Felkelek délben, ebédelek, veszek egy forró fürdőt és készítem magam lelkileg a délutánra. Majd szólok Hobinak, hogy mehetünk, ő pedig autóval elvisz a suliba. Az úton beszélgetünk, hogy addig se gondoljak negatív dolgokra és Yoongit is felhívom, hogy még jobban megnyugtasson. Túlélem azt a pár órát anélkül, hogy bárkivel is kommunikálnék, aztán elégedetten kisétálok az épület elé, ahol Yoongi vár rám ölelésre tárt karokkal.

Így kellett volna telnie az első iskolanapomnak. Pontosan így képzeltem el.

Ehhez képest éppen a stúdióban ültem, miközben Yoongit bámultam, aki idegesen csattogtatta a tollát az asztalon. Az elmúlt napokban alig aludtam a stressz miatt, ma is hajnali hatkor már éberen meredtem az órára. Rohadtul nem akartam iskolába menni, nem voltam rá felkészülve. Arra meg végképp nem, ami előtte várt rám.

Sejin beszélni akart velem. Az Eufória még mindig a neten terjedt, és hiába hitegetem magam azzal, hogy Yoongi mindent megtett ez ellen, egyszerűen nem tudok mást hibáztatni. Ha odafigyelt volna, most nem itt ülnék és próbálnék uralkodni a feszültség miatt remegő kezeimen.

Persze nem vetettem a szemére, enélkül is padlón volt. Tudta, hogy elrontotta, és a szemem előtt mardosta őt a bűntudat, mégsem tudtam odamenni hozzá és azt mondani, hogy minden rendben van. Hiszen semmi sincs rendben.

Ismét a telefonomra néztem, hogy mennyi az idő. A szám kiszáradt és a szívem eszeveszett módon kezdett dübörögni a mellkasomban, ahogy Yoongi felállt a székéről és idegesen fordult felém.

- Menjünk - biccentett az ajtó felé, és a kezét nyújtotta.

Úgy éreztem magam, mintha a kivégzésemre vinne és azzal, hogy megfogtam a kezét, a saját síromat ástam meg.

Több gondolat is kínzott az elmúlt napokban. Az egyik az volt, hogy a tettünk miatt Yoongit ki is rúghatják, ami felforgatná az életünket. Híre menne az egész városban, de lehet, hogy még Szöulba is eljutna, akkor pedig egy cég sem alkalmazná őt. Fel kellene adnia az álmát... A másik pedig, hogy a dalom, a dalunk, már nem csak a miénk. Ez akkora fájdalommal töltött el, hogy képes voltam sírni miatta. Namjoon próbált nyugtatni, hogy ez csak egy dal, Yoongi még vagy száz ilyet írhat nekem, mégsem sikerült egyetértenem vele.

Olyan dal, mint az Eufória, sosem lesz még egy.

Yoongi kettőt kopogott az ajtón, mire bentről egy mély hang válaszolt. Úgy szorítottam a barátom kezét, hogy félő volt, eltöröm az ujjait, de egy szót sem szólt érte. Maga után húzott az irodába, ahol legnagyobb döbbenetemre nem csak Sejin, hanem rajta kívül még három férfi ült az asztal körül.

- Hát itt vagytok - tapsolt egyet Yoongi főnöke, majd felállt a székéből és mosolyogva lépett elénk. - Minden bizonnyal te vagy Jeon Jungkook - nyújtotta felém a kezét. Riadtan pislogtam rá, mert azért mégis csak egy nagy ember állt előttem és hiába volt mellettem Yoongi, akkor is megijedtem tőle. Kínos másodpercek elteltével kezet fogtam vele, de csak mert úgy gondoltam, akkor hamarabb szabadulhatok a helyzetből. - Kim Sejin vagyok.

- Tudom - motyogtam alig érthetően, mire felkuncogott és visszament az asztalához.

- Tudjátok, miért vagytok itt - váltott hirtelen komoly hangnemre, én pedig ösztönösen húzódtam még közelebb Yoongihoz.

- Az Eufória miatt - bólintott határozottan.

