Kezeimet a pulóverem zsebébe rejtettem, miközben Yoongi felé fordítottam a fejem, aki némán pásztázta a csillagos eget. Szorosan mellette feküdtem a fűben, de nem mertem megfogni a kezét, vagy csak hozzábújni. Vártam, hogy mondjon valamit. Bármit, ami éppen a fejében járt, ami a szívét nyomta. Hajlandó lettem volna az egész éjszakát itt, a kertben tölteni, ha ez segített volna neki megnyílni előttem.

Tekintetem én is visszavezettem az égre. Nem láttam hullócsillagot, mégis kívántam a legfényesebb csillagtól. Szerettem volna hinni abban, hogy van valaki, aki segít odafentről.

- Sokszor gondolkodom a kapcsolatunkon - szólalt meg Yoongi hosszú percek múlva. Reszketeg levegőt vettem és magamra parancsoltam, hogy maradjak csendben. - Leginkább azon, hogy mikor alakult ki bennem ez az érzés.

- Milyen érzés...? - kérdeztem feszülten, amikor ismét elhallgatott.

- Hogy te hozzám tartozol - felelte halkan. - És én hozzád.

- Én is ugyanezt érzem - bólogattam azonnal.

- Ezelőtt sosem hittem a sorsban, meg az ilyen baromságokban - folytatta. - Hogy az élet igazán szép dolgokat tud adni, de csak azoknak, akik megérdemlik.

Kissé értetlenül vontam össze a szemöldököm. Fogalmam sem volt, merre vezet ez a beszélgetés.

- Mielőtt megismertelek, elég sok hülyeséget csináltam... Egy gyerek voltam, mégis úgy viselkedtem, mint egy romlott felnőtt. Drogoztam, buliztam, verekedtem, idegen fiúkkal bújtam ágyba, és azt hittem, erőszakkal hatalmam lehet bárki felett. Belerángattam a srácokat is, pedig ők jó emberek voltak. A legjobb emberek, akiket valaha ismertem - rázta meg a fejét hitetlenül. - Nem is értem, hogy barátkozhattak velem...

- Talán, mert a sok rossz mellett ők meglátták benned a jót - mosolyodtam el.

- Nem érdemeltem meg a barátságukat - ellenkezett. - Hagyniuk kellett volna, hogy akkor, tizenhárom évesen véget vessek az életemnek.

- Ne mondj ilyet, kérlek - fordultam felé. Ő viszont meg sem rezzent, tekintetét szigorúan az égen tartotta.

- Amikor megismertelek téged, valami megváltozott bennem. Jobb ember akartam lenni, segíteni akartam neked. Eleinte tényleg csak megmenteni akartalak, de belédszerettem és... És azt hiszem, ekkor jött az élet, és azt mondta, nem érdemellek meg téged. Megvárta, hogy a legfontosabb személy legyél az életemben rövid időn belül, majd bosszút állt. Mindezt a bűneimért, amiket addig elkövettem.

- Yoongi... - fojtottam vissza a könnyeimet.

A hangjában annyi érzelmet véltem felfedezni, hogy bőven átragadt belőle rám is. Mintha egy zsákból szórnák ránk a fájdalmat.

- Harcolni akartam érted, mindent megtenni, hogy neked jó legyen. De pont azt tettem, amivel a legrosszabbat okoztam neked.

- Nem tudhattad - feleltem remegve.

- Elvettek tőlem - nyögte ki elfúlt hangon. - Évekig éltem úgy, hogy mindenkiben téged kerestelek. Csakis téged akartalak, senki mást!

- Itt vagyok - próbáltam nyugtatni őt.

- Visszaestem a gödörbe, Jungkook - nézett végre rám könnyes szemekkel. - Újra kezdtem szinte mindent, ittam, verekedtem, megfélemlítettem ártatlan embereket. És most itt vagy. Itt vagy, és én rettegek, hogy az élet megint bosszút áll.

- Nem fogom hagyni - érintettem tenyerem az arcához.

- Ez nem rajtunk múlik - szipogott. - Sosem tudhatjuk, mi fog történni...

- De hát nem élhetünk folyton rettegésben - mondtam, miközben ujjammal itattam fel a könnyeit. - Ha belegondolsz, annyi rossz dolog történik a világon. Ha nem figyel az ember, elég egy pillanat, hogy mindent elveszítsen.

- Vannak, akikkel sosem történik semmi - motyogta. - Élik a tökéletes életüket, amíg mások szenvednek.

