- Egy próbát megér - nézett rám bíztatóan Taehyung, miközben közelebb csúszott hozzám a kanapén. - Hívd fel!

- És, ha nincs vele? - kérdeztem reményvesztetten, de azért elővettem a telefonomat a zsebemből és elkezdtem kikeresni Nate telefonszámát a kontaktoknál.

Mostanra mind felfogtuk, hogy ami történt, tényleg komoly dolog. Hoseok három napja nem jelentkezett, még Seokjinnek és Namjoonnak sem vette fel a telefont. Én is hiába írtam neki vagy száz üzenetet, egyikre sem válaszolt, pedig tudom, hogy látta...

- Akkor tovább hívogatjuk - mondta Jimin.

- Mi van, ha... - kezdtem idegesen, ahogy egyre több rémkép jelent meg lelki szemeim előtt. - Mi van, ha összeesett valahol? Ha rosszul van?

- Mitől lenne? - pillantott rám furán Tae.
- Amúgy is, akkor nem jelezné a telód, hogy olvassa az üzeneteket!

- Az igaz - bólintottam és a kezdeti rettegés szinte azonnal múlni látszott. - Csak abból gondoltam, hogy Yoongi... - hagytam félbe a mondatot. Nem kellettek szavak, a srácok így is tudták, mit akartam mondani.

- Nem verte meg, ha erre gondolsz - vonta össze a szemöldökét Jimin. - Yoongi sosem ütné meg Hoseokot.

- Nekem azt mondta még tegnapelőtt, hogy bántotta őt - ráncoltam össze a homlokom.

- Igen - sóhajtotta Tae. - Yoongi majdnem jobban ismeri Hobit, mint ő saját magát. Tudja, hova kell szúrni, hogy fájjon... - hajtotta le a fejét.

Némán néztem rá, miközben az elhangzottakon gondolkodtam. Annak örültem, hogy Yoongi nem verte meg Hoseokot miattam, de közben tisztában voltam a ténnyel, amit régen én is tapasztaltam, szinte minden nap. Van, hogy a szavak nagyobbat ütnek, mint egy igazi pofon. És most már azt is tudom, hogy a legboldogabbnak és leggondtalanabbnak tűnő embernek is lehet ezzel ártani.

Tekintetem a telefonomra vezettem és rányomtam Nate nevére. A készüléket a fülemhez emelve pillantottam vissza a fiúkra, akik saját érzelmeimet tükrözték vissza rám. Reménykedtek, hogy Nate tud nekünk segíteni. Én már azt se bánnám, ha Hoseok vele lenne, csak tudjam, hogy minden rendben vele.

- Igen? - szólalt meg a másik oldalról a jól ismert hang.

- Szia... Ne haragudj, hogy zavarlak - mosolyodtam el zavartan és szabad kezemmel a tarkómat kezdtem dörzsölni.

- Nem zavarsz - felelte ridegen. Egy pillanatra benntartottam a levegőt és ajkaimat összeszorítva intettem magam nyugalomra.

- Nem tudod véletlenül, hogy hol van Hoseok...? - kérdeztem lényegre törően.

- Hoseok? - kérdezett vissza éles akcentussal. - Nem tudom. Én Londonban vagyok.

- És... nem is keresett téged? - másztam egy kicsit hátrébb a kanapén, mert Jimin majdnem elvonta a figyelmem a hadonászásával, hogy hangosítsam ki a telefont.

- De. Eljött hozzám pár nappal ezelőtt, vagyis a hotelbe, ahol megszálltam - mondta valamivel kedvesebben. - Csak a hogylétemről kérdezett, beszéltünk pár szót és már ment is.

- Beszéltetek? - értetlenkedtem.

- Aha... fordítón keresztül - nevetett fel, és ezzel nekem is mosolyt csalt az arcomra. - Nem tudom, utána hova ment.

- Hát nem haza... - sóhajtottam. - Mindegy, köszönöm szépen.

- Jungkook! - emelte fel a hangját hirtelen, ahogy ő is érzékelte, hogy búcsúzkodni fogok.

- Igen?

- Ha bármikor szükséged lenne rám... csak szólj - mondta, mire meglepetten fordítottam hátat a fiúknak.

- Nem haragszol rám? - kérdeztem feszülten.

- Én nem haragszom. Danék nevében nem beszélhetek, de hát tudod, hogy ők milyenek - kuncogta.

- Igaz barátok - bólintottam. - Köszönök mindent, Nate!

