Az ablakhoz kúsztam, nem törődve azzal, hogy a térdem és a tenyerem is felszedi a padlót borító koszt.

Megkapaszkodtam a radiátor kopott csövében és a maradék erőmet összegyűjtve húztam fel magam. Már ennyitől is a levegőt kapkodtam, mintha órákon át futottam volna megállás nélkül és éreztem, ahogy egy apró izzadtságcsepp vékony vonalban rohan végig a hátamon.
Homlokomat a hideg üvegnek döntöttem és ziháltan tapasztottam rá a tenyerem.

- Yoongi... - suttogtam elveszetten. Forró könnyek szabadultak útjukra a
szememből, ahogy torkomból feltört a zokogás. - Gyere értem...

- Úristen! - kiáltotta egy vékony hang a hátam mögött.

Cipő koppanása szakította félbe reménytelen kérlelésem, majd valaki az oldalamhoz nyúlt és felemelt.

- NE! - ordítottam az ablak után kapva. - YOONGI!

- Nyugalom! - emelte fel a hangját az ősz hajú orvos.

- YOONGI! - erőmön felül kapálóztam, de mind hiába.

Elernyedt, fáradt testemet könnyedén helyezte a kényelmetlen ágyra, mintha csak egy báb lennék.

Úgy is éreztem magam.

Nem tudtam irányítani a kezeimet, a térdeim pedig megremegtek, akárhányszor megmozdítottam a lábaimat.

- Adja a nyugtatót - szólt hátra az orvos, míg kezeit erősen a vállaimon tartotta. Az ágyhoz passzírozott, nem engedett el.

- Yoongit akarom! - sírtam a fal felé fordítva az arcomat.

- Semmi baj, rendben vagy - mondta, majd a vállamhoz illesztette az injekciót.

Kereste a szabad felületet a bőrömön, de nehéz dolga volt, hiszen a karomat ellepték az apró szúrás nyomok.

Beletörődtem.

Szinte vártam, hogy elérjen a kábultság és ne is tudjak magamról, mint az itt töltött idő legnagyobb részében.

Lehunytam a szemeimet és meg sem rezzentem, mikor a tű áthatolt a bőrömön.

- Jungkook! - erős karok rángatták a vállamat.

Szemeim tágra nyíltak és rémülten néztem szembe a felettem térdelő barátommal, aki úgy meredt rám, mintha szellemet látott volna.

- Mi az? - kérdeztem rekedtes hangon.

- Sírsz.

- Tényleg? - emeltem kezeimet az arcomhoz. Ujjaim nedvesek lettek, igazolva Nate állítását.

- Beszélj róla, életem - mászott be mellém az ágyba. A mellkasára vont és szorosan ölelt át.

- Fáradt vagyok - sóhajtottam.

- Velük álmodsz, igaz? - kérdezte halkan.

- Kísértenek - feleltem az ágy előtt magasodó szekrényre nézve.

- Lehet, hogy ha találkoznál velük, nem szenvednél ennyire.

- Soha - emeltem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Soha többé nem akarom látni őket.

- Tudom, és megértem - bólintott. - Kérlek, akkor menjünk el egy orvoshoz...

- Nem - ráztam meg a fejem hitetlenül.

- Jungkook, nem normális, hogy minden éjjel rémálmaid vannak!

- Nem érdekel! - mondtam grimaszolva és elhúzódtam tőle. - Ezek csak álmok. Nem bánthatnak többé.

- A lelkedet teszik tönkre - billentette oldalra a fejét.

- Kérlek, váltsunk témát - forgattam meg a szemeimet, és oldalra fordultam, hogy elérjem a telefonomat.

Noel és Dan is jó utat kívánt és azt írták, hogy majd mindenképpen küldjünk nekik képeket Koreából.

- Figyelj csak - bújt a hátamhoz Nate. - Mit szólnál hozzá, ha a következő egy hónapban kezelnénk ezt a problémát?

- Ezt hogy érted? - kérdeztem kíváncsian, miközben felléptem a közösségi oldalra.

- Szerezzünk annyi élményt, hogy csak azokra tudj koncentrálni. Talán el tudnád felejteni a szüleidet.

- Jó ötlet - mondtam hanyagul, azonban magamban keserűen megjegyeztem, hogy valószínűleg éppen az ellenkezője fog megtörténni a tervének.

Hiszen a szüleim már rég nem érdekelnek. Nem is gondolok rájuk, ami rendjén van. Soha, soha nem fogom megbocsátani nekik, hogy bedugtak egy elmegyógyintézetbe. Még az életemből is kitöröltem őket.

- Hé, az ott nem Dan? - bökött a telefonom képernyőjére, mikor már egy ideje csak céltalanul görgettem a profilok között.