- Az én életem is tökéletes - mosolyodtam el.

- Ne mondj ilyet, hiszen annyi szörnyűséget kellett átélned miattam - felelte elfúlt hangon.

- Miattad? - néztem rá döbbenten.

- Az én hibám volt minden. Hogy elraboltak, hogy majdnem meghaltál... hogy elvittek Londonba. Elrontottam az életed - zokogott fel.

Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a fájdalmat, amit azzal okozott, hogy magát hibáztatta mindenért. Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora súlyt visel magán nap mint nap.

- Nem... nem, Yoongi - öleltem át szabad kezemmel a derekát, miközben teljesen hozzá préseltem magam. - Ez nem igaz! Ha te nem vagy, lehet, hogy már nem élnék...

Forró könnyei bőrömet érték, ahogy hozzám bújt. Tudtam, nekem észnél kell maradnom, hiszen én voltam az egyetlen kapaszkodója abban a pillanatban. Az egyetlen, akire támaszkodhatott.

- Tudom, hogy jobb lenne neked nélkülem, mégsem tudlak elengedni - szorított magához, miközben ujjai görcsösen gyűrték a pulóveremet.

- Nélküled nem lenne értelme az életemnek - suttogtam. - Kérlek, sose engedj el... Szükségem van rád, ha te nem vagy mellettem, elveszek. Történjen bármi, csak úgy élem túl, ha velem vagy - mondtam határozott, ám halk hangon, majd elhúzódtam Yoongitól annyira, hogy csillogó szemeibe tudjak nézni. - A tiéd vagyok. Te pedig az enyém. Az élet nehéz és tudom, mindketten sokszor inkább feladnánk, de itt vagyunk egymásnak, együtt túlélhetünk mindent...

- Igazad van - felelte remegő hangon. - Együtt sikerül...

- Szeretlek - mosolyodtam el.

- Én is szeretlek. Mindennél jobban szeretlek - suttogta.

Apró csókot leheltem puha ajkaira, majd karjaimat köré fonva öleltem magamhoz őt. Azt akartam, hogy azt érezze amit én, mikor ő tart a karjai között. Tudnia kell, hogy mellettem biztonságban van... Mert akármi történjék, gondolkodás nélkül a védelmére kelnék.

Órákig így tudtam volna maradni. Azt sem bántam volna, ha az éjszakát idekint töltjük a kertben, de nyilván mindig történnie kell valaminek, ami keresztülhúzza a terveimet.

A ránk telepedett csendet a gyomrom korgása zavarta meg. Ráadásul olyan hangosan, hogy ijedtemben összerezzentem és elszégyellve magam szorítottam össze a szemeimet.

- Basszus - motyogta Yoongi a nyakamba. - Még nem vacsoráztunk!

- Eddig nem is voltam éhes - kuncogtam zavartan.

- Van egy ötletem - emelte fel a fejét. - Vacsorázzunk az ágyban és nézzünk meg egy filmet, mit szólsz?

- Jól hangzik - bólogattam.

Felült és a kézfejével dörzsölte el az arcára száradt könnyeket. Majd egy nagy sóhajt követően talpra állt és felém fordulva nyújtotta a kezét, amit gondolkodás nélkül fogadtam el.

- Menj, zuhanyozz le, addig előkészítem a terepet - mondta halkan ahogy beléptünk az ajtón, nehogy felébressze a srácokat.

- Sietek - és már rohantam is az emeletre.

A pizsamámmal a kezemben zárkóztam a fürdőszobába. Minél hamarabb végezni akartam, azonban amikor egy pillanatra a tükörbe néztem, kénytelen voltam megállni. Árgus szemekkel pásztáztam a saját, sírástól felduzzadt arcomat.

Mintha a történtek előtti izgatottságom nem is lett volna, és ez ébresztett rá, mennyire könnyen át lehet billenni a túlsó oldalra. A boldogság akár egyetlen szó miatt is köddé válhat, és akkor nem marad más, csak a szomorúság, a fájdalom.

Rájöttem, ha boldog vagyok, azt úgy kell kezelnem, mint egy törékeny értéket. Vigyáznom kell rá, és nem csak az enyémre. Védenem kell Yoongi boldogságát is.

Fejemet oldalra billentve folytattam néma társalgást magammal. A szemembe nézve látni akartam az eltökéltséget. Az én lelkemen szárad, ha a szerelmem rosszul érzi magát. És tulajdonképpen... ha őt boldoggá teszem, végül én is az leszek.

