- ... Aztán Tae leugrott és nem láttam őt, de hallottam, hogy nagyon hangosan kiabált és úristen, nagyon féltem! - meséltem teljes beleéléssel Yoonginak az élményeimet, miközben egy nagyobb lépéssel elé kerültem és hátrálva közlekedtem tovább.

A csillagos ég alatt sétáltunk, csak mi ketten, úgyhogy nem féltem attól, hogy esetleg nekimegyek valakinek. Az utcai lámpák elég fényt adtak ahhoz, hogy láthassam Yoongi arcát, ahogy lágy mosollyal hallgatja a beszámolómat.

- Azt hittem meghalok, biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni leugrani, de aztán erőre kaptam és bumm! - mutattam a kezeimmel azt a hatalmas energiát, ami körbejárt a leugrásom előtt.

- Leugrottál - nézett a hátam mögé.

- Igen, és annyira jó volt! - csaptam össze a tenyereimet. - Nem is értem, mitől féltem annyira!

- Én is féltem volna - bólogatott.

- Komolyan? - lepődtem meg. - Ki kell próbálnod! Csak addig para, amíg ráveszed magad, hogy ugorj - kezdtem győzködni.

- El fogsz esni - figyelmeztetett vészjóslóan.

- Menjünk el egyszer! Csak mi ketten! - folytattam izgatottan, nem törődve a szavaival, és ennek meg is lett az eredménye.

A következő pillanatban a talaj megváltozott a lábam alatt, valamivel magasabb lett, és mivel nem számítottam rá, a fizika törvényeinek eleget téve estem a fenekemre. A döbbenettől halk nyikkanás csúszott ki a számon, miközben hátrapillantva láttam, hogy megérkeztünk a célunkhoz.

- Mondtam - fojtotta vissza a nevetését Yoongi és felém nyújtotta a kezét.

- Köszi - fogadtam el a segítségét elvörösödve.

A zavartságom sem tudta elterelni a figyelmemet a térről, ahova érkeztünk. Yoongi szívesebben ment volna étterembe vagy moziba, de én makacsul ragaszkodtam az egyszerű sétához, mert ez legalább nem kerül semmibe és mégis együtt vagyunk.

A tér pedig csodálatos volt. Fehér fények világították körbe, tökéletes rálátást adva a szobrokra és a szökőkútra, ami legnagyobb örömömre még ezekben a késői órákban is működött.

Kikerülve a padokat mentem a szökőkúthoz és felülve a szélére néztem hátra a vállam felett. A víz csobogása nyugodtsággal töltött el és úgy éreztem, órákat tudnék itt eltölteni csupán azzal, hogy egy helyben üldögélek.

- Vigyázz, nehogy hátra ess - tette mellém a táskáját Yoongi, aztán a combjaim közé lépett és a derekam köré fonta a karjait.

- Most már biztos nem fogok - motyogtam lehajtva a fejem.

- Miért vagy ennyire zavarban? - kuncogott.

- Te miért nem vagy zavarban? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Mert még mindig alig hiszem el, hogy ez a valóság - vonta meg a vállait.

- Ezt hogy érted? - emeltem rá a tekintetem.

- Hát... - habozott elbizonytalanodva. - Nem is tudom... Hiszen itt vagy. És amióta visszajöttél, megváltozott minden. Én is - bólintott.

Az arcát néztem, ahogy rávetült a fehér fény, miközben a szavain gondolkodtam.

Azon, hogy mennyire apró részei vagyunk a világnak és eddig úgy képzeltem, hogy én feleslegesen foglalom el a helyet valaki olyan elől, aki talán világmegváltó dolgokat találna fel. Hogy csak útban vagyok és igazából ha eltűnnék, senki se venné észre.

Hallottam már szerelmi vallomást. Olyat is, amit egyenesen nekem címeztek. Mégis, most érzem csak igazán, hogy igenis számítok valamit a világon. Ahogy Yoongi engem néz, ahogy szavak nélkül üzen, rádöbbent a tényre, hogy ha eltűnnék, ő biztosan hiányolna. Hiszen hiányolt is...

- Nem félsz? - kérdeztem elfúlt hangon, miközben ragaszkodón kulcsoltam karjaimat a nyaka köré. - Hogy nem fog működni? Hogy túl sok volt az a négy év?

- Én biztos vagyok magamban - sütötte le a szemeit, és ennek jelentőségére pár perc hallgatás után ébredtem rá.

- Csak bennem nem - suttogtam csalódottan.

- Hiányzik? - kérdezte, és ezúttal a hangja sokkal karcosabban érte a fülem.

- Mit akarsz, mit mondjak? - kezdtem fészkelődni a karjai között. Kellemetlenül ért a kérdése, hiszen nem számítottam rá.

- Az igazat - fogott erősebben a derekamra. - Tudnom kell!

- Nem - préseltem össze az ajkaimat. - Azért voltam vele, mert különben nem lett volna hol élnem. Sosem szerettem őt úgy...

- Szóval kihasználtad őt - biccentett kimérten.