- De - feleltem meglepetten. - Szerintem ez a tegnapi kerti partin készült... - gondolkodtam, ahogy alaposabban megnéztem a fényképet, amin Dan barátunk egy medence előtt feküdt a füves részen, körberakva vagy negyven doboz sörrel.

- Van még több kép? - kérdezte Nate, mire rákattintottam Dan adatlapjára és ezután hosszasan elemezgettük a tegnap estéről kiposztolt fotókat, amin mindenki szerepelt rajtunk kívül.

Szívesen elmentem volna, de közben igazat is adtam Nate-nek, aki azt mondta, ha lerészegedünk, akkor másnap tuti kifelejtünk valamit a pakolás során, mert képtelenek leszünk odafigyelni a másnaposság miatt.

Így végignézve pedig nem is baj, hogy rólunk nem kerültek ki ilyen képek a netre, nem kell szégyenkeznünk semmiért a többiekkel ellentétben.

Még megnéztük a videókat is, majd a biztonság kedvéért ismét átolvastuk a jegyzeteimbe írt programot. Az elmúlt napokban kizárólag erre koncentráltunk, még én is annyira beleéltem magam, hogy mostanra majdnem őszinte izgatottsággal vártam az utazást.

Azzal nyugtattam magam, hogy úgyis velem lesz Nate, aki szeret és mindig vigyáz rám, nincs mitől félnem.

Egy hónap hosszú idő, ezért könnyű volt elosztani benne a terveinket úgy, hogy lesznek napok, amiket csak pihenéssel tölthetünk a hotelben. Tökéletes minden, remélem, hogy semmi nem fogja áthúzni a számításainkat.

Bár még volt időnk indulásig, én már korán elkezdtem a bőröndömbe pakolni. Többször is átszámoltam, hogy biztosan elvigyek magammal minimum öt nadrágot és tíz felsőt, alsónadrágot és zoknikat. Bepakoltam a papucsomat is, meg még egy cipőt, ha valami történne azzal, amiben megyek.

- Te nem akarsz készülődni? - fordultam a szekrény elől az ágy felé, amin Nate még mindig ugyanabban a pózban feküdt, mint egy másfél órával ezelőtt.

- Nem, majd később, most fordulj vissza - intett a kezével, mire hitetlenül tettem amit kért.

Nem hiszem el, hogy a fenekemet bámulja ahelyett, hogy pakolna...

- Sok ilyen segget fogok látni Koreában? - kérdezte szórakozottan.

- Nem, mert csak az enyémet nézheted - válaszoltam határozottan, miközben kihúztam a szekrény alól az ő bőröndjét is.

- Értettem, főnök - kuncogta.

Végül neki is én pakoltam be, mert tényleg nem volt hajlandó megmozdulni.

Helyette jól szórakozott azon, hogy hajolgatok előtte, de nem voltam mérges rá. Így legalább mindent én pakoltam be, biztosra tudhatom, hogy semmit sem felejtünk itthon.

Valójában mire elkészültem, úgy néztünk ki mintha költöznénk, nem csak nyaralni mennénk, de hát egy hónap...

- Induljunk! - csaptam össze a tenyereimet, miután mindketten felöltöztünk és útra készen álltunk.

- Várj, a párnám! - sietett vissza a szobába Nate, én pedig türelmetlenül néztem meg az időt.

Azt írták a neten, hogy indulás előtt két órával már ajánlott a repülőtéren lenni, mi arról már lecsúsztunk, szóval szerintem van okom aggódni.

Mondjuk... ha nem érünk oda, nem szállhatunk fel a gépre, akkor pedig nem megyünk Koreába.

Megrántottam a vállam és a nappaliba mentem, ahol eldőltem a kanapén és ráérősen nyújtózkodtam rajta.

- Mégis csak tizenegy órát fogunk utazni, enélkül meghalnék, meg... - jött vissza Nate kezében a párnájával, azonban mikor meglátott megtorpant. - Te mit csinálsz?

- Pihenek - mondtam.

- Kész vagyok, mehetünk - ráncolta össze a homlokát.

- Oké - bólintottam, de továbbra sem mozdultam. Csend telepedett közénk és azt hittem, hagyni fog pihenni, de egyszer csak két karját a derekam köré tette és könnyedén a vállára dobott. - Hé!

- Lusta vagy - nevetett, miközben megragadta a két bőröndöt egy kézzel, és még csak meg sem nyekkent.

- Tegyél le, segítek cipekedni - mondtam a hátával szemezve.

- Akkor minek vetetted fel magad? - kérdezte.

Inkább néma maradtam és megvártam, hogy magától rájöjjön, egyedül nem fog tudni mindent vinni, és engedtem, hogy azt higgye, csak a lustaságom miatt ragadtam a kanapén.