***

Soha sem gyűlöltem annyira az ébresztőóra hangját, mint másnap reggel. Szívem szerint a földhöz vágtam volna a telefont, de még arra sem volt energiám, hogy felemeljem a kezem. Ideges morgás hagyta el a számat, ahogy oldalba könyököltem Yoongit, aki fájdalmasan nyögött fel.

- Miért bántasz? - kérdezte elhaló hangon.

- Kapcsold ki azt a szart, mert mindjárt földhöz vágom - dünnyögtem mérgesen.

Az idegesítő hang mellett Yoongi álmos kuncogása valahogy képes volt egy pillanat alatt lenyugtatni. Amikor pedig végre kikapcsolta az ébresztőt, elégedetten mosolyodtam el.

- Maradjunk ma itthon - ölelte át a derekam.

- Hmm...

- Csak három órát aludtunk - folytatta.

- Hmm...

- Van még egy csomó szabadnapom...

- Hmm...

- Olyan jó veled beszélgetni - fújt a nyakamra, mire összerezzenve fordítottam felé a fejem.

- Hagyj aludni - motyogtam bágyadtan.

- Oké - suttogta, és kezét a felsőm alá bújtatva kezdte simogatni az oldalam.

Azt hiszem, elég volt fél perc, hogy ismét mély álomba merüljek. Akkor, abban a pillanatban tényleg nem törődtem semmivel, emiatt pedig, mikor fél tizenkettőkor kinyitottam a szemem, marcangoló bűntudat kerített hatalmába. Éppen a stúdióban kellene lennünk és dolgoznunk, nem pedig az ágyban lustálkodni.

Lassan kikeltem Yoongi mellől és előbb a fürdőszobába, majd a konyhába mentem. Beletelt pár percbe, hogy rájöjjek, nincs itthon rajtunk kívül senki, hát persze, hiszen lassan dél lesz. Jiminéknek kettőig előadásuk van, a többiek mind dolgoznak.

Visszamentem a szobába és az ágy szélére ülve vettem kezembe a telefonom, amin néhány üzenet várt rám. A srácok a csoportba írtak, amit nem sokszor nézek meg, nem is tudom, miért, de ma kivételt tettem. A mai első üzenetet Jimin írta, reggel fél kilenckor.

Jimin: legyen szép napotok <3

Taehyung: Mondd el újra, miért nem hagyhatom ki a mai órákat, kérlek

Jimin: kivágnak és az utcán fogsz élni

Namjoon: wow...

Seokjin: Biztos nem fogsz az utcán élni amíg mi itt vagyunk, Tae:) Azért tanulj, mert szeretnél fotográfus lenni<3

Taehyung: Oké:(

Jimin: édes, ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan?

Taehyung: ...

Jimin: szeretlek <333

Seokjin: Vacsira akartok valamit vagy jó lesz a mai menü az étteremből??

Hoseok: Jó lesz az

Namjoon: like

Jimin: ?

Namjoon: nem találom a like jelet, bocsi

Taehyung: lol

Jimin: ti tudjátok, mi van yoonkookkal?

Taehyung: Amikor benéztem hozzájuk, összebújva szunyáltak szóval szerintem minden ok

Seokjin: Remek. Utálom ha veszekednek

Jimin: :(((( tegnap összetört a szívem

Hoseok: Az enyém is

Taehyung: Szerintem

Taehyung: oh várjatok, csinálok egy csopit amiben ők nincsenek benne

Seokjin: oké

Jimin: :)

Hoseok: Király

Namjoon: like

Homlokomat ráncolva meredtem a kijelzőre. Konkrétan a tudtunkra adták, hogy ők majd egy külön csoportban fognak kibeszélni minket? Mi a...?

- Babaaaa - nyöszörgött Yoongi mögöttem. A telefonomat az éjjeli szekrényre tettem és szinte el is felejtettem az imént olvasottakat, ahogy Yoongi felé fordultam.

- Itt vagyok - mosolyodtam el. Visszafeküdtem mellé és karjaimat köré fonva húztam magamhoz őt.

- Olyan szépet álmodtam - sóhajtotta.

- Elmeséled?

- Szöulba költöztünk, csak te meg én. Volt egy nagy házunk, meg két kutyánk, és az egyiket Milonak neveztük el mert teljesen olyan volt, mint anno Milo. Minden olyan nyugodt volt... Folyton mosolyogtál - mesélte.

- Az tuti, hogy lesz egy kutyusunk - bólogattam. - És Milo lesz a neve. Ebből nem engedek.