- Igen - mondtam határozottan a szemébe nézve. - Kihasználtam őt, mert az az ember, akit szerettem, elhagyott - kíméletlen szavaim meghozták az eredményt. Yoongi arca ellágyult és úgy tűnt, most túl kegyetlen voltam. - Én is biztos vagyok magamban, Yoongi - fektettem tenyeremet az arcára.

- Zavar, hogy megérintett - mondta őszintén, miközben az érintésembe bújt.

A szívem keservesen dobbant és szétáradt bennem a bűntudat. Bele sem merek gondolni, hogy milyen érzés lehet... Engem is felemésztene a fájdalom ha tudnám, hogy hányan csókolták azokat az ajkakat, amiket csak nekem szabadott volna érintenem.

- Azt mondtad, nem akarod elfelejteni az elmúlt éveket - hajoltam hozzá közelebb. Az illata az orromba kúszott és a világ megszűnni kezdett körülöttem. - Kérlek, ezzel nem tehetnénk kivételt?

- Szeretném - mosolyodott el féloldalasan.

- Én téged szeretnélek - csúszott ki a számon.

Annyira meglepődtem, hogy hirtelen hátratántorodtam és ha Yoongi nem tart, biztosan hátraesem.

- Nyugi - nevetett fel vidáman.

- Ezt csak magamban akartam kimondani - hadartam kínosan kapkodva a szemeimet.

- Örülök, hogy én is hallhattam - sóhajtotta, miközben hosszú ujjaival a tincseim közé túrt és ismét közel húzott magához. - Mert én is téged szeretnélek, baba - mondta halkan.

Szavait hallva a testem ösztönösen megfeszült és bennem rekedt a levegő.

- Azt mondtad, hogy... - remegett meg a hangom. Úgy nézett rám, mintha pontosan tudná, mi történik az elmémben és szívemben.

- Mit mondtam, baba? - ismételte.

A torkomból vinnyogó hang tört fel, miközben szinte hisztérikusan tapasztottam tenyereimet a tarkójára és úgy húztam őt az ajkaimra, mintha az életem függne tőle.

Szemeimet szorosan lehunyva csókoltam a puha, mézédes ajkait, miközben ő rászorított a derekamra és félrebillentve fejét tört utat nyelvével a számba.

Ez a csók más volt, mint a legutóbbi, amit akkor kaptam, mikor önkívületi állapotban, részegen harcoltam a démonjaim ellen.

Ez a csók forró volt, minden porcikám bizsergett tőle.

El nem engedve őt, sarkaimat a szökőkút szélének nyomva csúsztam hozzá közelebb, miközben ujjaimat ezüstösen csillogó hajába merítettem. Többet és többet akartam belőle, még akkor is, ha ez már lehetetlenség lett volna.

Síkos nyelve az enyémet simogatta, majd kissé hátrébb húzódva, gyengéden fogai közé fogta alsó ajkam. Halk nyögés hagyta el a számat, és lábaimat a dereka köré fonva szorítottam őt magamhoz.

- Nem engedem, hogy elvegyenek tőlem - súgta ziháltan az ajkaim közé. Szemeimet lassan kinyitva pislogtam komoly arckifejezésére, ahogy homlokát az enyémnek döntve bújtatta kezeit a pulóverem alá. - Soha többé, Jungkook. Az enyém vagy.

- A tiéd - sóhajtottam jólesően.

A mellkasomban furcsa melegség áradt szét és bár nem akartam egy túl érzékeny, picsogós kisfiúnak tűnni, a hirtelen lesújtó érzelmeimnek képtelenség lett volna megálljt parancsolni. Egyszerűen túl sok volt... És annyira hihetetlen.

- Naaaa - simított végig a derekamon Yoongi, és ajkaival állta útját a kitörni készülő könnyeimnek.

- Mit csináljak ezzel? - tettem a tenyeremet a mellkasomra.

- Mivel? - vonta össze a szemöldökét.

- Hát ezzel - mosolyodtam el szipogva. - A boldogsággal.

- Istenem - kuncogott fel és csillogó szemekkel pásztázta az arcomat. - Csak élvezd, baba. És szokd meg - billentette oldalra a fejét. - Mert ezentúl nem fogom hagyni, hogy akár egy percig is szomorú légy.

- Fogd be! - ütöttem gyengén a vállára.

Látja, hogy alig bírom visszafojtani a sírást, mégis ilyeneket mond... kegyetlen.

- Mindig azon leszek, hogy mosolyogj, mert akkor vagy a legszebb - folytatta.

- Yooooongiiii... - nyöszörögtem elvörösödve, és a kézfejemmel igyekeztem megtörölni az arcom, teljesen feleslegesen.

Hirtelen elnémult, pedig hallottam, hogy mondani akar még valamit, ezért zavartan pillantottam rá. Az arcán gyengéd mosoly ült, ahogy engem nézett szintén könnyes szemekkel.

- Szeretlek - mondta halkan.

- Szeretlek - feleltem remegő hangon, és tenyeremet arcára simítva csókoltam meg őt újra.