Lassan kortyolgattam a forró teámat, miközben a szitáló esőt figyeltem az ablakból. Azokat a napokat éltük, amikor nem tudta eldönteni még az időjárás sem, hogy mitévő legyen, a hó essen vagy az eső, vagy netán legyen egy kis havas eső.

Reménykedtem benne, hogy a mai nap kegyes lesz az idő, hiszen Yoongi ma vizsgázik, ami alapból elég feszültséggel töltötte el, de hogy még az időjárás is ellene legyen... Szokták mondani, hogy talán jobb is, ha zord időben tanul vezetni az ember, hiszen akkor a legnehezebb részét éli át először, ami utána marad már gyerekjáték. Hiszek benne, meg fogja csinálni, még ha nincs is a legjobb formájában.

Mint kiderült, épp elég volt az az öt perc, amit a hideg levegőn töltöttünk Tae szülinapi buliján. Mindannyian megfáztunk, alig győzzük inni a forró teát és szedni a vitaminokat, mert most még Seokjin sem tudja megfőzni a gyógyító levesét, hiszen ő sincs jól. Ő, Hoseok és Namjoon szabadságot vettek ki, szerintük ha átalusszák a betegséget, hamarabb túlesnek rajta. Tae és Jimin kihagyták azokat az előadásokat, amikre nem is volt kötelező bejárniuk, én pedig ezúttal igazi indokkal fordultam az orvoshoz, hogy kiírjon egy hétre a suliból. Egyedül Yoongi maradt talpon, ő be is járt dolgozni, és ma még vizsgázni is elment. Pedig könyörögtem neki, hogy maradjon velem itthon, pihenjük ki a náthát, de hajthatatlan volt.

Azon kaptam magam, hogy ismételten elkalandoztam. Ha nem az eső, akkor Yoongi tereli el a gondolataimat.

Szemeimet újra az asztalon fekvő történelem könyvemre vezettem, próbáltam megkeresni, hogy hol tartottam, de arra sem emlékszem, eddig mit tanultam. Pedig fél óra múlva videóhívást indítunk Jiyounggal, hogy végre befejezzük a félévi feladatainkat, addigra be kéne magolnom a törit, hogy utána ne kelljen a tanulással foglalkoznom.

Erőszakkal vettem rá magam, hogy megint elolvassam a száraz mondatokat, és orrhangon ismételtem el mindent háromszor, bár fogalmam sincs, miről beszéltem. Nem is értem, minek tanulunk a múltról ennyit. Nem a jelen számít?

Öt perccel és három bemagolt bekezdéssel később idegesen ragadtam meg a könyvem és trappoltam ki a szobából. Persze csak félútig, mert eszembe jutott, hogy van, aki alszik és csendben kell maradnom. A nappaliba mentem és levetettem magam a kanapéra, kötött pulóverem ujját egészen a kezeimre húztam és feszülten bámultam a könyvemre. Egyébként is nehéz tanulni, betegen meg szerintem lehetetlenség.

Mielőtt azzal töltöttem volna az időt, hogy azon dühöngök, mégis mi hasznom válik abból, amit most kéne csinálnom, szerencsére megrezzent a telefonom a zsebemben. Sietve vettem elő, azt reméltem, Yoongi hív, de csak egy üzenet érkezett a csoportba.

Jimin: Ébren vagytok?

Hallgatóztam egy kicsit, hátha valamelyik fiú fent van, de mivel semmi mozgolódást nem hallottam és rajtam kívül senki sem látta az üzenetet, végül csak én válaszoltam.

Én: Én igen, a többiek alszanak

Jimin: Yoongi végzett már?

Én: Még nem jelzett:(

Jimin: Akkor szólnál Jinnek? Itt vagyunk Taevel a kisboltban, de nem tudjuk, mi kell otthonra

Én: De most alszik

Jimin: Ébreszd fel

Én: Biztos, hogy nem

Én: Nem akarok meghalni!!!!

