A kemény anyagú huzattal bevont székbe süppedek és azt kívánom, bárcsak magába nyelne. Viszketek a tapintásától és szívesebben ülnék a földön, mégis tőle várom a megváltást.

Dr. Bright szilárd tekintettel fürkészi az arcomat, miközben tollával ütemesen az íróasztalán kopogtat. Megőrülök a hangjától, de nem kérhetem meg, hogy hagyja abba. Nem bírom levenni róla a szemem. Miért csinálja ezt?

- Hallani akarom újra - szólal meg aztán mély hangon. A hideg ráz tőle, de nem is emiatt érzem kifutni az arcomból a vért. Sebesre kapart ajkamra harapok és könyörgőn pislogok az orvosra. - Addig fogjuk ezt csinálni, amíg nem találsz meg minden apró részletet - közli kíméletlenül, mire összerezzenek.

- Nem akarok emlékezni - suttogom kétségbeesetten.

- Kezdjük onnan, ahol legutóbb abbahagytuk - hagy figyelmen kívül és fellapozza a jegyzeteit. - A pulóver után.

- Hazugság volt! - csuklik el a hangom. Dr. Bright felvonja a szemöldökét és érdeklődve néz rám. - Csak összezavarodtam a pulóver miatt és olyanokat képzeltem, ami nem is volt igaz!

- Ki kell mondanod - biccent egyet. Reszketegen felsóhajtok és lehajtom a fejem.

- Meghalt. De tudom, hogy ez nem volt valóság - mondom.

- Akkor mi volt valóság? - tolja feljebb a szemüvegét az orrán.

- Az, ami előtte történt - bólintok.

- Mi történt előtte?

- Nem tudom! - kiáltom hirtelen, magamat is meglepve.

Remegő kezeimmel eltakarom az arcom és szipogni kezdek, ahogy a gondolataim összekuszálódnak.

Hallom, ahogy nyílik az ajtó, de nem köszön senki. Az irodát hűvösség tölti meg, szinte látom magam előtt a leheletemet. Reszketni kezdek és átölelem magam, miközben felemelem a fejem. Az ajtóban áll.

Ő az. Tudom.

Még az árnyékát is bárhol felismerném.

- Megmutassam? - kérdi rekedtes hangon. Kővé dermedek és nem akarom elhinni, hogy itt van. Ez lehetetlen...

Aztán monoton léptekkel felém közeledik, nekem mégis olyan érzésem van, mintha ő lenne a vad és én az áldozat. Mintha most kerítene be, hogy aztán darabokra szaggasson és jóízűen elfogyasszon.

- Kérem - suttogom.

Azt remélem, hogy csendes könyörgésemet meghallja az orvos, aki még mindig az asztalán kopogtat és úgy tesz, mintha nem történne körülötte semmi.

Ő meghallotta. Nevetni kezd.

- Gyere csak velem - megragadja az alkarom és felránt a székből.

- SiWon! - csúszik ki a számon a neve, mire egy pillanatra megilletődve néz rám.

- Nahát - szorít rá a karomra. - Te tudod a nevem! Azt hittem már elfelejtetted, miután állandóan szörnyetegnek hívtál - sóhajtja bosszúsan.

- Ne bánts - cincogom remegve.

Elvigyorodik és az ajtó felé rángat. A szék karfájába próbálok kapaszkodni, bár hiába. A kemény anyagba akadnak a körmeim és én járok rosszul.

Utolsó reményem, hogy odakint az ápolók majd észreveszik, mi történik és nem hagyják, hogy SiWon elvigyen.

Azonban nem ez történik.

Az ajtón túl ugyanis nem a szürke falú folyosó fogad. Érzem, ahogy a tüdőmbe szorul a levegő és fulladni kezdek.

Ez a szoba.

A piszkos matrac.

A szék előtte.

Por mindenhol.

Láncok.

Vasrúd.

Akkora erővel csap le rám a zokogás, hogy térdre esem és várom, hogy lábaimba éles fájdalom keletkezzen, de várakozásom ellenére valami puhára érkezem. Homályos szemekkel nézek le, miközben testem úgy rázkódik, mintha valaki teljes erejéből rángatna.

- Nem! - kiáltom, ahogy ujjaim közé fogom az ismerős anyagot.

Ez Yoongi kék pulóvere. Érzem rajta az illatát. És a vér rajta az övé.

- Fogd be! - ordít rám SiWon, miközben felém jön és lecsap rám a vasrúddal. Oldalra dőlök és felnyüszítek a kínzó fájdalomtól, ami túl hamar múlik el.

Csend van. Nem tudom eldönteni, hogy nyugodt vagy feszült csend, de jól esik. A fájdalmaim megszűnnek, amit nem tudok mire vélni, de nem is foglalkozom vele. A hátamon fekszem lehunyt szemekkel és csak vagyok. Csak létezem. És lassan megnyugszom.

Aztán percekkel, talán órákkal később kezdtem érezni, hogy élek. A mellkasom sajgott, mintha fel akarna robbanni, miközben minden porcikám zsibbadt. Körülölelt a hideg, ami ellen nem lehet védekezni és visszatért a sötétség. Igen, ez az élet.

Legalábbis az én életem.

Puha ujjak tűrték hátra a hajam, majd futottak végig az arcomon. Nagy levegőt akartam venni, de félúton inkább megálltam, mikor a mellkasom szúrni kezdett.

