- Yoongi - sóhajtottam sokadszorra az előttem ülő barátom nevét, de ismét csak egy félmosolyt kaptam válaszul.

Szívószálát megforgatta az italában és szabad kezét az enyémre simította az asztalon.

- Arra kérlek, hogy ma ne törődj semmivel. Ez a nap az ajándékom neked és kellemetlenül érne, ha megsértődnél a pénz miatt - mondta nyugodtan.

Szavai szokatlanok voltak, ahogy a viselkedése is. Most nem az a Yoongi ült előttem, aki mindig morcos, hamar felkapja a vizet és sokat káromkodik. Sokkal inkább volt érett felnőtt, akinek komoly szándékai vannak.

Egy neves étterembe hozott, ahol még az evőeszközök is túl drágának és értékesnek tűntek. Azt sem engedte, hogy én válasszak ebédet magamnak, gondolom azért, mert tartott attól, hogy kiakadok az árak láttán.

Nem volt új számomra a helyzet, hiszen Nate állandóan puccos éttermekbe vitt randizni. De akkor nem törődtem a pénzzel. És úgy semmivel. Ki akartam élvezni a csillogást, azt, hogy majdnem mindenem megvolt.

Szemeimet Yoongin tartva mosolyodtam el. Ő nem repesett az örömtől, én viszont annál inkább, hiszen az, hogy zavart voltam és ideges, bizonyíték volt az iránta érzett szeretetnek. Mert aggódom, hogy túl sokat költ és azt sem magára teszi és egyben úgy érzem, vele nincs szükségem a csillogásra. Ha egy kietlen, sivár helyre vinne, akkor is boldog lennék, mert mellettem lenne.

Ha vele vagyok, mindenem megvan. Ha nélküle, semmim sincs.

- Szeretem, ha mosolyogsz - billentette oldalra a fejét.

- Oké - bólintottam még nagyobb mosolyra húzva az ajkaimat.

Az ebédet kihozták és Yoongi kérésére, ezúttal száműztem az aggasztó gondolataimat. Azelőtt haraptam rá a nem mindennapi ételre, hogy megfogalmazódott volna bennem a kérdés; vajon mennyi kalóriát viszek be ezzel a szervezetembe?

Csak jól akartam érezni magam a szerelmemmel, azoktól függetlenül, amik reggel történtek. Eszem ágában sincs semmisnek venni a veszekedésünket, de nem is fogok ezen rugózni egész nap, főleg, hogy Yoongi próbál mindent  megtenni annak érdekében, hogy jól érezzem magam.

- Ízlik? - kérdezte kíváncsian, mire határozottan bólintottam egyet, majd egy falatot a kanalamra tettem és Yoongi felé nyújtottam.

- Nem érdekel, ha megnéznek miatta - jelentettem ki látva azt, hogy hezitál. - Kóstold meg, isteni! - noszogattam.

Pár pillanatig még szemeit kapkodta arcom és az étel között, de aztán hirtelen megvonta a vállát és szétnyitotta rózsaszín ajkait.

Elégedetten vigyorogva vártam a véleményét, de arra nem számítottam, hogy annyira ízlik neki az én kajám, hogy miután lenyelte a falatot, egyszerűen kicserélte a tányérainkat.

- Az enyém is finom, edd most azt - bökött a tányér felé.

- Nem, nekem az kell - nyúltam a sajátomért, mire kapkodva húzta magához. - Yoongi! - szólaltam fel hitetlenül.

- Igen? - kérdezte úgy, mintha mi sem történt volna.

- Add vissza a kajámat! - nyújtottam felé a kezem.

- Ott van - biccentett elém.

- Te... - szűkítettem össze a szemeimet.

Tükörként utánozta arckifejezésem és még az evéssel is megállt, hogy hatásosabb legyen. Kitartóan álltam a tekintetét, semmiért sem adtam volna vele fel a harcot, amit annyira élveztem, hogy szívem majdnem kiugrott a boldogságtól. Az én Yoongim...

- Jó - fújtattam megjátszott haraggal hosszú percek múlva, majd elfeleztem az adagokat a tányérokon és átpakoltam őket, hogy mindketten tudjunk enni mindkét ételből.

- Okos - bólintott elismerően, és végre megint nekiláthattunk az ebéd elfogyasztásához.

A neves éttermet magunk mögött hagyva indultunk újra útnak. Kuncogva gondoltam vissza az elmúlt egy órára, miközben ujjaimat összekulcsoltam Yoongiéval.

- Hova megyünk? - kérdeztem.

- Meglepetés - felelte, nekem pedig újra le kellett nyelnem az aggályaimat.

- Köszönöm az ebédet, Yoongi - bújtam hozzá hálásan.

- Szívesen - puszilt a homlokomra. - Tudod, ez ráébresztett arra, hogy túl keveset randizunk - mondta. - Nem akarom, hogy elhanyagolva érezd magad, mert sokat dolgozom. Mostantól minden nap randizni fogunk!

- Minden nap? - ráztam meg a fejem nevetve. - Benne vagyok!