Szemmel látható volt közöttünk a különbség, holott pontosan tudtam, hogy ő is izgul. Csak ő képes arra, hogy elrejtse a félelmét és olyan arcot mutasson, amilyet mások megkívánnak tőle. Nos, ebben én is profi voltam egészen addig, amíg messziről elkerültem Busant.

- A kollégáimmal sokat tanakodtunk a lehetőségeken - húzott maga elé egy köteg papírt Sejin. - A dal egy félreértés miatt került fel a hivatalos oldalra. Hibázni mindenkinek szabad, de nem itt. Gondoskodtam róla, hogy ilyen ne történhessen meg újra - mondta.

Hirtelen rosszul éreztem magam, amiért valakit miattunk rúgott ki. Mondjuk az a valaki igazán megnézhette volna, hogy mit posztol ki a nyilvánosság elé.

- Azt nem említjük, hogy ti ketten szabályt szegtetek - nézett ránk komolyan.

- Mivel a dal hatszor több emberhez ért el, mint az eddigiek összesen, és csak egy részletről beszélünk - szólalt meg az egyik férfi. - Pár másodperc annyit ért, mint egy egész dal.

- Szóval... - ráncolta össze a homlokát Yoongi.

- Ki kell adnunk ezt a dalt - biccentett Sejin. Idegesen haraptam a nyelvemre, miközben ismét rászorítottam Yoongi kezére. Miért nem mond semmit?!

- És ha úgy alakulnak a dolgok, folytatnunk kell - folytatta az ismeretlen férfi.

- Hogyan? - kérdezte a barátom, mire a három úgymond nagyfőnök egyszerre nézett rám.

- Lehetőséget adunk arra, hogy gyakornokká válj a cégnél - mondta Sejin. - Nem szoktunk ilyet tenni, de ez egy kivételes eset - tette hozzá.

Némán meredtem rá, mintha arra várnék, hogy azt mondja, csak viccelt. Azonban az, ahogyan biztatóan rám mosolygott, mintha tudna mindent, ami bennem zajlik, vagy mintha csak azt gondolná, hogy tudja, arra engedett következtetni, hogy innen nincs kiút, muszáj válaszolnom.

- Hát... köszönöm, de nem szeretnék élni a lehetőséggel - hajoltam egy enyhén. Szavaimat hallva Sejin arca megnyúlt, meglepetten hőkölt hátra.

Persze, mégis ki mondana nemet egy ilyen ajánlatra?

Mikor azoknak az embereknek, akik valamire akarják vinni ebben a szakmában, vért kell izzadniuk, hogy egyáltalán arra a szintre kerüljenek, ahova engem most csak úgy betennének? Ki ne akarná ezt?

Hát én.

- Elnézést - köszörülte meg a torkát Yoongi, majd az ajtóhoz húzott, és szinte kirángatott rajta.

- Hé! Ez fáj! - szóltam rá sértetten, mikor becsukta az ajtót és végre elengedte a kezem, amit egészen addig úgy szorított, hogy most az összes ujjának nyoma látszik a kézfejemen.

- Mit csinálsz? - szegezte nekem a kérdést szikrázó szemekkel. - Mi az, hogy nemet mondasz?!

- Mi olyan meglepő ebben? - értetlenkedtem.

- Felfogod egyáltalán, hogy mi történik? - kérdezte összeszűkítve a szemeit. - Sejin munkát ajánlott neked!

- Felfogom, képzeld el - grimaszoltam.

- Akkor miért csinálod ezt? Más boldogan mondana igent, gondolkodás nélkül!

- De én nem vagyok más! - fontam össze magam előtt a karjaimat.

- Híres lehetnél! - tette rám még inkább a feszültséget. - Dolgozhatnánk együtt, én írhatnám neked a dalokat!

- Nem akarok híres lenni! -  emeltem fel a hangom, mire megilletődve hátrált egy lépést. - Most komolyan, pont te mondod nekem, hogy híres lehetnék, amikor te tudod a legjobban, hogy utálom, ha mindenki engem figyel. Én nem tudnék kiállni annyi ember elé! Képtelen lennék rá! És azok a dalok, amiket nekem írnál, nem is lennének az enyéim, mert mindenki más is hallaná őket!

- Ha nem nyitsz az új felé, sosem fogsz fejlődni - rázta meg a fejét.

