- Tegyünk bele gitárszólót - drukkolt elő egy újabb zseniális ötlettel Baekhyun.

- Nem. Vagy zongora, vagy gitár, már beletettük a zongorát, úgyhogy nem változtatunk - morogtam.

- Nehogy már csak te döntsd el... - grimaszolt rám, és ebben a pillanatban úgy éreztem, csak egy hajszál választ el attól, hogy kirúgjam a széket alóla.

- A szöveghez zongora illik - érveltem a saját dalszövegem mellett.

- A gitár is menne hozzá. Próbáljuk ki - hajolt a gép felé, mire indulatosan a kezére csaptam.

- Meg a faszt! Mindjárt nyolc óra van, ember! Lehet, hogy te magányosan, a jobb kezed társaságában éled az életed, de engem várnak otthon! - vicsorogtam rá idegesen, akár valami vadállat. Komolyan úgy éreztem, mindjárt itt helyben szétkapom őt.

- Sajnálom az illetőt - dünnyögte és végre kikapcsolta a gépet.

Dühösen, szikrázó szemekkel figyeltem, ahogy a táskájához ment és elpakolta a dolgait. Az utóbbi időben egyre nehezebben tudom visszafogni magam a jelenlétében, ami már önmagában idegesít.

Meg kéne húznom magam, elvégre én vagyok itt az, aki teljesen kezdő és hallgatnom kéne rá. Eleinte óvatosan, mégis indulatosan próbáltam hatni rá, hogy engedje el az óvodás ötleteit, és furcsa, de egy szót sem szólt még Sejinnek. Pedig ha panaszt tenne, nyilván kirúgnának engem.

Van egy olyan sejtésem, hogy Baekhyun szándékosan táncol az idegeimen és élvezi, ha kihozhat a sodromból. Szoktam látni azt az idegesítő félmosolyt az arcán amikor kiakadok...

Arra eszméltem fel, hogy rámcsapta az ajtót. Pedig még el akartam neki mondani, hogy ha holnap is így fog viselkedni mielőtt a főnökhöz megyünk, kilógatom a hatodik emelet ablakán. Nem akarok ideges lenni amikor Sejin elé állunk.

Felkeltem a gurulós székemből és magamhoz véve a táskám néztem körbe, nehogy valamit itt hagyjak, vagy valami bekapcsolva maradjon. Ha minden igaz, öt perc múlva indul a buszom, ettől egy pillanat alatt felengedtem. Jelen pillanatban nincs más vágyam, mint magamhoz ölelni Jungkookot és csak létezni. Aztán aludni.

Intettem egyet a portásnak, majd kiléptem a munkahelyem épületéből. Az estére lehűlt levegő frissítően hatott rám, kénytelen voltam megállni és lehunyt szemekkel kiélvezni a szellőt az arcomon.

Mélyen beszívtam a levegőt, ami hirtelen gyorsasággal csúszott ki a számon meglepettségemben, amikor valaki megfogta a vállaimat. A szemeim tágra nyíltak és döbbenten pislogtam az előttem álló Jungkookra, aki most nem nézett ki olyan Jungkookosan.

- Baba? - kérdeztem sokkosan. Aranyos mosoly terült el az arcán, miközben a nyakam köré fonta karjait és közelebb hajolt hozzám.

- Meglepetés! - nyomott egy puszit a számra, mire észbekapva simítottam kezeimet vékony derekára.

- Azta... - mértem fel az arcát, keresve a szavakat. Aztán ahelyett, hogy megszólaltam volna, ujjaimmal rövidebb hajába túrtam és hosszasan felsóhajtottam. - Ki ez az elképesztően helyes fiú?

- Szóval tetszik? - bújt hozzám, mint egy kiscica.

- Nagyon! - csókoltam a nyakára. Hirtelen azt is elfelejtettem, milyen feszült voltam eddig Baekhyun miatt. - Sétálunk? - kérdeztem elmosolyodva, mire ellépett tőlem és némán bólintott. A busz amúgy is elment.

Ujjainkat összekulcsolva indultunk haza gyalog a kiürült utcákon. Ekkorra a legtöbb ember már hazatért a családjához, ezért szeretem a reggeleket és az estéket. Nincs tömeg.

- Melyik vett rá a hajvágásra? - szorítottam gyengén a kezére, miközben egy pillanatra ránéztem és magamban ismét megjegyeztem, hogy valószínűleg én vagyok a világ legszerencsésebb embere, amiért Jungkook az enyém lehet.