Jimin: Mi meg nem fogunk visszajönni ha már egyszer hazaértünk><

Én: Szerintem minden van itthon

Jimin: Reggel majdhogynem üres volt a hűtő

Én: Akkor meg mindent vegyetek

Jimin: -_-

Én: :)

Jimin: Vagy felébreszted Jint, vagy bevállalod a bevásárlást :)

Én: De nekem tanulnom kell

Jimin: Jungkook

Én: Oké

Én: Majd ha végeztem elmegyek Yoongival a boltba

Jimin: Ok, akkor megyünk haza

Nagyot sóhajtva döntöttem a háttámlának a fejem. Semmi kedvem nem volt ma kimozdulni, főleg ebben az időben nem.

Újra megrezzent a telefonom, csak most Jiyoung írt, így nehéz léptekkel csoszogtam vissza a szobába. Elővettem Yoongi laptopját és amíg vártam, hogy magához térjen, a takarót a székre tettem és úgy helyezkedtem, hogy leülve magam köré tudjam húzni. Ha nem is lázam, hőemelkedésem biztosan van, pulóverben is fázom. A félig kihűlt, maradék teámat gyorsan megittam, majd a laptop mellé pakoltam a szükséges dolgokat. Vetettem egy pillantást a telefonomra, aztán beléptem az alkalmazásba, ami még be sem töltött rendesen, Jiyoung neve máris felvillant az alsó sarokban.

- Szia - intettem hanyagul.

- Szia. Hogy vagy? - kérdezte halkan.

- Jobban, mint tegnap - bólintottam. - Köszi, hogy átküldöd az órai anyagot.

- Szívesen - nézett félre. Mögötte egy barna szekrény állt, ami mellett valamennyire ráláthattam a szürke falra. Nem tűnt barátságosnak a hely, hiába láttam csupán a töredék részét.

- Lássunk hozzá, hogy minél előbb végezzünk - vettem a kezembe egy tollat.

Jiyoung szerencsére rájött, hogy ma sem leszek jó beszélgető társ, egyetértően bólintott és ő is maga elé húzta a füzeteit.

Mivel tényleg az utolsó simításokat végeztük, nem kellett sokat beszélnünk, mégis jó volt, hogy egy-egy szót megjegyezhettünk egymásnak. Ezúttal tényleg csak a feladatra koncentráltam, talán mert most nem egyedül szenvedtem vele. Amikor a képernyőre néztem, láthattam, hogy Jiyoungnak sincs sok kedve hozzá.

Háromnegyed óra telhetett így el, amikor meghallottam a kulcszörgést lentről. Azonnal letettem a tollamat és kiszabadítottam magam a takaró fogságából.

- Mindjárt jövök, oké? - néztem Jiyoungra. - Két perc, addig lenémítom magam.

- Rendben - emelte fel a hüvelykujját. Rányomtam a kis mikrofon ikonra, majd sietős léptekkel indultam a földszintre.

Azt hittem, Jiminék értek haza, azonban legnagyobb döbbenetemre Yoongi köszönt rám fáradt szemeivel az előszobában.

- Szia, baba - mosolygott rám, miközben kibújt a kabátjából.

- Sikerült? - kérdeztem türelmetlenül. Először nem válaszolt, ami miatt levert a víz. Ráérősen vette le a cipőjét. - Yoongi, sikerült a vizsga? - ismételtem meg a kérdésem. Most sem válaszolt, csupán elém lépett és átölelve a derekam nyomott egy puszit a számra.

- Hamarosan mehetünk autót venni - mondta végre, mire megkönnyebbülten vettem egy mély levegőt.

- Tudtam, hogy meg fogod csinálni - bólogattam, és ragaszkodón bújtam hozzá.

- Ezért sikerült - vezette ujjait a pulóverem alá. - Nem nézünk meg egy filmet?

- Jiyounggal videóhívásozom - grimaszoltam kelletlenül. - És nekünk kell elmenni a boltba utána...

- Jó, akkor menj tanulni, én készítek magunknak forrócsokit - biccentett.