- Ó, remek. Mintha Jimint hallottam volna - jegyeztem meg gúnyosan.

- Jungkook, nem akarok veszekedni - villantak rám a szemei vészjóslóan.

- Úgy csinálsz, mintha én lennék a világ legrosszabb embere amiért nemet mondok Sejinnek - nevettem fel hitetlenül.

- Esélyt sem adsz neki! - mordult rám. - Azt sem tudod, miről szól a gyakornokság!

- Nem is akarom tudni - makacsoltam meg magam.

- Oké - bólintott rideg kifejezéssel az arcán, majd megfordult és két kopogtatás után újra benyitott az irodába.

Én meg ott álltam, teljesen letaglózva. Ő most komolyan lezárta az egész veszekedésünket egy okéval? Ezt nem hiszem el...

- Nos? - vonta fel a szemöldökét Sejin, ahogy az asztal elé állt és várakozón pillantott ránk.

Duzzogva, kissé agresszíven csuktam vissza az ajtót és már csak dacból is az iroda azon pontjára álltam, ahol a legtávolabb voltam Yoongitól.

- Szeretnénk időt kérni, hogy Jungkook átgondolhassa az ajánlatot - mondta felém se nézve.

- Az Eufória a héten fog megjelenni - hümmögött Sejin. - Előtte tárgyalnunk kell, hogy milyen pozícióban tüntessünk fel téged - fordult felém.

- Addig átgondolom - biccentettem, de hangomban érezhető volt a barátom iránt érzett harag, ami miatt Sejin arcán átfutott az értetlenség. Nem nagyon izgatott, jelenleg rá is mérges voltam.

Ő a főnök, simán leszedethetné a netről az Eufóriát, és akkor tehetnénk úgy, mintha mi sem történt volna. Komolyan, még azt is bevállalnám, hogy soha többet nem jövök a cég közelébe se. De nem, az ilyen nagyfejeknek nyilván az a lényeg, hogy dőljön a pénz. Fogalmam sincs, miért érdekli ennyi embert pont az én dalom, de lassan azon a szinten leszek, hogy még rájuk is haragudni fogok.

A három férfi egyszerre bólintott, ami valószínűleg azt jelentette, hogy mehetünk, legalábbis Yoongi tisztelettudóan meghajolt és elindult felém. Szó nélkül, egyelőre magamba fojtva mindent engedtem, hogy visszavezessen a stúdiójába.

- Figyelj - sóhajtotta, mikor levágtam magam a kanapéra. - Nem akartam úgy rád förmedni, ne haragudj - mondta halkan. Kitartóan szegeztem szemeimet a cipőmre, miközben próbáltam a gondolataimat a helyükre rendezni. Tervemben állt ugyanis jól leszidni őt, de mivel bocsánatot kért, most nem ugorhatok neki, hogy márpedig az ő hibája miatt vagyok ilyen szar helyzetben. - Jungkook...

- Az a dal az enyém - morogtam végül az orrom alatt. Yoongi leült mellém és nyugtatóan a combomra helyezte tenyerét.

- A tiéd.

- Azt akartam, hogy csak ketten tudjunk róla - folytattam bosszankodva.

- Sajnálom. Egy idióta vagyok, de itt és most megígérem neked, hogy írni fogok egy dalt, egy sokkal jobbat, ami csak a miénk lesz. Még egyszer nem fogom elkövetni ezt a hibát - ígérte, miközben mutatóujját az állam alá helyezte és maga felé fordította az arcom. - Tudom, hogy sokat jelent neked.

- Mert te írtad - lábadtak könnybe a szemeim kérlelő tekintete alatt. - Én sem akartam úgy beszélni veled...

- Felejtsük el - mosolyodott el. - Nem erőltetek rád semmit, csak szeretném, ha végig gondolnád Sejin ajánlatát. Azon húztam fel magam, hogy azonnal nemet mondtál, miközben ez tényleg nagy lehetőség!

- Tudom - sóhajtottam. - De én tényleg nem akarom ezt csinálni. Én csak...

- Szeretsz énekelni? - vágott a szavamba.

- Igen - bólintottam határozottan.

