Némán néztem Taehyungot, hogy mennyire megváltozott az évek alatt. A haja sötétbarnán lógott a szemébe és számomra furcsa volt, hogy egészen a tarkójáig ér, de illett az arcához.

Már egyáltalán nem nézett ki úgy, mint egy gyerek. A bőre hibátlan volt, pedig szabad szemmel látható, hogy nem kent rá semmit. Elnyomtam magamban azt a visszataszító érzést, ami ellepte a mellkasomat.

Féltékeny voltam Taehyungra.

Tekintetemet Jiminre vezettem, aki szintén engem vizslatott nagy szemeivel. A haja rózsaszín volt, ez az egyetlen dolog, ami ugyanaz maradt rajta. Sokkal vékonyabb volt, mint régen, és az arca sem volt már ilyan pufi. Olyan volt, mint egy modell, egyszerűen gyönyörű.

- Megváltoztál - szólalt meg Taehyung, miközben előrébb csúszott a padon, amin ültünk.

- Az idő átka - biccentettem.

- Haragszol ránk...? - kérdezte Jimin félénken, mire szélesen elmosolyodtam.

- Miért haragudnék? Ha ti nem vagytok, az életem nem lenne ennyire tökéletes - tártam szét a karjaimat.

- Tökéletes? - kérdezett vissza Taehyung.

- Hát persze - kuncogtam. - Az élet varázslatos Londonban!

- Most mégis itt vagy - fonta össze maga előtt a karjait Jimin.

- Nyaralok - forgattam meg a szemeimet. - Egy hónapot maradok, utána megyek is haza.

- Haza...? - ízlelgette a szavaimat Taehyung.

- Mivel már London az otthonom - bólogattam. - De meséljetek, mi a helyzet veletek? - tereltem a szót feléjük.

- Egyetemre járunk - mondta Jimin kifejezéstelen arccal.

- Te is? - löktem oldalba Taehyungot, de nem vette annyira jó poénnak a szavaimat, mint én. Sértődötten húzódott hátrébb.

- Én is.

- Te tényleg megváltoztál... - motyogta Jimin.

- Felnőttem - vontam meg a vállam.

- Dolgozol is valamit?

- Én is egyetemista vagyok - húztam ki magam büszkén. - Művészetin tanulok.

- Nahát, mi is - engedte le Taehyung a vállait.

- Király - néztem félre mosolyogva, nehogy feltűnjön, ahogy az arcom megrándul az erőlködéstől. - Viszont nekem most mennem kell. Ki fog olvadni a csirke - fogtam meg a megpakolt szatyromat.

- Várj, megadod a telefonszámod? - kapott a kezem után Tae.

Az eszem azt diktálta, hogy most azonnal tűnjek el innen és vissza se nézzek, azonban a szívem keservesen könyörgött Taehyungért.

- Add a telód - mondtam halkan.

A zsebébe nyúlt és elővette a telefonját, amit feloldott és készségesen nyújtotta felém.

Felnézni se mertem, annyira zavarba jöttem a háttérképétől, ugyanakkor pedig le is döbbentem. A kép egy tisztáson készült talán, Taehyung és Jimin szerepelt rajta. Csókolóztak...

Gyorsan a kontaktokba léptem és beírtam a számomat, majd miután visszaadtam a telefont a tulajdonosának, sietősen felálltam.

- Jó volt látni titeket - hadartam, és Taehyung felé tartottam a kezem, mielőtt megölelt volna.

Szemeiben furcsa fény csillant és egy gyenge mosollyal az arcán csapott a tenyerembe. Elköszöntem Jimintől is, majd szinte futottam a hotel felé. Még a szatyor sem tűnt annyira nehéznek ebben a pillanatban, semmi mást nem akartam, csak eltűnni a föld színéről.

Az érzéseim, miket idáig elnyomtam magamban, a felszínre törtek és amint beléptem a liftbe, a könnyeim utat nyertek maguknak.

Éppen ezt akartam elkerülni. Éjjeleken át imádkoztam azért, hogy ne kelljen összefutnom velük, erre már az első napon beléjük botlottam.

Miért ilyen kegyetlen velem az élet?