- Olyat, mint régen? - csillantak fel a szemeim.

- Min Yoongi módra - mosolyodott el.

- Sietek! - ígértem, és izgatottan, újult erővel rohantam vissza a szobánkba. Most már az sem érdekel, ha összecsapom a feladat végét, van ennél jobb dolgom is.

- Minden rendben? - kérdezte Jiyoung, amikor visszakapcsoltam a mikrofonom.

- Persze, hol tartottunk? - hajoltam a füzetem felé.

- Megírtam a befejezést, át is küldtem, megnézed? - hümmögve fogtam a kezembe a telefonom, hogy megnyissam az üzenetét. Gyorsan átfutottam a szöveget, majd egyetértően bólintottam.

- Szerintem jó. A másikat akkor megírom én - mondtam, és a kezembe fogtam egy tollat, miközben ezúttal a biosz füzetemet húztam magam elé.

- Megírhatom azt is - vetette fel.

- Nem, most én jövök - motyogtam, miközben az első mondatot írtam.

- Az egész angol feladatot te csináltad, szívesen megírom ennek a végét is - erősködött, bár elég érdekesen hangzott a határozatlan hangjával.

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna őt, minden tudásomat előszedve fogalmaztam olyan mondatokat a befejezéshez, amiket alapesetben sosem használnék, szerintem soha nem is fogok. Jó, az érettségin talán majd visszaköszön, de utána biztosan elfelejtek mindent.

- Jó lesz már letudni ezt a félévet - sóhajtottam, mikor egy pillanatra felnéztem, hogy lássam, Jiyoung mit csinál.

Nos, ha csinált volna bármit is, akkor meg sem szólaltam volna, de konkrétan engem bámult, így kínos lett volna, ha nem mondok semmit.

- És a dolgozatokat is túléltük - válaszolta.

- Meg a feleléseket... - folytattam, és egy kicsit kizökkentem az írásból.

Hihetetlen, de mintha meg sem éreztem volna ezt a félévet. Oké, voltak dolgozatok, felelések, de egyik sem hagyott akkora nyomot bennem. A biosz és angol feladattal is tök jól haladtunk, és az irodalom beadandókat is ketten csináltuk, szóval az is könnyebb volt. Biztosan azért nem éreztem akkora tehernek, mert mellette éltem az életem, nem csak lebegtem a semmiben. Így mintha repült volna az idő.

- Kész vagyok! - csaptam a füzetemre a tollat. - Átküldöm, olvasd el! - azzal lefotóztam, amit írtam, és elküldtem neki üzenetben. Várakozva figyeltem, ahogy a telefonját bújja, de közben semmilyen reakciót nem mutatott.

- Jó lesz - felelte végül, mire hangosan felsóhajtottam.

- Akkor ezzel meg is vagyunk. Már csak le kell adni - mosolyodtam el, mert egyszerűen boldogabbá tett, hogy befejeztük a beadandókat, most már csak arra a rohadt törire kell folyton tanulni, mert abból minden órán felelünk.

- A következő félévben is dolgozunk együtt...? - kérdezte félénken, még a kamera gyenge minősége ellenére is láttam, hogy vörösebb lett az arca.

- Aha, nekem oké - vontam meg a vállam.

- Az nagyon jó lenne - folytatta halkabban, megjegyzem, már így is maximumon volt a hangszóró és hegyeznem kellett a fülemet. - Öhm... van a sulitól nem messze egy kávézó, esetleg nem akarsz egyszer eljönni velem? - kérdezte. Tanácstalanul néztem félre, hiszen nem először akar velem kávézni.

- Jiyoung... - kezdtem lassan, hogy még összeszedhessem a gondolataimat, de ekkor nyílt a szoba ajtaja és Yoongi lépett be rajta két bögrével a kezében.

- Elkészült a forrócsoki, baba - emelte ki az utolsó szót, mire elkerekedett szemekkel bámultam fel rá.

