Seokjinnek igaza volt.

Nagyon nehezen lábaltam ki a betegségből. Egy héten át az ágyhoz voltam kötve, levesen és teán éltem és voltak pillanatok, amikor annyira fájt mindenem, hogy már a halált kívántam, de végülis valahogy sikerült egyre jobban lennem.

A pihenés megtette a hatását, legalábbis annyira, hogy ma már képes voltam anélkül lemenni a konyhába, hogy elfáradtam volna vagy összecsuklottam volna a gyengeségtől.

Még nem voltam teljesen rendben, az orrom továbbra is be volt dugulva és kapart a torkom, de ez már majdnem, hogy felüdülés volt a kezdeti fájdalmakhoz képest.

Azért Seokjin ismét elém tette a levest, ami még forró volt, hiszen nemrég készítette el. Már meg sem lepődtem amiért reggelire is ezt kaptam.

- Mindet - nézett rám egy pillanatra, majd visszafordult a konyhapulthoz.

Kivételesen eszem ágában sem volt ellenkezni, mert szent meggyőződésem volt, hogy nem a gyógyszerek és nem is a tea segített átvészelni az elmúlt hetet, hanem Seokjin csodalevese. Kezembe fogtam a kanalat és jó fiú módjára kezdtem enni.

Pár perccel később Jimin csörtetett be a konyhába egy nagy szatyorral a vállán. Látszólag sietett, úgy toporgott Seokjin sarkában, hogy muszáj volt elmosolyodnom rajta.

- Türelem! - szólt rá Seokjin. Jimin idegesen dobbantott egyet a lábával és felém fordult.

- Hova mész? - kérdeztem orrhangon.

- Az árvaházba - bólintott, majd letette a mellettem lévő székre a szatyrot és kinyitotta. - Viszek játékokat a kicsiknek - magyarázta.

Egy halom plüss játék sorakozott a táskában. Hát... tegnap, mikor azt mondta, hogy elmegy "shoppingolni" nem éppen ilyen fajta vásárlásra számítottam. Úgy tűnik Jimin tényleg egy angyal. Talán egy kicsit túl jó erre a világra.

- Csináltam csokisat és vaníliásat is - mondta Seokjin, miközben hordozható dobozokba pakolta az elkészült süteményeket.

Én meg hálás voltam, amiért be van dugulva az orrom és nem érzek semmit, mert biztos, hogy fájna ellenállni a sütemények illatának. És ugyebár nekem minden ilyesmi tiltott.

- Köszi - ült le elém Jimin, miután elvett egy szeletet az egyik dobozból. - Most már lekéstem a buszt, úgyhogy van még pár percem a következőig.

- Kérd meg Hobit, hogy vigyen el - ajánlotta Seokjin, de Jimin nemlegesen rázta a fejét.

- Mára már eléggé lefárasztottam... - húzta el a száját.

- Máris?

- Muszáj volt megosztanom vele amit olvastam! - vonta meg a vállát Jimin. - Röviden elmondhatom nektek is, ha akarjátok - nézett felváltva rám és Seokjinre. Én továbbra is a levesemet szürcsöltem, áthárítva Seokjinre a válaszadást, aki hezitálva dőlt a konyhapultnak, de végül mégis bólintott. - Tényleg nincs időm az egészet elmondani, de röviden annyi a lényeg, hogy egy angol pszichológus kifejtette, hogy a lelki sérülteken hogyan segíthet az, ha leírják a problémáikat, gondolataikat. Azt írta, hogy ez annyit segít a betegeken, mintha egy kezelésre mennének. Szóval vettem egy csomó jegyzetfüzetet - biccentett a táska felé.

Túlságosan felkeltette az érdeklődésemet, még enni is elfelejtettem, miközben minden idegszálammal rá koncentráltam. Mélyebben a táskába néztem és valóban ott voltak a füzetek, mind arra vártak, hogy valaki megtöltse őket a gondolataival.

- Ez nagyon szép, Jimin, de te még mindig nem vagy pszichológus - felelte Seokjin percekkel később. - Lehet, hogy a nevelők nem fogják jó szemmel nézni, ha odaállítasz a gyerekekhez azzal a kéréssel, hogy minden bajukat jegyezzék fel.

- Egy próbát megér - rántotta meg a vállát Jimin. - A kisebbek még örülni is fognak, akkor rajzolhatnak, amikor csak akarnak, mert ez az övék lesz.

- Elmehetek veled? - kérdeztem hirtelen.

Egyszerre pillantottak rám meglepetten, mire kissé előre görnyedve folytattam a levesem kanalazását, mintha meg se szólaltam volna.

- Talán legközelebb – mondta Jimin elmosolyodva. - Most még beteg vagy... neked sem tenne jót, meg a gyerekeknek sem.