- Minden jót, Jungkook - köszönt el tőlem, és hallottam a hangján, hogy mosolygott.

Bontottam a hívást és visszafordultam a két fiú felé, akik sértetten, maguk előtt összefont karokkal, szigorúan bámultak rám.

- Mi miért nem hallhattuk? - kérdezte Jimin.

- Nem tudja, hol van Hoseok - forgattam meg a szemeimet, kikerülve kérdését.

- Remek, akkor mégis mihez kezdjünk most? - görbültek lefelé Taehyung ajkai.

- Mi lenne, ha elmennénk a kedvenc helyeire? - vetettem fel az ötletet.

- Ez nem hülyeség, de Hobinak egy csomó kedvenc helye van Busanban... Egy hét kellene, hogy az összeset bejárjuk - húzta el a száját Jimin.

Igaza volt, ha tényleg olyan sok helyen lehet Hoseok, könnyen kifuthatunk az időből. Főleg, hogy busszal és metróval közlekednénk, ami szintén nem két perc lenne.

A bejárati ajtó csukódása zökkentett ki minket a tervek szövögetéséből, majd pár percen belül feltűnt a nappaliban a fiú, aki miatt a szívem képes egy perc alatt a dupláját verni. Táskájával az oldalán sétált felénk és fáradt, unott arcára mosoly kúszott ahogy rám vezette a tekintetét.

- Mizu? - kérdezte, majd lehajolt hozzám és egy puszit nyomott a számra. A táskáját a kanapé végébe dobta és lehuppant mellém.

- Azon gondolkodunk, hogy hol találhatnánk meg Hobit - mondta Taehyung, mire szerelmem arca azonnal megváltozott. Ideges és dühös lett egyszerre legjobb barátja neve hallatán.

- Felnőtt ember, nem kell őt megtalálni - dobta át a vállamon egyik karját.

- Én is felnőtt vagyok, de ha megbántanál és elzavarnál itthonról, én se jönnék egyhamar haza. És elvárnám, hogy keressetek! - mutatott rá Jimin, ezzel pedig kigyulladt az a bizonyos villanykörte a fejem felett.

- Srácok, azt hiszem, tudom, hogyan találjuk meg! - csettintettem egyet, és Yoongin áthajolva húztam hozzánk közelebb a táskáját. Az oldalzsebből kivettem a telefonját és mivel tudom a jelszavát, egy másodperc alatt feloldottam a készüléket.

- Biztos, hogy nem! - szólt rám Yoongi és már nyúlt is a telefonjáért, amit még időben emeltem magasra és inkább átmásztam Taehyung és Jimin közé. - Jungkook!

- Lehet, hogy Hoseok azért nem veszi fel a telefont és válaszol az üzeneteinkre, mert nem azt akarja, hogy mi keressük! Yoongi bántotta meg őt, így Yoonginak is kell őt megkeresni! - magyaráztam izgatottan és komolyan úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennénk és én éppen most oldottam volna meg a rejtélyt.

- Arra várhat, hogy én keressem! - mordult fel Yoongi, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna őt.

- Zseniális! - hajolt hozzám közelebb Taehyung.

- Írj akkor neki! - mondta Jimin is és szinte elvesztem csillogó szemeik között. Remélem, sikerül a tervem és nem fogom lelombozni őket.

- Hahó, én is itt vagyok! - állt fel Yoongi idegesen. - Ne írjatok a nevemben semmit!

- De Yoongi, kérlek! - néztem fel rá könyörgőn.

- Miatta volt rohamod! - emelte fel a hangját. - Neki kéne bocsánatot kérnie tőled!

- Mondtam, hogy nem az ő hibája volt! - vontam össze a szemöldököm.

- Akkor kié? - nyújtotta felém a kezét, hogy odaadjam neki a telefonját, de eszem ágában sem volt.

A készüléket a mellkasomhoz szorítva pislogtam fel a dühös fiúra és úgy döntöttem, kijátszom a kártyámat.

- Yoongi - kezdtem, és igyekeztem a legszomorúbb arcomat mutatni. - Holnap lesz a szülinapom és szeretném, ha Hoseok itt lenne. Ő a családunk tagja, a legjobb barátod és utálom a tényt, hogy miattam összevesztetek! Egyetlen egy kívánságom van, az pedig, hogy minden legyen ugyanolyan, mint ezelőtt! - mondtam végig a szemébe nézve, és talán ezért hőköltem hátra, mikor hirtelen az arcom elé került egy ujj.