- Jimin - felelte halkan.

- Gondolhattam volna... Akkor biztosan találkoztál Seoval - bólintottam.

- Igen. Nagyon kedves lány - mondta, majd szabad kezével a tarkójához nyúlt. - Neked milyen napod volt? - kérdezte zavartan.

Néhány pillanatig vonakodva méregettem őt, mert nem tudtam mire vélni a hangulatváltozását, majd, hogy megbizonyosodjak róla, valós az aggodalmam, beszélni kezdtem.

- Csak a szokásos. Átnéztük a dalszövegeket, írtunk hozzájuk, aztán kiválasztottuk azt, amelyikhez már félig megcsináltuk a zenei alapot - magyaráztam, ő pedig folyamatosan bólintott, hogy érti amit mondok, de szerintem fogalma sem volt arról amiről beszélek. - Összekaptunk egy kicsit Baekhyunnal, de aztán szerencsére megoldottuk a problémát.

- Az tök jó - mondta.

- Az. Mondjuk az furcsa volt, hogy utána megcsókolt, de ez még belefér, ugye? - kérdeztem.

- Persze - bólintott ismét, és én ebben a pillanatban torpantam meg.

Jungkook kissé riadtan nézett rám, mintha most ébredt volna fel, de az érzelmei kavalkádját lehetetlenség volt elrejtenie előlem.

- Mi történt? - kérdeztem határozottan. 

- Semmi - ráncolta össze a homlokát értetlenül.

- Nekem nem tudsz hazudni - szűkítettem össze a szemeimet. - Valami történt ma, ami miatt rosszul érzed magad - mondtam.

Kitartóan állta a tekintetem és már azt hittem, nem fogom tudni megtörni ilyen könnyen, de ekkor megadóan leengedte a vállait és hagyta, hogy a keserű érzések az arcára is kiüljenek.

- Nem lehetne, hogy inkább nem mondom el...? - pislogott rám kérlelőn.

- Talán tudnék segíteni - húztam magamhoz közelebb.

Karjaimmal átöleltem derekát és igyekeztem némán a tudtára adni, hogy nekem bármit elmondhat, mindig készen állok segíteni neki.

- Most nem tudsz, hidd el - biggyesztette le az ajkait, miközben kezeit mellkasomra vezette és hirtelen azt hittem, távolságtartóvá válik és eltol magától, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

- Otthon történt valami? - fürkésztem az arcát kíváncsian. Nemlegesen rázta a fejét. - Seonál történt valami? - folytattam, de erre is nem volt a válasz. - Miért nem akarod elmondani?

- Mert félek - felelte őszintén.

- Tőlem? - kattogott tovább az agyam, és szinte bennem rekedt a levegő, amikor ezúttal helyeslően bólintott. - Mit csináltam?! - kérdeztem leplezetlen ijedtséggel.

- Semmit - vágta rá azonnal. - Semmit sem csináltál! Veled minden jó, Yoongi.

- Harapófogóval kell kihúznom belőled ami bánt - jegyeztem meg kelletlenül. - Akkor mégsem jó velem minden...

- De... - hangja elcsuklott ahogy lesütötte szemeit és tudtam, éppen azon töri a fejét, hogy hogyan magyarázza ki magát a helyzetből.

- Nem bízol bennem - bólintottam. Abban reménykedtem, ha ilyeneket mondok, ideges lesz és végül be akarja bizonyítani nekem, hogy igenis bízik bennem. - Ez lesz? Titkolózni fogsz?

- Fejezd be - motyogta halkan.

- Komolyan nem értelek - nevettem fel hitetlenül. - Eljöttél a munkahelyem elé, hogy meglepj, aztán még jobban felhúzd az agyam? - vádoltam meg kegyetlenül, mire olyan apróra húzta össze magát a karjaimban, hogy féltem, egyszer csak eltűnik.

-  Nate felhívott - bökte ki megsemmisülten.

Kellett pár perc, hogy felfogjam, nem a megkönnyebbülés tölt el attól, amit mondott. A testem egészében megfeszült és meredten bámultam Jungkookra, mintha arra várnék, hogy kijelentse, ez csak egy rossz vicc volt.

- Mit akart? - kérdeztem hűvösen.

- Visszajött Busanba, hogy beszéljen velem... - hajtotta le a fejét.

- Nem fogsz találkozni vele, ugye? Mondd, hogy nemet mondtál! - szorítottam rá a derekára.

Egyszerre tört rám a pánik, hogy elveszíthetem őt ismét, és a düh, hogy ez az angol mitugrász nem bírja visszafogni magát.