- Így van, neked még pihenned kell - bólogatott Seokjin. Beletörődően hajtottam fejet előttük és adtam nekik igazat. Valóban hülye ötlet volt...

- De szavadon foglak, Kook! - mutatott rám Jimin egy kacsintás kíséretében, majd mielőtt reagálhattam volna, felállt és a táskát fogva sietett ki a konyhából.

- Minden hónapban ezt csinálja - nézett utána Seokjin egy pillanatig, majd tekintetét rámvezette. - A gyógyszert bevetted már?

- Majd ezután - mutattam a tányéromra.

Bár már nem fáj annyira a torkom, még mindig gyűlöltem azt az érzést, ami kegyetlenül kínzott minden alkalommal, ha eljött a gyógyszer ideje.

- És hogy vagy? - tenyerelt előttem az asztalra.

A tekintete alatt aprónak éreztem magam, főleg, hogy olyan komolyan fürkészte az arcom, hogy szerintem meg sem kellene szólalnom, kiolvasná minden válaszomat a szememből. Bár ez most nem sikerült volna neki tekintve, hogy nem igazán tudtam, mire érti a kérdését.

- Jól? - feleltem bizonytalanul.

- Nincsenek már rémálmaid?

- Nincsenek - mosolyodtam el.

- Egyszer csak abba maradtak? - méregetett vonakodva.

- Biztos a betegség miatt - vakartam meg a tarkóm zavartan, majd inkább az asztalra tettem a kanalat és kiittam a maradék levest, csak hogy minél gyorsabban felszívódhassak.

- Fura vagy - sóhajtotta Seokjin, és gondolatmenetét folytatva nyitotta a száját szóra, azonban még időben közbevágtam.

- Köszönöm a levest! - pislogtam fel rá könnyes szemekkel.

Azt hiszem, ezúttal sikeresen megégettem a nyelőcsövemet... Kirúgtam magam alól a széket és sietve az emeletre indultam.

Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy totál őrültnek nézne ha elmondanám, hogy valamiért Yoongi mellett nem kell a rémálmaimtól tartanom.

Én magamat is annak tartom.

Ha valaki elmesélné, hogy ugyanez történt vele, az arcába nevetnék. De így, hogy a saját bőrömön kell megtapasztalnom, hogy mégis mennyit jelenthet egy ember az életemben, sokkal komolyabbnak és elfogadhatónak tűnik az egész.

Annyira komoly, hogy az emeletre érve már megszokottan Yoongi szobájába mentem abban a hitben, hogy ő még mindig alszik, de ahogy beléptem az ajtón, kénytelen voltam megállni és szembenézni a feldúlt, ám üres ággyal. Homlokomat ráncolva néztem azért körbe, hátha csak vak vagyok, de tényleg egyedül voltam a szobában.

- Arrébb mennél, kérlek? - hozta rám a frászt a hátam mögül a szoba tulajdonosa, mire ijedten fordultam felé.

- Mi ez? - kerekedtek el a szemeim.

Túllendülve a tényen, hogy a haja még kócos volt és az álmosság az arcán ült, hihetetlenül aranyossá téve őt, döbbenten néztem, ahogy a táskáimmal a kezeiben és hátán igyekszik beljebb jönni a szobába.

- A cuccaid – felelte, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy az én táskáimban az én cuccaim vannak.

- De mit csinálsz velük?- értetlenkedtem, miközben odébb álltam, mert a tekintete, amivel engem illetett, kezdett eléggé neheztelővé válni. A földre dobálta a táskákat és magasra emelve kezeit, elégedetten nyújtózkodott.

- Mostantól egy szobában leszünk - jelentette ki határozottan.

- Tényleg? - csillantak fel a szemeim. Azt hiszem, kicsit megleptem őt ezzel a megnyílvánulással, mert úgy bámult rám, mintha nem is ismerne. Talán tényleg túlreagáltam....? - Úgy értem... oké - bólogattam.
- Valakivel muszáj lesz beszélnem arról, hogy ez mennyire kibaszottul aranyos volt - vigyorodott el.

- Ne! - csoszogtam az ágyhoz, amire rávetve magam húztam a fejemre a takarót.

- De! - kuncogta Yoongi, miközben ledőlt mellém és a takaróval együtt húzott magához. Makacsul tartottam magamon a puha anyagot és csak egy kis rést hagytam magamnak, nehogy véletlenül megfulladjak. - Jungkook - szólított kérlelő hangon.

- Nem - vágtam rá.

- Jól van - éreztem, ahogy megvonja a vállát, aztán elengedett és elhátrált tőlem. - A gyógyszer? - kérdezte, mire tiltakozón felnyögtem.

- Már jól vagyok - mondtam.

- Aha - rántotta le rólam hirtelen a takarót. Megilletődve pislogtam rá, miközben ő rosszallóan rázta meg a fejét. - Azért olyan a hangod, mint egy hatvan éves dohányosnak.