Látni őket olyan volt, mint napsütés a viharban. Megváltoztak, ahogy én is, de a közös múltunkat senki és semmi nem tudja eltörölni. Fájt, hogy nem engedhettem szabadjára a boldogságot, fájt, hogy lassan elhittem, nem számítanak nekem többé. És most még inkább fáj, hogy távol kell maradnom tőlük.

Halkan szipogva léptem be a lakosztályunkba, ahol még mindig csend uralkodott. Nem volt sem energiám, sem kedvem az eredeti tervem végrehajtásához, ezért mindent amit vettem betettem a hűtőbe, majd bezárkóztam a fürdőszobába.

A kádhoz csoszogtam és erőtlenül lendítettem előbb az egyik lábam, majd a másikat. A sarokba kuporodtam és átöleltem a térdeimet, miközben uralma alá vont a bűntudat.

Egy romlott, vesztes emberré váltam. A számat könnyedén hagyják el a hazug szavak, akárhányszor megszólalok. Már nem is tudom szabályozni, hogy mikor mit mondok, egyszerűen csak megteszem és később eszmélek rá, hogy mekkora baromságot csináltam. Akkor pedig már késő.

Szerettem volna elmondani Taehyungnak, hogy mennyire rosszul vagyok még mindig, hogy az életem egy rakás szemét és mindennek én vagyok az oka, de nem tudtam. Nem tudtam volna a szemébe nézni, melyből sütött volna rám a sajnálat és a szánalom. El kell hitetnem magammal ismét, hogy a saját érdekemben tettem mindent, hogy nekem jó legyen, mert önző vagyok.

Leráztam őt, mikor ő őszinte örömmel fogadott és majdnem elsírta magát. Talán... hiányoztam neki?

Az évek alatt vajon gondolt rám néha?

- Jungkook? - zökkentett ki kavargó gondolataim közül Nate álmos hangja.

- Itt vagyok - szóltam ki neki, de azzal nem számoltam, hogy a hangom megremeg. Határozottan nyomta le a kilincset és ahogy rájött, az ajtó be van zárva, kétségbeesve kezdte azt rángatni.

- Engedj be! - emelte fel a hangját.

- Most egy kicsit egyedül szeretnék lenni - mondtam még kisebbre összehúzva magam.

- Mi a baj? Megint rosszat álmodtál?

- Valahogy úgy - grimaszoltam.

- Kérlek, engedd, hogy segítsek - vált gyengéddé.

- Nate... - sóhajtottam, de be kellett vallanom, ő az egyetlen ember, aki valamelyest el tudja űzni belőlem a rossz érzéseket. Az egyetlen, aki tiszta szívből, feltétel nélkül szeret...

Kikászálódtam a kádból és szigorúan kerülve a tükröt nyitottam ki az ajtót. Nem akartam látni magam, a vörös szemeimet és az egész valómat.

Nate szomorúan nézett rám, tetőtöl talpig végigmért, majd kinyújtotta a karjait és szoros ölelésébe húzott. Arcomat a vállába temettem és halkan szipogtam.

- Semmi baj, szerelmem - suttogta a fülembe.

- Tudom - feleltem nyomott hangon. - Tudom, hogy nincs baj.

- Jól van - simított végig az oldalamon. Ujjai a nadrágom szélébe akadtak, mire elhúzódott tőlem és kérdőn nézett rám. - Voltál már valahol?

- Hoztam kaját - bólogattam. - Meg akartalak lepni egy finom reggelivel, de nem jött össze...

- Ez aranyos - kuncogott és két kezét az arcomra helyezte. - Aranyos vagy.

- Fogd be - forgattam meg a szemeimet és elmosolyodtam.

- Végre - vigyorgott rám, miközben hüvelykujjával végigsimított az ajkamon. - Nincs idő szomorkodni, édes. Nagyon sok dolgunk van még!

- Oké - bólintottam és mosolyom még szélesebbé vált, mikor egy cuppanós puszit kaptam a számra. A gondolataim a reggelről köddé váltak, lassan elmúlt a szorongó érzés a mellkasomból.

- Na, csináljunk valami finom reggelit és induljunk várost nézni - mondta, majd megfogta a kezem és a konyha felé indult, miközben a kedvenc dalomat kezdte dúdolni.