- Én... - hebegte zavartan, és ebből már tudtam a választ. Csalódottan léptem tőle hátrébb, miközben hagytam, hogy a karjaim tehetetlenül essenek az oldalam mellé.

- Értem.

- Csak beszélgetni fogunk! - kapta fel a fejét.

- Az éppen elég - grimaszoltam. - Pontosan tudom, hogy milyen ígéretekkel fog visszacsalogatni magához! - emeltem fel a hangom indulatosan.

- Mi? - vonta össze a szemöldökét, de aztán rögtön kisimult az arca és megvilágosodva nézett rám. - Oh. Szóval te nem bízol bennem...

- Benne nem bízom - morogtam, és inkább továbbmentem, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem.

- Ezért nem akartam elmondani - jegyezte meg halkan, utánam loholva.

- A hátam mögött akartál találkozgatni vele? Ez egyre jobb! - röhögtem fel, azonban hangomban nem volt semmi boldogság.

- Csak egy találkozóról van szó! - próbálta megfogni a kezem, hogy összekulcsolja ujjainkat, de mikor ezt megtehette volna, sértetten fontam össze magam előtt a karjaimat. - Kérlek, Yoongi...

- Nem akarom, hogy találkozz vele! - jelentettem ki határozottan. Már láttam a házunkat, ezért megszaporáztam a lépteimet.

- Megérdemli, hogy magyarázatot kapjon! - folytatta, és éreztem, kezdi ő is elveszíteni a türelmét, ez pedig csak még jobban felbosszantott engem. Még ő lesz mérges rám?!

- Mire? Mit kell neki magyarázkodni? - kérdeztem, miközben szinte letéptem a bejárati ajtónk kilincsét, ahogy betrappoltam a házba.

- Talán, hogy miért alakultak így a dolgok? - kérdezett vissza gúnyos hanglejtéssel. - Neked hogy esne, ha átrepülnéd a fél világot, hogy beszélhess velem, én meg azt mondanám, hogy nem?!

- De ő nem beszélgetni jött vissza! - vágtam a földhöz a táskámat.

- Honnan veszed? - caplatott utánam, amikor átvágva a nappalin igyekeztem a szobánk felé.

A szemem sarkából láttam csupán, hogy a srácok némán, mozdulatlanul bámulnak ránk a kanapéról, és hiába nem akartam jelenetet rendezni előttük, aligha tudnám visszafojtani feldúltságom.

- Annyira vak vagy, Jungkook, hogy az már fáj - sziszegtem.

- Tudod mit, Yoongi? - ragadta meg a kezem hirtelen, megállásra kényszerítve. Maga felé fordítva nézett rám dühtől szikrázó szemekkel. - Rohadtul nem mondhatod meg, hogy mit csináljak! És nincs jogod haragudni azért, mert tisztességesen le akarok zárni valamit, aminek már vége és nem is akarom, hogy folytatódjon!

- Tudod mit, Jungkook? - ismételtem kemény szavait, miközben olyan közel léptem hozzá, hogy kénytelen volt hátrálni. Meggondolatlanul hagytam, hogy a szavak kibukjanak belőlem és valóságot nyerjenek. - Nem bízom benned!

Ajkait eltátva, döbbenten pislogott rám. A harag elillant a szemeiből és nem maradt más, csak a fájdalom és sértettség. Ez ébresztett rá arra, hogy mégis mekkora marhaságot mondtam, valamiért mégsem tudtam megszólalni, hogy bocsánatot kérjek. Némán figyeltem, ahogy csókolnivaló ajkai megremegnek és lassan gyülekeznek a könnyek szemeiben. Aztán beletörődően bólintott, és fejét lehajtva került ki, hogy az emeletre menjen.

Kezeim ökölbeszorultak amint becsapta maga mögött a szoba ajtaját, és csak ekkor fordultam a fiúk felé, akik sajnos szemtanúi voltak ennek az egésznek.

- Ugye ezt most csak megjátszottátok, hogy szívassatok minket...? - kérdezte Jimin. Válaszra sem méltatva, tekintetem Hoseokra emeltem.

- Kell egy cigi - mondtam.

Abban a pillanatban Taehyung felpattant a kanapéról és az emeletre futott, gondolom Jungkookhoz, Hoseok pedig komótosan követte őt a lépcső aljáig, ahol a kisszekrényből előhúzott egy doboz cigarettát és egy öngyújtót, majd a kert felé biccentett.