- Ez most fájt - nyíltak tágra a szemeim.

- Előfordul az ilyen - kócolta össze a hajam. - Mondom a mai tervet. Beveszed a gyógyszered, aztán filmet nézünk és alszunk.

- Egész nap? - vontam össze a szemöldököm.

- Neked pihenned kell és gyógyulnod – bólintott, miközben felém nyújtotta azt az átkozott pirulát. - Én meg lusta vagyok és megtehetem.

- Nem ma kell bemenned a papírjaidért? - szorongattam a kezeim között a vizes üveget, aminek tartalmát nagyjából kiittam a gyógyszer leküzdéséhez.

- Ráér holnap is - legyintett, és az ágyba hozta a laptopját.

Bevackoltam magam a takaró alá és hátamat a párnának döntve húztam a mellkasomig a térdeimet. Yoongi elindított egy filmet, ami már az első pillanattól kezdve elvonta a figyelmét, de engem valahogy nem kötött le. A címe se tetszett és a szereplőkért sem voltam annyira oda, de a világért sem zavartam volna meg Yoongit. Addig is elmerülhettem a saját gondolataimban.

Egész héten mellettem volt. Legalábbis akkor biztosan, mikor ébren voltam. Először fel sem fogtam, hogy ez mit jelent, csak napokkal később jutott eszembe, hogy neki kötelességei vannak és dolgoznia kell. Rosszul éreztem magam amiért feltartottam őt és hogy miattam sosem tudott rendesen pihenni, de egy szót sem szóltam, mert... Jól esett, hogy velem volt.

Aztán amikor elmondta, hogy úgy tűnik, teljesül az álma, már bűntudat nélkül élvezhettem, hogy vigyázott rám. Mert ezt tette, és én vagyok a világ leghálátlanabb embere amiért mégis hiányérzetem volt.

Most is az van.

Itt fekszik mellettem, mégis olyan, mintha annyira távol lenne tőlem. Késztetést éreztem arra, hogy hozzáérjek, hogy megkérjem őt, hogy öleljen át. El akartam mondani neki, hogy nem akarom egyedül megtalálni önmagam és nem akarok várni.

De nem ment.

Minden sokkal bonyolultabb úgy, hogy tudom, hogy még mindig szeret engem. Pedig pont, hogy egyszerűbbnek kellene lennie.

Úgy viselkedik velem, mint Taehyung vagy Jimin. Mint egy közeli barát. Ami rohadtul fura, mert mi sosem viselkedtünk úgy egymással, mint a csak barátok. Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel...

- Seo a szöges ellentétem - rántott ki a gondolataim közül.

Tekintetem a képernyőre kaptam és egy másodperc alatt próbáltam rájönni, hogy ki az a Seo, de egyszerre öten szerepeltek a jelenetben, úgyhogy inkább csak helyeselve hümmögtem.

Yoongi rám nézett és szórakozottan elmosolyodott, mire zavartan lesütve a szemeimet támasztottam az állam a takaróval védett térdeimre.

- Nem szerepel a filmben Seo nevű szereplő... - mondta fojtott hangon.

- Oh... - húztam össze magam a lehető legkisebbre. 

- Min gondolkozol? - kérdezte közelebb csúszva hozzám.

- Azon, hogy Jimin milyen jó ember - hazudtam, miközben a takaró szélét kezdtem piszkálni.

- Szóval Jimin - bólintott elkomorodva.

- Te nem így gondolod? - pillantottam le rá.

- Jó ember az, aki kihúzta alólad a talajt? - vonta fel a szemöldökét. - Aki beleszól mindenbe akkor is, ha nincs köze hozzá?

- Miért mondasz róla ilyeneket? - kérdeztem döbbenten.

- Mert úgy látszik, máris elfelejtetted, hogy miatta kerültél ide - morogta, miközben felült.

A hátát néztem és fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen miért is lett hirtelen ilyen ideges.

- Én hálás vagyok neki érte - mondtam halkan. - Te nem vagy az?

- Legyek hálás azért, mert bántott téged? - kérdezett vissza mogorván.

- Nem azért... hanem mert itt vagyok - suttogtam.

A szívem a torkomban dobogott és a bennem tomboló feszültségtől remegni kezdtek a kezeim. Yoongi nem válaszolt és emiatt úgy éreztem, fordult velem egyet a világ.

Mégsem szeret. Csak én értettem őt félre. És talán nem is várt rám sosem, csak mindent beképzeltem magamnak. Talán csak egy teher vagyok a vállán...

- Istenem, szinte hallom a gondolataidat - fordult felém hirtelen. - Bárcsak te is hallhatnád az enyéimet - mondta, és a takaró alá nyúlva kereste meg a kezem, hogy összekulcsolja az ujjainkat.