- Ez a beszéd! - mosolygott rám, majd elengedte a kezem, hogy karjával átkarolja a derekam és beforduljunk a következő utcán.

Próbáltam rájönni, hogy a város melyik részén csatangolunk éppen, rejtett kíváncsisággal kutattam egy tábla, vagy egyszerű felirat után, azonban szemem megakadt egy ismerős alakon.

A mosoly lefagyott az arcomról ahogy a tegnapi különös érzésre gondoltam, ami hirtelen telepedett a mellkasomra a kapucnis alak láttán.

Ott állt a téglafal sarkánál, mely mögött ki tudja milyen veszélyes sikátor várt az áldozatokra, és engem figyelt. Nem láttam az arcát, sem a szemeit, de akkor is éreztem magamon a tekintetét, mitől borzongás futott végig rajtam és akaratlanul torpantam meg.

- Mi az? - fordult felém Yoongi azonnal, mire félve kapaszkodtam a kezébe. - Mi történt? - kérdezte aggódón.

Fejemet visszafordítottam a téglafal felé, miközben szabad kezemmel is arra mutattam, de legnagyobb döbbenetemre, akkor már nem volt ott senki. Zavartan néztem Yoongira, aki szintén értetlenül fürkészte a környéket.

- Azt hittem, láttam valamit, de csak képzelődtem - mosolyodtam el erőltetetten. - Most már mondd el, hova megyünk!

- Még mindig nem jöttél rá? - nevetett fel.

Meglepetten pislogtam rá, mert nem éppen erre a válaszra számítottam. Szóval nekem tudnom kéne, hogy hol vagyunk...?

Yoongi mosolyogva megrázta a fejét és kezemre fogva húzott maga után. Komolyan elveszettnek éreztem magam, hiszen hiába nézelődtem, akkor sem tudtam rájönni, hogy hol vagyunk.

Aztán egyszer csak elsétáltunk egy fehér kerítéses családi ház előtt, minek kertjében egy barna bundájú kutya játszott a labdájával. A ház ajtaja kicsapódott és egy kisfiú szaladt ki rajta, egyenesen a kutyához, őt pedig egy idős férfi követte. Láttam már azt a férfit, de csak azért, mert régen sokszor megfordultam Yoongiéknál.

Izgatottan szaporáztam meg a lépteimet és most már én húztam magam után Yoongit, nem pedig ő engem.

- Nosztalgiázunk? - vigyorodtam el, ahogy az ismerős ház elé érkeztünk.

- Jó sokára esett le - forgatta meg a szemeit, miközben elővett a zsebéből egy kulcsot.

- Várj! - torpantam meg. - Ez a ház még a tiéd? - kérdeztem döbbenten.

- Meg Hoseoké. A szüleink megvették, miután elköltöztünk, hogy ha zűr van, legyen hova menni - bólintott.

- De ha még a tiétek, akkor Hoseok miért nem jött ide amikor összevesztetek? - vontam össze a szemöldököm.

- Szerinted... - kezdte, de alig bírta visszafogni a nevetését. - Szerinted Hoseok bevallaná, hogy volt olyan balfasz, hogy elhagyta a kulcsát?

- Mindent értek - bólogattam kuncogva, és bíztam benne, hogy a jókedvem tovább tart, de amint Yoongi kinyitotta az ajtót és beléptem a házba, magukkal ragadtak az emlékek.

Megelevenedett előttem az első alkalom, amikor itt jártam, ami bár nem volt túl boldog pillanat, ugyanis akaratlanul kerültem ide, mégis, talán akkor történt az a bizonyos áttörés köztem és a fiúk között. SiWon rendesen elvert, Yoongi pedig bármennyire utált, lekezelte a sebeimet. Másnap pedig az ő ruháiban hagytam el a házat...

- Nem mész beljebb? - kérdezte halkan, de így is sikerült kizökkentenie a gondolataim közül.

- Nem tűnik elhagyatottnak - nyögtem ki azt, ami elsőre eszembe jutott, mert alaposabban körbenézve rájöttem, hogy a ház még mindig olyan, mintha laknának benne.

- Láttad volna tegnap... - forgatta meg a szemeit, majd inkább megfogva a kezem húzott maga után a nappaliba. - Szerettem volna egy helyet, ahol senki nem zavar meg minket. Otthon ott vannak a srácok, a stúdióra is gondoltam, de ott is mindig van valaki, szóval...

- Szóval eljöttél ide és kitakarítottál - fejeztem be a mondatát.

- Ja - biccentett, aztán leült a kanapéra.

- Az ágyad is a helyén van? - mosolyodtam el, miközben helyet foglaltam mellette.

Egyszerű kérdésnek is fel lehetett volna fogni a szavaimat, bármiféle hátsó szándék nélkül, de Yoongi elsőre átlátott rajtam. A mosolya helyére pillanatnyi ijedtség került, amit megpróbált hamar eltakarni, én azért észrevettem és nagyot sóhajtva húztam ölembe az egyik kezét.