Ennél döbbentebb már csak akkor voltam, mikor közelebb jött, letette a gép mellé a bögrét, majd egyszerűen lehajolt és megcsókolt. Amikor elvált tőlem, elégedett mosollyal az arcán csoszogott az ágyhoz, én pedig letaglózva fordítottam a fejem a képernyő felé, amiről Jiyoung sokkos arca köszönt rám.

- Uhmmm... Jiyoung, majd később beszélünk! - hadartam, majd lecsaptam a laptopot anélkül, hogy kiléptem volna az alkalmazásból. - Ezt most miért kellett?! - fordultam Yoongi felé mérgesen.

Vagyis csak félig mérgesen, mert túlságosan aranyos volt, ahogy az ágy közepén ült törökülésben és a forró italát fújogatta.

- Ne akarjon veled kávézni - szűkítette össze a szemeit.

- Szerintem csak barátkozni akart... De lehet, hogy ezek után hozzám se fog szólni...

- Az nem baj - emelte a szájához a bögréjét.

- A féltékeny oldalad néha elviselhetetlen - dünnyögtem az orrom alatt, miközben én is magamhoz vettem a forrócsokimat és a takaróval együtt fészkeltem magam Yoongi mellé, aki úgy tett, mintha meg sem hallott volna.

- Tényleg el kell menni vásárolni. Most már szó szerint üres a hűtő - mondta.

- Hogy fogunk annyi mindent hazahozni? - tűnődtem el.

- Majd hívunk taxit - rendezte le ennyivel, aztán játékos mosollyal hajolt hozzám közelebb. - Megkóstolhatom a tiédet?

- Ugyanazt isszuk - dőltem egy kicsit előrébb én is.

- Azért adj egy kicsit belőle - felelte rekedtes hangon.

- Ha szeretnéd... - suttogtam, és ajkaimat az övéhez érintettem.

***

Fáradtan estünk haza a bevásárlás után. Hiába próbáltuk gyorsan megjárni ezt az utat, teljesen lefárasztott, el sem tudtam képzelni, Yoongi hogy érezheti magát, elvégre ő szinte egész nap talpon volt. Nem mutatta, de amikor leült a kanapéra, egy röpke pillanatra átszaladt az arcán a fájdalom.

- Végre megjöttetek - Jin ásítva csoszogott a konyhába, épp mikor kipakoltam a táskákból.

- Hogy vagy? - kérdeztem, és a kezébe nyomtam az egyik doboz gyümölcslét.

- Jobban, az alvás csodákra képes - mosolyodott el.

- Attól még ne erőltesd meg magad. Mirelitet hoztunk, hogy ne kelljen főzni vacsira - magyaráztam felmutatva három zacskót, amiben a kaják voltak, de hogy mik is pontosan, azt nem tudtam, mert csak random kivettük őket a hűtőből.

- Meg is csinálom őket, éhen halok - sóhajtotta, majd a vállamnál fogva tolt arrébb a táskáktól.

- Jiminék? - kérdeztem még mielőtt a nappaliba mentem volna.

- Kicsit lepihentek. Volt erejük elmenni a mekibe - forgatta meg a szemeit.

- Nem is olyan betegek - kuncogtam.

Még megvártam, hogy Jin kipakolja a többi cuccot is, majd magára hagytam, mert tényleg egyre gyengébbnek éreztem magam. Yoongi a kanapén feküdve nézte a tv-t, karjait maga köré fonta, gondolom nem akart felmenni a szobába egy takaróért. Amikor meghallotta, hogy közeledem, szemeit rám vezette és kitárta a karjait. Elégedetten bólintottam, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ölelésében, teljesen felé fordulva.

- Most nem akarok beszélgetni - motyogta bocsánatkérőn.

- Nem is azért jöttem. Nyugodtan nézd a tv-t - nyomtam egy puszit az ajkaira.