Meglepetten néztem Taehyungra, aki a mutatóujját tartotta előttem és bólintott egyet.

- Most ez a gyertya. Kívántál, szóval fújd el és teljesülni fog - mondta teljesen komolyan.

Tudtam, hogy ebből úgysem engedne, hiába hülyeség, úgyhogy ráfújtam az ujjára, majd visszanéztem Yoongira, aki láthatóan megenyhült.

- Megengeded, hogy írjak neki? - kérdeztem.

Aprót bólintott, mire a fiúkkal egyszerre hajoltunk a telefon felé, ő pedig egy sóhajt hallatva ült vissza a helyére.

- Ennek működnie kell! - mocorgott mellettem Jimin izgatottan.

Nem akartam túlzásokba esni, meg persze lebukni sem akartam, hogy nem Yoongi vagyok, ezért nagyon kreatívan csak két szót írtam Hoseoknak.

Én: Hol vagy?

Taehyung felnyikkant mellettem és az én szívem is a torkomba ugrott, ugyanis szinte azonnal kiírta az oldal, hogy Hoseok elolvasta az üzenetet és éppen ír.

- Jungkook, ez komolyan bevált! - bökött oldalba Jimin vigyorogva, mire zavartan vezettem vissza szemeimet a kijelzőre. Hoseok válaszolt.

Hoseok: Mit érdekel az téged?

- Hú, de kedves - nevetett fel Tae.

Én: Beszéljünk.

Hoseok: Minek? Hogy megint az arcomba mondd, hogy mennyire szar ember vagyok???

- Mit mondtál neki? - pillantottam Yoongira, aki csak nem törődöm stílusban megrántotta a vállát.

Én: Hol vagy, Hoseok?

Hoseok: A kikötőben.

- Meg van! - kiáltotta Jimin és már sietett is összekészülődni.

Én: Melyik részén?

Hoseok: Tudod te.

- Yoongi - másztam át szegény Taehyungon már másodjára, hogy meg tudjam mutatni Yoonginak az üzenetet.

- Mit akarsz, baba? - nézett a szemembe miután elolvasta a sorokat. - Mit csináljak?

- Keressük meg őt és kérj tőle bocsánatot - biccentettem. - Akkor megint minden rendben lesz, mert ha megnyugszik, bocsánatot fog kérni tőlem, ahogy azt te szeretnéd.

- Neki kéne előbb... - simította karjait a derekamra. - Azzal, hogy téged bántott, engem is.

- Nem vagyunk már gyerekek - mondtam halkan, miközben tenyeremet az arcára helyeztem. - Te mondtad. Ne várjunk arra, hogy valaki lépjen, ha ezt mi is megtehetjük. És Hoseok a legjobb barátod, amúgy is - mosolyogtam rá. - Tudom, hogy neked sem jó az, ami most van.

- Hát nem - vallotta be, de csak miután leellenőrizte, hogy már Taehyung sincs a nappaliban. Az ölébe másztam és egy csókot nyomtam az ajkaira.

- Akkor béküljetek ki - suttogtam. - Ne felejtsd el, hogy ő mennyit tett érted - utaltam azokra az időkre, amikor nem lehettünk együtt és Hoseok volt mindig mellette.

Látszólag ez volt az, ami Yoongira hatott, mert ezután határozottan bólintott és még ő szólt a fiúknak, hogy siessenek. Én csak a cipőmet húztam magamra és eltettem a telefonomat, hátha időközben Seokjin keresne. Néha felhív, hogy akarok-e valamilyen finomságot a konyhából, meg én vagyok a közvetítő is, ha a srácok a közelemben vannak.

Taehyungnak volt pár felesleges menetjegye a metróra, ezért azzal nem kellett bajlódnunk, meg nekem nem kellett kínosan éreznem magam, hiszen nincs pénzem jegyre. Mindhárman Yoongit követtük, mert csak ő tudja, Hoseok melyik részén tartózkodik a kikötőnek.

Természetesen pont elment előttünk a metró, így várnunk kellett négy percet a következőre. Nem hosszú idő, sőt, de már annyira látni akartam Hoseokot és tudni, hogy jól van, hogy most még a másodpercek is úgy teltek, mintha valaki visszafogná őket.

- Érzitek ezt az isteni illatot? - szagolt a levegőbe Taehyung, én pedig követtem a példáját. A lejárókban gyakran árulnak gyors kaját, nem is értem, miért, hiszen a metrón nem lehet enni.

