az említett apja, mire én a döbbenettől félrenyeltem a nyálam. Oldalra sandítottam, ahol az idol állt és megláttam egy félszeg, idióta mosolyt az ajkain. Jaj, ne.

- T-tessék? - hebegtem idegesen, mire az idősebb férfi elnevette magát.

- Ne szégyenlősködjön, a fiam mindent elmondott! Sosem gondoltuk volna, hogy ez a kölyök egyl idősek otthonában ismerkedik meg a párjával. - csóválta a fejét.

Na jó, én mondtam Kim bácsinak, hogy adjon jelet, de nem azt, hogy az unokája bekamuzza, hogy a barátnője vagyok! Rohadj meg, Kim Taehyung!