Amikor tekintetét ismét a képernyőre szegezte, nyakához nyomva homlokom hunytam le a szemeimet. Jól esett csak úgy feküdni mellette, mélyen belélegezni az illatát - már amennyire tudtam - és nem gondolni semmire. Ha van hely, ahol még azt sem bánnám, ha a halál csapna le rám, az itt van, Yoongi karjai között.

Egy idő után hallottam, hogy Namjoon és Hoseok is csatlakozott hozzánk a nappaliba, de arra nem vettem a fáradtságot, hogy felnézzek rájuk. Ők is tv-t nézni jöttek, gondolom, mert egy szót sem szóltak. Seokjin a konyhában tevékenykedett, néha beszűrődött a nappaliba is az edények csörömpölése. Nem tudom, mit csinál ilyen sok ideig, mikor semmi mást nem kell tenni a kajával, csak bedobni a sütőbe.

- Srácok, találtunk valamit Chimmel - érkezett meg Taehyung is, Yoongi pedig szorosabban vont magához. Kelletlenül sóhajtottam fel, mert bár örülök, hogy együtt van a csapat, nem akartam megmozdulni.

- Na mit? - kérdezte Namjoon kíváncsian.

Dünnyögve húzódtam el Yoongitól, hogy legyen helyünk megmozdulni, majd miután felült, a kanapé karfájához nyomva a hátam helyeztem combjaira a lábaimat. Fejemet vállára hajtva nyitottam ki a szemeimet, Taehyung és Jimin akkor már mellettünk ültek.

- Két és fél hét múlva lesz a télnyitó fesztivál Szöulban - kezdte Jimin izgatottan. - Majdnem jövő hétre tették az időjárás miatt, de végül úgy döntöttek, inkább egy örökös időpontot tűznek ki. Mostantól mindig december első hetében lesz.

- Hány napos? - kiáltotta Jin a konyhából.

- Három - válaszolta Taehyung.

- És találtatok szállást? - kérdezte Hoseok.

- Kettőt is! Az egyik pont a fesztivál mellett van, az a drágább. A másik három kilométerre tőle - bólogatott Jimin, és már mutatta is a telefonján az információkat.

- Nem akarok sokat gyalogolni... - húzta el a száját Namjoon.

- Úgyse nyaralunk olyan sokat, szerintem jó lesz a közelebbi - jött be Seokjin a nappaliba egy törlőkendőt tartva a kezeiben.

- Oké, akkor szobafelosztás?

- Én leszek egyedül! - jelentkezett Hoseok.

- De van olyan lehetőség, hogy háromágyas szoba - motyogta Taehyung, aki eléggé elmélyedt abban, amit Jimin csinált a telefonján.

- Akkor három szoba elég?

- Mi nem megyünk - szólt közbe Yoongi, mire mindenki egyszerre nézett ránk.

Vagyis Yoongira, mert még én is kérdőn pislogtam rá. Miért is nem megyünk?

- Mi az, hogy nem jöttök? - vonta össze a szemöldökét Taehyung.

- Más dolgunk van - nézett rám Yoongi komolyan, de én még mindig nem értettem, mire gondolhat. - Elutazunk - ekkor jöttem rá.

Noel esküvője.

- Hova? - értetlenkedett Jimin.

- Londonba - felelte Yoongi egyszerűen.

- Londonba?! - emelte fel a hangját Hobi.

- Az egyik ismerősöm meghívott az esküvőjére - motyogtam.

- Erről nem kellett volna szólni? Csak úgy leléptetek volna?! - kérdezte Jimin felháborodottan.

- Nem mintha mindenről be kellene számolnunk nektek - grimaszolt Yoongi. - De szóltunk volna.

- London izgibbnek tűnik, mint Szöul, nem megyünk inkább mi is oda? - csillantak fel Taehyung szemei.

- Arra már végképp nincs pénzünk - ingatta a fejét Seokjin. - Foglaljatok le két szobát. Vagy ha valaki akar egyedül lenni, akkor hármat. Aztán gyertek enni - ezzel sarkon fordult és visszament a konyhába.