- Ez a lényeg. Sokan szeretnek énekelni, de nem tudnak. Szar nekik. Te viszont született tehetség vagy, baba - simított végig az arcom oldalán. - És nem csak ebben. Hiszen profin rajzolsz, festesz, fotózol, miközben igazából egyiket sem tanultad. Ki tudja, mennyi mindenben vagy még jó.

- Az ágyban? - billentettem oldalra a fejem ártatlanul. Yoongi szemei elsötétültek, ahogy lassan bólintott egyet, majd közelebb csúszott hozzám.

- Abban nagyon jó - motyogta az ajkaimra. Karjaimat nyaka köré fonva csókoltam meg őt, megkönnyebbülten ízlelve édes ajkait, miközben ő kezeit a derekamra simítva döntött hátra a kanapén.

- Ez hiányzott - szökött ki a számon, mikor egy pillanatra elvált tőlem.

- Micsoda? - kérdezte értetlenül.

- Hogy így csókolj - tűrtem el az ezüstös tincseit a szeme elől. - Amikor stresszes vagy, másmilyen a csókod.

- Akkor kevesebbet leszek stresszes - vigyorodott el, és már a számon volt a következő megjegyzésem, de amint megszólaltam volna, a telefonom őrült csörgésbe kezdett. Kelletlenül toltam el magamtól Yoongit, majd előhalászva a készüléket a zsebemből nyomtam rá a zöld gombra.

- Hol vagy?! - üdvözölt Seokjin ideges hangon, mire összevontam a szemöldököm.

- Neked is szia. A stúdióban vagyok Yoongival...

- Hát ez tök jó. És nem gondolod, hogy valahol máshol kellene lenned? - kérdezte gúnyosan, mire elemeltem a fülemtől a telefont, hogy megnézzem az időt.

Amikor pedig rájöttem, hogy rohadtul késésben vagyok, káromkodva ugrottam fel a kanapéról.

- Basszus! Elkéstem! - hadartam. Ekkor már Yoongi is bepánikolt, és a cuccait a táskájába dobálva kezdett kapkodni.

- Itt vagyok a cég előtt. A parkoló bal oldalán - közölte velem Jin, majd kinyomta a telefont.

Körülbelül két perc alatt összeszedtük magunkat, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy újra olyan ideges legyek, mint mielőtt Sejinnel beszéltünk. Nem azért, mert már az első iskolanapomon elkésem, hanem mert egyáltalán nem akartam suliba menni. Meg kellene beszélnünk Yoongival a dolgokat, de ehelyett beülök az iskolapadba egy csomó idegen ember közé, akik ki tudja hogyan fognak rám nézni.

Jin az autónak dőlve várt ránk, és mikor észrevett minket, sietősen nyitotta ki az ajtókat.

- Egy dolgot kértem - vetette a szememre dühösen, mire meghunyászkodva hajtottam le a fejem és ültem be a hátsó ülésre.

Való igaz, reggel megígértette velem, hogy ne késsek... Összerezzentem, ahogy becsapta az ajtót és Yoongi felé fordultam, mikor beült mellém.

- Van egy szál cigid? - kérdeztem frusztráltan.

- Nincs dohányzás apa kocsijában! - morrant rám Seokjin, miközben úgy nézett rám a visszapillantó tükörben, hogy konkrétan lélegezni is alig mertem.

- Minden rendben lesz - fogta meg a kezem Yoongi.

- Nem vagyok felkészülve - feleltem elvékonyodott hangon.

- Hamar eltelik az a pár óra, egyet pislogsz és már ott is leszünk érted Hobival - próbált tovább nyugtatni. - Kialszod magad és holnap elmegyünk piknikezni.

- Oké - szívtam be élesen a levegőt.

Jin autóversenyzőket megszégyenítően vezetett és minden alkalommal, ha piros lámpát kaptunk, káromkodva csapott a kormányra. Nem gyakran látom őt ilyen idegesnek, szóval most rendesen megijedtem tőle, közben pedig fura módon hálásnak éreztem magam, mert csak nekem akar jót.

Amikor leparkolt az iskola épülete mellett, egy szó nélkül szállt ki az autóból, és mire én is rávettem magam erre, ő már megkerülte az autót, kivette az első ülésről a táskámat és a vállamra akasztotta.