- Ja, az illata isteni, de ne felejtsd el, mi történt legutóbb - bújt hozzá Jimin és kicsi kezét Tae hasára tette.

- Mi történt? - kérdeztem kíváncsian, mire Yoongi halkan felnevetett.

- Nem röhög! - mutatott rá Tae.

- Na, mondjátok már! - ragadtam meg barátom kezét és rántottam egyet rajta, hogy még jobban kifejezzem a türelmetlenségem.

- Tae vett magának kaját és rendesen be is falta - kezdte végül Jimin. - Aztán egy hétig hasmenése volt.

- Oh - néztem az említettre együtt érzően. - Akkor ez egy lecke volt.

- Az biztos - nevetett Yoongi egyre hangosabban, felkeltve több ember figyelmét. - Annyira kész volt, hogy el sem ért a fürdőig!

- Fogd be! - kiáltott rá Taehyhung teljesen elvörösödve.

- Ez bárkivel előfordulhat - haraptam rá az alsó ajkamra, hogy elfojtsam a mosolyom, mert tényleg láttam Taen, hogy kínosan érzi magát.

- Akkor majd ez fog megnyugtatni, ha összefosom magam a konyhában úgy, mint Taehyung - mérte véglegesen megsemmisítő csapását a fiúra Yoongi.

- Kilöklek a metró elé! - lépett elé mérgesen, mire gyorsan megfogtam Yoongi kezét, nehogy tényleg baja essen, és már én sem fogtam vissza a nevetésem.

- Ne szívasd már! - kuncogtam, miközben a nyakába rejtettem nevető arcomat.

- Taeee, én így is szeretlek! - mondta Jimin, de neki is jó kedve volt az elhangzottaktól, emiatt pedig szerencsére Taehyung sem vette annyira komolyan a témát, mint az elején. Ugyan az arca még mindig vörös volt, legalább ő is mosolygott.

Megjött a metró, mi pedig igyekeztünk gyorsan felszállni, hogy le tudjunk ülni, de ez a tervünk kudarcba fulladt, ugyanis egy idős néni rászólt Taehyungra amiért nem engedte őt előre, Tae meg annyira elszégyellte magát, hogy ezután mindenkit magunk elé engedett.

- Mindegy, úgyis csak három megállót megyünk - nyugtatta őt Yoongi, miközben megállt mellettem és megfogta a kapaszkodót.

- Utálom a metrókat - dünnyögte Tae.

Mivel elég sokan álltak még rajtunk kívül, én inkább Yoongiba kapaszkodtam, meghagytam a helyet a többi embernek.

Némán vezettem végig a tekintetem az utasokon és egy kicsit elborzadtam. Alig volt olyan ember, aki nem a telefonját nyomogatta, azok is idősebbek voltak és újságot olvastak telefon helyett.

Nem figyelnek egymásra, ha én most mondjuk elesnék a fékezés miatt, fel sem néznének, mert fülükben olyan hangosan szól a zene és biztosan leköti őket, amit a kijelzőn látnak.

Kitűntünk mi négyen, hiszen Jimin és Taehyung halkan beszélgettek egymással, Yoongi azon volt, nehogy elessünk, én pedig a gondolataimba merülve bámészkodtam. Egészen addig, amíg meg nem éreztem valami furcsát.

Az ember megérzi, ha valaki bámulja, mondják.

Tekintetemmel rögtön keresni kezdtem azt a kíváncsi szempárt, ami engem talált meg és nem a telefonját, de hiába kutattam, nem találtam semmit. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy valaki figyel engem.

- Jól vagy? - kérdezte Yoongi, amikor feltűnt neki az értetlenségem.

- Persze - mosolyogtam rá, de csak egy pillanatig, mert rögtön folytattam a keresést.

Ezúttal sikerrel jártam, bár azt kívántam, bárcsak ne vettem volna észre. A metró másik felén egy fekete ruhás, kapucnis alak állt. Nem láttam az arcát, csak azt, hogy magas, vékony és éppen felém volt fordulva. Nem tudtam biztosra, hogy néz, de éreztem, szinte perzselt a tekintete.

- Baba - szólított meg Yoongi ismét, mire összerezzenve fordultam felé. - Látom, hogy baj van.

- Nincs - mosolyodtam el erőltetetten. - Csak zavar a tömeg - magyarázkodtam halkabban, mire egyetértően bólintott és megnyugtatott, hogy pár perc és végre megérkezünk.