- Azt hittem, nem tartod a kapcsolatot a londoniakkal... - jegyezte meg Namjoon.

- Nem tartom - húztam fel a vállaimat. - Én is meglepődtem, mikor megkaptam a meghívót.

- És miből mentek ki? - kérdezte Hoseok.

- Jungkook ismerőse mindent áll - mondta Yoongi.

- Basszus, nekem is kellenek ilyen kapcsolatok - sóhajtotta Jimin. - Minden országban egy ismerős, folyton utazgathatnék! Ingyen!

- Amilyen cuki vagy, mindenki a barátod akarna lenni, szóval sikerülhet - tűnődött hangosan Tae.

- Köszi, szívem, de úgysem tudnám tartani mindenkivel a kapcsolatot... Nincs nekem annyi időm...

- Majd utazgatunk a suli után - nyugtatta meg őt Taehyung, majd egy intést követően felállt és ő is a konyhába ment.

Nem kellett többször mondani, mi is hamar a hasunk után mentünk. Ahogy az asztalra néztem, nem rejtettem el elismerésem, amit Jin egy elégedett mosollyal fogadott. Az összes kaját megsütötte és külön tálakban az asztalra tette, csinált teát és még egy ötperces süteményt is készített. Már csak a látványtól is éhesebb lettem, izgatottan ültem le az asztalhoz Yoongi mellé és nagyokat nyelve figyeltem, ahogy egy tányérra szed az egyik tálból.

- Nekem a többi nem annyira tetszik, de te nyugodtan válogathatsz hozzá még - mondta, miután letette elém a tányért és egy másikat vett a kezébe.

- Azt eszem, amit te - bólintottam határozottan, és már hozzá is láttam a falatozáshoz.

Egyszerű rizs és valamilyen hús, amit az ízéből nem tudtam megállapítani, milyen állat húsa, mert számomra szokatlan volt a fűszerezése, szinte csak azt éreztem. Ahogy láttam, Yoonginak is ízlett, miután végzett vele még egy kicsit szedett a tányérjára, én viszont már nem kértem. A többiek arcán is az elégedettség volt látható, a beszélgetés is elmaradt vacsora közben, mindenki az evésre koncentrált. Azt persze senki sem merte megemlíteni, hogy akár többször is ehetnénk fagyasztott kaját, azzal mélyen megsértettük volna Seokjint.

Vacsora után már egyikünknek sem volt kedve visszamenni a nappaliba. Későre is járt, ezért mind egyetértettünk abban, hogy ideje elvonulni a szobába.

- Mész Tae után fürdeni? - kérdezte Yoongi, miközben a szekrény előtt állva készítette elő a holnapi ruháit.

- Nem megyünk együtt? Úgy hamarabb végeznénk - ültem le az ágy szélére.

- Oké - felelte pár másodperccel később, aztán elővette a pizsamánkat és a törölközőket is.

- Mi a baj? - vontam össze a szemöldököm.

- Megfájdult a fejem... - két ujját a halántékára szorította, és leült mellém.

- Hosszú volt a nap, biztosan kimerültél - mondtam, miközben tenyerem a homlokára helyeztem, hátha lázas.

- Lehet - suttogta. Kívülről úgy tűnt, egyre nagyobb a fájdalma.

- Megnézem, Tae végzett-e már. Gyorsan lezuhanyzunk és aludhatsz is, jó?

- Ahha - dünnyögte elnyomottan.

Kinéztem az ajtón, és mikor megláttam, hogy a fürdőszobában már nem ég a villany, visszafordulva kaptam a kezeimbe a cuccainkat. A kisördög, ami akkor jelent meg, mikor megkértem Yoongit a közös zuhanyra, eltűnt. Most már semmit sem akartam, csak hogy végre ágyba fekhessünk és kipihenhesse magát.

