- Nővér!

- Máris megyek! - robbantam be az egyik lakónk, nevezett Kim bácsi szobájába, jobb kezemben egy tiszta vesetállal, balban pedig három használt lepedővel, amiket a helyükre kellett vinnem. Összesen négy szobába rohantam egyszerre, és - mily meglepő - mivel nem tudtam klónozni magam, természetesen nem jutott időm sem reggelizni - lassan tíz óra tájékán ezt eléggé megsínylette a gyomrom -, sem leülni két percre, hogy legalább helyrerántsam a félrecsúszott zoknimat. Ez persze egyáltalán nem a bentlakók hibája volt, nem vezethettem le rajtuk, úgyhogy erőt vettem magamon és óriási mosollyal csörtettem mindenhová, nem törődve azzal sem, hogy néhány rosszabb elmeállapotú gondozott nyomdafestéket nem tűrő stílussal ordított utánam, vagy hogy a kollégáim nagy része elfintorodott, mikor rám nézett.

Eleinte nagyon érdekelt, mit hisznek rólam, azt akartam, hogy lássák, igenis jó ember vagyok, meg akartam felelni az összes elvárásnak, de idővel ez szerencsére megszűnt. Legalábbis a munkahelyemnek csúfolt elit, borsos áron működtetett idősek otthonában. Sajnos nem voltak fiatal munkatársaim, a szakma ezen része nem bizonyult elég népszerűnek a kellő mennyiségű vérfrissítéshez, de én nagyon sokszor próbálkoztam jól kijönni ezekkel a némberekkel, sokszor még azt is tűrtem, hogy a csicskájukként kezeltek. Az idősebbek szerették, ha friss és naiv nővérek jöttek az otthonba, mert olyankor rendszerint dolgoztak helyettük; pelenkáztak, takarítottak, pakoltak anélkül, hogy mertek volna akár egy rossz pillantással is ellenkezni. Kész Kánaán, nem? Ha megtehetném és nem egymagamat kellene eltartanom, rég felmondtam volna.

- Itt is vagyok! Miben segíthetek?

- Nővérke, nagyon szégyellem magam...

- Ugyan miért? - csodálkoztam szemöldököm ráncolva, fürkésző pillantást vetve az igencsak idős bácsira. Reggel már figyelmeztettek, hogy nincs már sok neki hátra, ezért kétszer jobban kellett figyelni rá. - Kim bácsi, semmi baj nincs, nyugodtan mondja el nekem, mit szeretne!

- Kellene... egy tiszta pelenka. Bocsánat... – fogalmam sem volt, micsoda szégyent érezhettek ilyenkor a gondozottak, de rettentően sajnáltam őket. Nem tehettek róla, hogy ide keveredtek, a legtöbbjük családja nem tudott huszonnégy órában foglalkozni velük, vagy nem is igazán volt családjuk, így nekünk kellett mindent megtenni az életük minőségének fenntartásáért. - Ezért ne tessék bocsánatot kérni, előfordul. Hozok másikat.

Mikor kiléptem a szobából, keresni kezdtem a munkatársaimat, de tök feleslegesen, mert mindenki mással volt elfoglalva. Valaki éppen cigiszünetet tartott, valaki dokumentumokat írt be, infúziót csinált vagy éppen gyógyszerelt.
Előfordult ugyan, hogy néhány nap kevésbé volt pörgős... de ezt most kurvára nem lehetett olyannak mondani, főleg, hogy éjszakás műszakban négy nővér jut ötven lakóra.

A dolgozóban magamra kanyarítottam egy pár fehér gumikesztyűt és egy zöld szájmaszkot - amit jó alaposan beszappanoztam, mert túl érzékeny voltam a szagokra és nem akartam még a rókát is feltakarítani -, végül a hónom alá csaptam a pelenkát és felkészülten sasszéztam vissza Kim bácsihoz.Folyamatosan magyaráztam neki, hogy éppen melyik oldalára forduljon, adja ide a kezét és segítek mozogni, akkor most kicserélem a lepedőt is, mert az is olyan lett, nem, ne tessék bocsánatot kérni, ez nekem nem teher, azért vagyok itt, hogy segítsek, ne sírjon, Kim bácsi... és így tovább.
Már éppen a vége fele tartottam és terveim között szerepelt, hogy jól kiszellőztetem a termet, amikor hirtelen benyitott Sojung, a főnővér, akit nem nagyon kedveltem a viselkedése miatt. A kezdőkkel nyájasan, már-már tenyérbemászóan viselkedett, de mindenki tudta róla, miszerint abban a pillanatban, ahogy kilépünk az épületből, részletes kibeszélő showt tart rólunk a hátunk mögött. Csak a hülye nem tudja, hogy visszahalljuk, mert mindenki mocskosul kétszínű.

- Ó, te vagy az, Yejin-ah? Kicserélted a pelenkát?

- Igen. Már csak az ablaknyitás van hátra.

- Rendben van, büszke vagyok rád. Gondoltam, benézek, mielőtt ideengedem a hozzátartozóját...

- Jött valaki?

- Igen, az unokája.

- Akkor nagyon sietek! - elkezdtem összekapkodni a szennyest, nehogy a végén még így lássa meg szegény illető. Kiaraszoltam a helyiségből és elindultam a szennyestároló felé, de a szemem sarkából még láttam egy magas alakot, talpig márkás cuccokban, egy baseball sapkával és maszkkal a fején. Biztosan pénzes, befolyásos família sarja lehetett, ahogy az intézményben lakók családjának kilencven százaléka, de ezt már nem az én feladatom volt megállapítani, tulajdonképpen semmi közöm nem volt más pénztárcájának tartalmához.

Akkor még gőzöm sem volt róla, hogy Kim bácsi unokájához talán mégis több közöm lesz.