- Furcsa vagy. - szürcsölgettem a kávémat és kíváncsi szemekkel néztem a velem szemben ülő Taehyungra. Már ott megakadt a lemez, hogy ő maga hívott el és nem a menedzserükkel tárgyaltam. A kávézó még eldugottabb helyen volt, mint ahol a szüleivel találkoztunk és bokszok takarták el a vendégeket egymás elől. Nem volt nehéz elrejtőznünk.

- Nem vagyok az. - dünnyögte. - Csak nagyon kimerültem.

- Akkor miért nem otthon vagy a szabadidődben és pihensz ahelyett, hogy velem ücsörögsz? - vontam fel a szemöldököm rosszallóan. Aggódtam érte, nyilvánvalóan nem volt jól és ezt alátámasztotta a melankolikus viselkedése, sápadt arca és a szeme alatti karikák. - Ha itt esel össze, mit fogok csinálni szerinted?

- Nem tudom.

- Taehyung! Nézd, ennek semmi értelme. Elhívsz ide, ahol fél órán keresztül bámuljuk egymást, mint Noé meg a harmadik teve, miközben te látszólag mindjárt feldobod a talpad. Ez nincs rendjén és nem tetszik.

- Köszi, erre magamtól is rájöttem! - mordult rám türelmetlenül, amire én kicsit megugrottam, majd két másodperccel később ellágyult a tekintete és megfogta az asztalon pihenő kezem. Pont, mint az étteremben két hete. - Sajnálom, igazad van. Én nagyon sokat gondolkodom mostanában. Vannak... vannak dolgok, amik nem mennek ki a fejemből, akármennyire próbálom elkergetni őket és nem tudok tőlük aludni.

Már a nyelvem hegyén volt egy csípős megjegyzés, miszerint végre egy érdekes hír, jó tudni, hogy van legalább egy árva ép gondolata, de visszanyeltem és befogtam a szám. Ennek nem most van itt az ideje. Nem fogok beletaposni még ennél is jobban.

- És mi az, amin gondolkodsz?

- Ezen az egészen. Rajtunk. - mutatott először magára, majd rám, végig teljesen komoly tekintettel. - A kapcsolatunkról, ami kialakult annak a szerencsé...tlen véletlennek köszönhetően. Neked nem okoz álmatlan éjszakákat?

- Tessék? Nem, én nem... - most erre mit mondjak? Hogy néha én is órákkal később tudok elaludni, mert azon fantáziálgatok, milyen lenne, ha mi ketten mégis szerelemből lennénk együtt? Azért ezt mégsem tárhatom elé.

- Az jutott eszembe, hogy már... lassan egy hónapja játsszuk ezt a játékot. Az emberek fényképeket csinálnak rólunk, cikkeket írnak és a rajongói levelek záporoznak a dormba. Valaki sok boldogságot kíván, valaki azt, hogy forduljunk fel mind a ketten. Akár hiszed, akár nem, olyan is akad, aki azt állítja, kihasznállak és megzsaroltalak a szexért cserébe. - nevetett halkan.

- De hát ezt akartuk elérni, nem? - néztem rá értetlenül. - Az igazgató is megmondta; az a cél, hogy mindenki elhiggye a színjátékot pár hónapig, utána hagyjuk egymást és folytassuk az életünket ott, ahol...

- Most komolyan. - nevette el magát kínjában. - Nézz a szemembe pislogás nélkül és merd nekem azt mondani, hogy ez kizárólag érdek, semmi más. Gyerünk!

Úgy tettem, ahogy kérte, de ahelyett, hogy kimondtam volna azokat a borzasztó, fájdalmas szavakat, csak elvesztem a csokoládészínű tekintetében. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy nem mondhatok neki ilyeneket, mert nem igaz.

Nem igaz, hogy csak az érdek vezérel és nem igaz, hogy nem érzek semmit.

De mégis hogyan lehetséges ez? Alig találkoztunk párszor, akkor is csak szívtuk egymás vérét, most meg azon kapom magam, hogy majdnem szerelmes vagyok belé?

Mi van, ha ez csak egy fellángolás és csak testi vonzalmat érzek egy rohadt helyes férfi iránt? Tök normális, fiatal felnőtt nő vagyok, vannak igényeim és én sem vagyok vak, látom a szép dolgokat...

Nem. Ez is kamu. Úgy hazudok magamnak, mint a vízfolyás, csak hogy letagadjam a nyilvánvalót és ne mozduljak ki a megszokott kis mókuskerekemből, hiába tudom, hogy szenvedést okozok vele.

- Na, megszólalsz még ma? - megint bunkó volt, de ezúttal megértettem. Miattam volt ilyen, mert már a szótlanságommal is fájdalmat okoztam neki.

- N-nem tudok. Nem tudok mit mondani.

- Miért nem? Az Istenért már, Yejin! - emelte meg a hangját. Páran felénk néztek, de a kávézóban csak idősebbek ültek, nem fenyegetett minket a lebukás veszélye. - Elegem van ebből! Megállás nélkül robotolok és adom a jófiút meg a szexszimbólumot, a csábítót és akkor itt vagy te, aki csak egy plusz teher kellene legyen, egy felesleges, tökéletesen előadott színészi munka! Mondd már ki, hogy csak kényszer és végezzünk már egymással! 

- De...

- Kedvellek és nem bírom így tovább. - jelentette ki, immár sokkal csendesebben. - Két hete csak írok neked, leírom az érzéseimet, de a végén mindig kitörlöm őket. Ez már nem csak egy hülyeség a részemről. Nem egy ostoba drámában vagyunk, ahol a főszereplők ötven részen keresztül kínozzák egymást. Ha még most szembesítesz a valósággal, felállsz innen és elsétálsz, soha többé nem kereslek, ígérem. De én nem bírok még a szerelem terhével is cipekedni...

- Ez az egész egy dráma. - motyogtam. - Az idol meg a nyomorék. Akárhogy nézzük, nem illik össze a kettő.

- És ezt ki mondja?

- Én.

- Hú, micsoda magyarázat. - tapsolt meg gúnyosan. - Egyet mondj meg nekem. Kedvelsz vagy nem?

- Én... talán. - motyogtam tétován. Éreztem, hogy Taehyung felsóhajt velem szemben, majd felállt a helyéről és szorosan letelepedett mellém. Egyik kezével az állam alá fogott, hogy kényszerítsen a szemkontaktusra.

- Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit máshogy viselkednénk egymással? Ha nem kéne úgy állnunk a dolgokhoz, hogy márpedig muszáj?

- H-hogy érted?

- Megkedveltük egymást, nem igaz? - mosolyodott el. Bólintottam. - Akkor miért ne randizhatnánk szabad akaratunkból?

- Ezért nagyon nagy bajba keveredhetsz...

- Nem. - rázta a fejét. - Nem keveredhetek, de legyen ez az én dolgom. Csak annyit kérek, hogy próbáljuk meg félretenni a negatív oldalt és közelebb kerülni egymáshoz.

- Tényleg ezt akarod?

- Ezt akarom.