Az arcára ült fintor azt jelezte, nem esik jól neki még a meleg víz sem, pedig reménykedtem benne, ha egy kicsit masszírozom őt a víz alatt, felenged. Mivel nem vált be, kapkodásba fulladt az egész, és alig töröltük meg magunkat, máris mentünk vissza a szobánkba. Yoongi bevackolta magát a takaró alá, addig én félretettem a szennyesünket és beállítottam a reggeli ébresztőt.

- Nem kérsz gyógyszert? Van itthon fájdalomcsillapító - indultam az ajtó felé.

- Nekem te vagy a fájdalomcsillapító, úgyhogy légyszi gyere ide - emelte fel a takaró egy részét.

Tekintetem az égnek emeltem, de nem tudtam nem mosolyogni a szavain. Lekapcsoltam a villanyt és vakon találtam oda az ágyhoz, amire ledőlve Yoongi azonnal közelebb húzott magához. Hátam mellkasához simult, ahogy homlokát a tarkómhoz nyomta.

- Jó éjt - suttogtam, miközben tenyerem az derekamon pihenő kezére helyeztem.

- Jó éjt, baba - súgta ő is. - Szeretlek.

- Én is szeretlek - mosolyodtam el.

Alig telt el pár perc, a szobát a szuszogása töltötte be. Örültem, hogy hamar elaludt, én viszont még csak most léptem be abba szakaszba, amikor az emberek elalvás előtt mindenféle gondolatba kapaszkodnak. Legyen az valami olyasmi, ami sosem történhet meg velük, mégis jól esik elképzelni a lehetetlent, vagy épp olyasmi, ami igenis megtörténhet, csak tenni kell érte.

Nem voltam az a nagy álmodozó, ezért én az utóbbi csoportba tartoztam. Láttam magam a jövőben, az autónkban, amit Yoongi vezetett. Olyan helyekre utaztunk, amik nehezen elérhetőnek tűntek, mert sokszor kell átszállni a vonatokon, buszokon. Minek akarnék másik országba utazni, amikor még a sajátomat sem fedeztem fel teljesen?

Ezen gondolat mentén a londoni utunk jutott eszembe. Teljesen kiment a fejemből, ha Yoongi nem emlékeztet ma rá, lehet, hogy nem is mentünk volna sehova. Kissé feszélyez a tudat, hogy találkoznom kell az exemmel és a volt barátaimmal, de talán ha megpróbálok pozitívan állni a dologhoz, nem lesz annyira vészes a szituáció. Amúgy is Noel miatt megyek, nem miattuk.

Ugyanez a furcsa érzés van bennem a tervemmel kapcsolatban. Mi van, ha anyáék már nem is laknak ott, ahol régen? Ha nem találom meg őket? Vagy ha meg is találom őket, nem akarnak majd velem szóba állni, mert hálátlanul elszöktem tőlük? Vajon nekem vannak még szüleim, vagy lemondtak rólam?

Nemsokára minden kérdésemre egyenes választ kapok, ha fáj, ha nem. Azonban ettől az egésztől sem félek annyira, hiszen Yoongi végig mellettem lesz. Nem fogja hagyni, hogy elvesszek a múltban. Aztán majd hazajövünk és megy minden tovább úgy, ahogy eddig. Vagyis... Talán jobban is. Ha végre eltűnne az a furcsa alak, aki folyton követ minket - már ha egyáltalán minket követ, nem pedig mást -, teljes lehetne az életünk, félelem nélkül. Fogalmam sincs, mihez kellene kezdenünk. Ha szólnánk valakinek, biztosan paranoiásnak nézne minket.

Ahogy egyik gondolatról a másikra ugrottam, lassan félálomba kerültem. A testem ellazult, egy hajszál választott el az édes tudatlanságtól, amit nem tudtam átlépni.

Yoongi hirtelen elhátrált tőlem és a másik oldalára fordulva kezdett köhögni, visszarántva engem a valóságba.

Laposakat pislogva fürkésztem a sötétséget előttem és vártam, hogy Yoongi megnyugodjon, valami azonban nem stimmelt vele. Nem hagyta abba a köhögést és furcsa hangot hallatott, mintha sípolna a tüdeje.