- A nagy ház is maradhat? - kérdezte.

- Szöulban - nyomtam egy puszit az arcára.

- És mikor költözünk? - nézett rám laposakat pislogva.

- Hát... majd...

- Miért nem most? - kérdezte teljesen komolyan.

Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, annyira meglepődtem. Habár, a tegnap este után joggal merülhet fel bennünk a gondolat, hogy mi lenne, ha magunk után hagynánk mindent és új életet kezdenénk. Csak én ebbe nem igazán gondoltam bele, hiszen...

- Itt van mindenünk, Yoongi - mondtam halkan. - A munkahelyed, az iskolám, a srácok...

- Találhatnék új munkahelyet. Most már könnyebb lenne, hiszen tapasztaltabb vagyok, van mit beleírnom az önéletrajzomba. Ahogy most már neked is, lehetne ez a munkád... A srácokkal pedig tudnánk tartani a kapcsolatot, néha meglátogathatnának minket és mi is őket - magyarázta egyre izgatottabban.

- Igen, de... - hebegtem. - Én...

- Nem muszáj azonnal nagy házat vennünk, most még nem is lenne rá annyi pénzünk... de egy normális, kényelmes ki lakásra biztos futná - tervezgetett tovább.

- Ne siessünk annyira - fektettem tenyerem a mellkasára. Kérdőn nézett rám, de türelmesen várta, hogy folytassam. - Mi lenne, ha lassan tervezgetnénk? Ráérünk...

- Oké - egyezett bele, mire megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. - De ugye nem azért, mert te nem akarsz...?

- Dehogyis! - vágtam rá azonnal. - Megígérem, hogy ezt az álmodat valóra fogjuk váltani. Csak arra kérlek, hogy várjuk meg amíg leérettségizek. Addig minden hónapban tegyünk félre pénzt, hogy minél több lehetőségünk legyen.

- Jól van - mosolygott rám. - Ahogy szeretnéd, baba.

- Vettem neked valamit tegnap - váltottam témát.

Sietősen mentem a táskámhoz, amit még éjjel hoztam fel magammal a szobába. Elővettem a két nyakláncot és a tenyerembe rejtve őket fordultam Yoongi felé, aki kíváncsisággal a szemeiben ült az ágy közepén.

- Ajándék? - döntötte oldalra a fejét.

- Igazából, ez kettőnknek van - bólintottam izgatottan, és törökülésben helyezkedtem el előtte. - Ha nem tetszik, nyugodtan megmondhatod!

- Mutasd - forgatta meg a szemeit.

Először a hátam mögé tettem az én nyakláncomat, majd azt a kezemet, amiben a másikat tartottam, Yoongi elé emeltem. Tekintetét rögtön rávezette, és abban a pillanatban vált borússá az arckifejezése. Értetlenül pislogtam rá, majd le a kezemre.

Majdnem arcon vágtam magam kínomban, amikor megláttam a lila foltokat és ujjlenyomatokat a csuklómon. Én hülye, erre igazán figyelhettem volna.

Megköszörültem a torkomat és a hátam mögött tettem át a másik kezembe a nyakláncot.

- Szóval, - kezdtem, azonban Yoongi hirtelen a sérült kezemért nyúlt.

Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy óvatosan az arca elé emelte a csuklómat és apró csókokat lehelt rá, pont, mint tegnap este.

- Annyira sajnálom - mondta a szemembe nézve.

- Semmi baj - ráztam meg a fejem. - Nem fáj.

- Akkor is... - sóhajtott szomorúan.

- Odaadhatom? - mutattam fel a szabad kezem.

- Igen - bólintott bocsánatkérőn és minden figyelmét az ajándékra irányította.

- Várj, csukd be a szemed egy picit - jutott eszembe valami.

Amint Yoongi lehunyta a szemeit, gyorsan magamra vettem a saját nyakláncomat. Egy másodpercre ujjaim között tartottam a kis Y betűt és szélesen mosolyogva bólintottam egyet. Én biztos, hogy mindig viselni fogom.

- Jungkook? - türelmetlenkedett Yoongi, mire megfogtam a kezét és az ő tenyerére helyeztem az ékszert. Szemöldökét összevonva nyitotta ki a szemeit és emelte fel a nyakláncot.

- Gondoltam, - kezdtem magyarázkodni, azonban egy hosszú csókkal hallgattatott el.

- Imádom - mosolyodott el. - Segítesz feltenni?

- Persze - kuncogtam boldogan, és egyben megkönnyebbülten.