- Nem akarok rád erőltetni semmit, tudod... - motyogtam. - Csak ha már kettesben vagyunk...

- Oda szeretném adni az ajándékodat - köszörülte meg a torkát, miközben kihúzta kezét az enyéim közül és a zsebébe nyúlt.

Elég komolyan hangzott ahhoz, hogy azt gondoljam, csak tereli a témát, ezért nem szóltam egy szót sem. Na meg tényleg nem akarom rákényszeríteni semmire sem.

Egy kissé gyűrött lapot vett elő és azonnal tudtam, hogy egy újabb gyöngyszemet fog nekem mutatni a tehetségéből.

Izgatottan kezdtem fészkelődni, lábaimat magam alá húztam miközben teljesen Yoongi felé fordultam és szemeimet a lapon tartva vártam, hogy elolvashassam a gondolatait. Mert minden leírt szó az övé, minden dal egy történet az életéből, az érzéseiről és én vagyok az az ember, akiben megbízik annyira, hogy először tárja fel önmagát.

- Ezt a napokban írtam - vett egy mély levegőt. - A tiéd.

- Az enyém? - ráncoltam össze a homlokom.

- Igen - bólintott. - Csak a tiéd. Ha szeretnéd, senki más nem fog tudni róla, csak te és én - nyújtotta felém a papírt.

Kíváncsian hajtogattam szét a lapot, és olvastam el a dal címét. Nem tudtam, mire számítsak, de teljesen más fogadott, mint eddig. A kusza, néhol áthúzott szavak helyett egy pontosan összetett szöveg várt rám, gyönyörű kézírással. A betűk közé temetkeztem, kizárva a külvilágot, így Yoongit is, aki feszülten várta a reakciómat.

" Te vagy a Nap, ami újra felemelkedik az életemben,
A fiatalkori álmaim másodszor jönnek elő
Nem tudom, mi ez az érzés...
Vagy talán ez is csak egy álom lenne?
Az álom egy zöld oázis a sivatagban,
Ami valahol mélyen bennem volt eleve
Annyira boldog vagyok, hogy nem tudok lélegezni,
A környezetem még világosabbá válik

Hallani lehet a távoli óceán hangját
Átlépjük az álmot és a horizontot is
S arra a helyre megyünk, ami egyre élénkebb lesz
Fogd meg most a kezem
Te vagy az oka az eufóriámnak

Kíváncsi vagyok, hogy megtaláljuk-e az álmot, ami ki lett törölve, mint egy szivárvány
Csak egy valami különbözik a végzettől
A fájdalmas tekinteted ugyanarra néz, amerre én nézek
Maradnál kérlek az álmaimban?

Még ha a sivatag meg is reped
Akkor sem számít, hogy ki rázza fel ezt a világot
Ne engedd el a kezet, amit éppen fogsz,
S kérlek, ne ébredj fel az álomból! "

Alsó ajkam beharapva olvastam újra és újra, minden másodperccel több jelentést adva a szavaknak, még akkor is, ha számomra egyértelmű volt minden. Talán csak az időt akartam húzni, hogy megfelelően fejezhessem ki magam, de rá kellett jönnöm, hogy itt most nincs olyan, hogy megfelelő.

A lapot a hátam mögé téve másztam Yoongi ölébe és karjaimat nyaka köré fonva vezettem arcára a tekintetem. Nem tudom, mit várt, de valahogy most nem is azon voltam, hogy azt mondjam, amiről azt gondolom, hogy hallani akar.

Mert mondhattam volna, hogy köszönöm és hogy szeretlek. És mindkettő igaz lett volna, de annál nem igazabb, amit végül válaszoltam.

- Megtaláljuk - mondtam komolyan a szemébe nézve, majd türelmetlenül ajkaira hajoltam.

Akartam, hogy tudja, mennyire sokat számít nekem.

Tenyereit derekamra vezette, miközben elmélyítette csókunkat és még közelebb vont magához. Szíve dobbanásait szinte mellkasomon éreztem, és az enyém is hamar felvette a ritmusát amint ujjait bevezette a felsőm alá és lágyan érintette bőrömet.

- Jungkook - lehelte ajkaim közé, mire elhúzódtam tőle annyira, hogy láthassam játékos mosolyát és merész tekintetét.

- Mi az?

- Az ágyam is a helyén van - kacsintott rám.

Megilletődve pislogtam rá, hirtelen fel sem fogtam szavait, ezért is ért váratlanul, mikor tenyereit fenekem alá helyezve kelt fel velem a kanapéról.

Ijedten kapaszkodtam meg a vállaiban, miközben köré fontam lábaimat és tágra nyílt szemekkel figyeltem elszánt arcát, ahogy az emeletre indult.

- Várj... - ráztam meg a fejem hitetlenül. - Most tényleg?!

- Miért? - nézett rám egy pillanatra. - Mégsem akarod?

- De! - vágtam rá gondolkodás nélkül, mire halkan felkuncogott és lábával lökte be magunk után a szoba ajtaját.