- Yoongi? - fordultam lassan a másik oldalamra, a sötétben csak a körvonalait tudtam kivenni.

Amikor nem válaszolt, hanem elkezdte kapkodni a levegőt, gyorsan kapcsoltam. Kiugrottam az ágyból és a villanyt felkapcsolva rohantam az üvegért az íróasztal előtt. Víz volt benne, minden este ide tesszük, ha valamelyikünk felkelne az éjszaka azért, mert szomjas.

- Itt van, igyál egy kicsit - hadartam már teljesen éberen. Az ágy mellé térdeltem és aggódón figyeltem őt, nem hagyott alább a köhögése. Remegő kezeit felém nyújtotta, de végül meggondolta magát és fejét rázva dőlt a hátára.

- Nincs... - nyögte ki nehezen, ujjaival a pólóját szorította a mellkasán.

- Mi nincs? - kérdeztem, az idegeim pattanásig feszültek. - Mit hozzak? - felé hajoltam és az arcára fújtam, azonban ahogy egyenesen a szemébe néztem, rám tört a pánik.

Halálfélelem. Szinte üvöltött rám.

Kapkodva a telefonomért nyúltam és közben észre sem vettem, hogy én is szaporábban kezdtem venni a levegőt. Remegő ujjakkal írtam be a mentők számát, és amint a fülemhez emeltem a készüléket, tehetetlenül néztem, ahogy Yoongi szenved. Nincs levegő. Ezt akarta mondani. Nincs levegő...

- Mentőszolgálat, miben segíthetek? - alig ért el hozzám a nő hangja a telefonból.

- A barátom fuldoklik! - tört ki belőlem hangosan. - Nem kap levegőt, kérem, segítsenek!

- Értem, mióta fullad a barátja? - kérdezte nyugodt hangon, amitől csak még idegesebb lettem.

- 10 perce, vagy negyed órája, nem tudom! - feleltem feszülten.

- Nyugodjon meg, a mentőautó már elindult a helyszínre. Milyen helyzetben van most a barátja?

- Honnan tudja, hova kell jönnie?! - csattantam fel.

- A telefonján engedélyezte a helyzetmegosztást, uram. Milyen helyzetben van a barátja? - tette fel a kérdést ismét.

- Az ágyon fekszik - léptem Yoongi mellé. Az a hang, amit kiadott magából, örökre a tudatomba véste magát. Segítségkérőn meredt fel rám, én pedig semmit sem tudtam tenni érte. - Mit csináljak? Állítsa meg, kérem! - sírtam fel elveszetten.

Ekkor pedig megláttam a villogó fényeket az ablakon beszűrődni. A telefonomat a földre ejtve futottam ki a szobából, kettesével szedtem a lépcsőfokokat és szinte feltéptem a bejárati ajtót.

- Siessenek! Gyerünk! - sürgettem az egyenruhás embereket, miután kitártam előttük a kaput, majd előre rohantam, hogy tudják, merre kell menni.

- Lenyelt valamit? - kérdezte az egyik férfi miközben az ágyhoz lépett, majd Yoongit óvatosan felemelte az ágyról és a földre tette.

- Nem - ráztam meg a fejem, és letérdeltem, mikor Yoongi hirtelen elhallgatott. - Mi történik?!

- A légutak elzáródtak - felelte a férfi nyugodtan. Felemelte a kezét, a másik mentős egy vékony csövet nyomott a kezébe. - Bemetszést végzek - követte szavakkal a tetteit, körülöttem pedig megfordult a világ mikor megláttam, hogy Yoongi nyakához emel egy szikét.

- Jungkook...? - szólalt meg Seokjin az ajtó felől. - Mi történt?!

- Nem tudom - ziháltam feldúltan.

Yoongi nem volt magánál, egy cső lógott ki belőle és a mentősök épp azon dolgoztak, hogy stabil legyen az állapota. Minden olyan gyorsan történt, én pedig csak sodródtam az árral. Tehetetlen voltam...