- Érezd jól magad - mosolyodott el végre.

- Ti mit fogtok csinálni? - kérdeztem, ahogy Yoongi ölelésébe menekültem erre a maradék pár pillanatra.

- Vacsorát - bólintott Jin.

- Én meg aludni fogok, úgyhogy ne aggódj, nem maradsz le semmi fontosról - mondta Yoongi, és egy nyálas puszit nyomott az arcomra.

- De nyolcra itt lesztek, ugye? - kérdeztem reménykedve.

- Természetesen - mosolygott rám biztatóan, majd ezúttal az ajkaimra nyomott egy csókot.

- Hajrá! - mutatta fel a hüvelykujját Jin, én pedig kelletlenül, torkomban dobogó szívvel indultam a bejárat felé.

Az évnyitót megúsztam azzal, hogy Jimin küldött a nevemben egy üzenetet a tanárnak, hogy beteg vagyok, ami majdnem igaz is volt. Végülis, még mindig lelki beteg vagyok az Eufória miatt... Azonban nem húzhatom ezt akármeddig, a srácok szerint nekem lenne nehezebb beilleszkedni, ha már az első napokban hiányoznék az órákról. Nem mintha annyira be akarnék illeszkedni, de igazuk van.

Elővettem a telefonom és megnyitottam a jegyzeteket, amikbe Jiminék leírták a fontosabb dolgokat, majd a huszonnyolcas terem keresésére indultam. A suli épülete könnyen kiismerhető volt, ezért nem attól paráztam, hogy eltévedek, hanem hogy mégis mit mondjak majd, miért késtem.

Azt mégsem mondhatom, hogy egy neves cég vezetőjével beszélgettem, emiatt nem értem ide időben. Az sem jó kifogás, hogy elaludtam, hiszen már lassan délután négy óra.

Úgy döntöttem, hogy azt fogom mondani, lerobbant az autóm, vagy késett a buszom, de amikor kinyitottam az ajtót, hirtelen még a nevemet is elfelejtettem.

A tanár meglepett arccal nézett rám, míg az osztály másik részén ülők értetlenül fogadták a belépőm, ami annyiból állt, hogy kopogás nélkül, szinte feltéptem az ajtót és betrappoltam a terembe, még mielőtt gyáván visszafordulhattam volna.

- Uhm... - köszörültem meg a torkom zavartan. - Elnézést... - a késésért, de ezt már csak magamban tettem hozzá. A tanár a kezébe vett egy lapot és végighúzta rajta a tollát.

- Jeon Jungkook? - kérdezte felnézve rám, mire bólintottam. - Foglaljon helyet - mutatott a többiek felé.

Szemeimmel átfutottam a lehetőségeket, egy másodpercre sem időzve senki arcán, és magamhoz képest határozottan mentem az egyetlen üres padhoz a leghátsó sorban.

Levágtam magam a székre és lejjebb csúsztam, hogy az előttem ülők takarjanak, miközben elővettem egy tollat és az egyik füzetemet. A telefonomat a padra tettem, miután megnyitottam az üzeneteimet, ha esetleg vészhelyzet alakulna ki és riasztanom kéne a srácokat, majd végül a táblára néztem, amin dátumok szerepeltek.

Azt hiszem több dologról is lemaradtam, ugyanis látszott a táblán, hogy nem egyszer törölték már le, de szerintem semmi olyan dolgot nem mondhat a tanár, ami ne lenne fent a suli honlapján. Vagy ha mégis... hát akkor ezt megszívtam.

Összevontam a szemöldököm, ahogy valami a látóterembe került a telefonomon és a füzetemen kívül. Fejemet oldalra fordítva néztem a mellettem ülő lányra, aki egy lapot csúsztatott a padomra.

A papír tetején a neve állt. Jiyoung. Alatta pedig minden, amiről eddig a tanár beszélt.

Nem tétlenkedtem, gyorsan lefotóztam a lapot, majd visszaadtam Jiyoungnak és a saját füzetem felé hajoltam. Éreztem, hogy engem néz, de mielőtt azt gondolhatta volna, hogy bunkó vagyok, felé mutattam a füzetem, amire csak annyit írtam, hogy köszönöm.