- Jungkook - suttogta mellettem valaki.

Fejemet az ellenkező oldalra billentettem és szakadozva vettem egy nagyobb levegőt a számon, merthogy az orrom is be volt dugulva.

- Fázom - leheltem erőtlenül.

- Fel kell kelned - mondta valamivel hangosabban, így egy pillanat alatt rájöttem, hogy ki ő.

Fejemet visszafordítva bújtam hozzá biztonságot és meleget keresve, mire karját a takaró alatt derekam köré fonta és közelebb húzott magához.

- Fáj a fejem, Yoongi - nyöszörögtem számomra is felismerhetetlen hangon. - És a torkom is...

- Hozok neked teát, jó? - puszilt a hajamba.

- Ne menj el - fogtam meg a pólóját a mellkasánál.

Az ujjaim megremegtek, ahogy az alkaromba szúró fájdalom keletkezett, és kénytelen voltam kinyitni a szemem. Laposakat pislogva vettem szemügyre a kezemen elterülő sárgás lilás foltot, és a közepén lévő apró, piros pontot. Beletelt pár másodpercbe, hogy elérjen a tudatomig, ez nagyon nem jó.

- Nincs baj - simított végig az oldalamon Yoongi, mire lassan ráemeltem a tekintetem. - Nem voltál magadnál, ezért az orvos csak így tudta beadni a gyógyszert - magyarázta halkan, miközben a telefonjáért nyúlt.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, az emlékeimet és a kérdéseimet, amiket úgysem fogok feltenni, mert konkrétan beszélni is fáj. Arra emlékszem, hogy tegnap délután, mikor hazaértünk Taehyunggal rögtön a fürdőszobába parancsolt és egy órán keresztül forró vízben kellett ülnöm. Már ott éreztem, hogy nem lesz hatásos, mert a torkom kapart és egyre gyengébbnek éreztem magam. Aztán valamikor elaludtam Seokjin szobájában, szóval fogalmam sincs, hogy most mit keresek Yoonginál, de egyáltalán nincs ellenemre.

A zárt kattant és ahogy kinyílt az ajtó, még több hideg levegő furakodott be a szobába. A takaró szélét megfogva húztam az orromig, miközben Yoongi mellkasához bújtam és valami tiltakozó hang szakadt fel a torkomból.

- Hogy érzed magad, Jungkook? - kérdezte Seokjin.

Reméltem, hogy valamiféle telepatikus módon megüzenhetem neki, hogy mindjárt meghalok, de továbbra is várt a válaszomra, szóval ez nem sikerült.

- Nincs jól - felelte végül Yoongi helyettem, és elhúzódott tőlem, nem törődve azzal, hogy kétségbeesetten kaptam utána.

Biztosan elege van belőlem... túl közel kerültem hozzá, amikor világosan megmondta, hogy még nem akar tőlem semmit...

A gondolattól, hogy el fog taszítani magától, könnybe lábadt a szemem. Nem értem, mit keresek én itt...

De aztán a hátam alá nyúlt és a takarót rajtam tartva ültetett fel. Olyan óvatos volt, mintha bármelyik pillanatban darabjaimra eshetnék, és ezzel teljesen összezavart.

- Hé - nézett az arcomra, miután a hátam mögé tette a párnát, hogy annak dőljek neki.

- Jungkook, ha sírsz, még jobban belázasodsz - ült az ágy szélére Seokjin.

Én? Sírok?

És valóban, az államról egy kósza könnycsepp esett a takaróra. Ezek szerint nem csak fojtogatott, hanem ki is tört rajtam a pánik, könnyek formájában. Már észre sem veszem.

- Most beveszed a gyógyszert, megiszod a teát és pihenhetsz tovább, rendben? - kérdezte Yoongi, mintha lehetne más választásom.

- Ettől majd jobb lesz - nyújtotta felém Seokjin a gyógyszert, mire elkerekedett szemekkel hátráltam.

Kizárt dolog, hogy ez a pirula most lecsússzon a torkomon. Még abban sem vagyok biztos, hogy a teát hogyan fogom meginni...

- Muszáj bevenned - sóhajtotta Yoongi.

- Nem tudom - erőltettem ki magamból a szavakat. - Túl nagy...

- Egyben kell lenyelned - sajnálkozott Seokjin, majd a számhoz emelte a gyógyszert. - Vagy felhívom az orvost. A másik kezed még ép - biccentett a karom felé hirtelen szigorral.

Vajon azt hiszi, hogy csak hisztizek? Egy szó nélkül bevenném a pirulát, hiszen attól leszek jobban, de fizikailag lehetetlen, hogy lenyeljem. Viszont azt sem akarom, hogy a másik kezem is fájjon.

Túl sokáig hezitálhattam, mert Seokjin Yoongi telefonjáért nyúlt és láttam, ahogy a telefonszámot kezdi beírni.

- Jin, ne már - motyogta Yoongi, miközben átnyúlt felettem és kivette Seokjin kezéből a gyógyszert. - A kedvemért próbáld meg - nézett rám kérlelőn.

Ezt hívják lelki zsarolásnak.

De hát hogyan lehetnék erős, amikor alapból nem tudnék ellenállni neki? Ha kútba ugrana, én akkor is utána mennék. Muszáj megpróbálnom a lehetetlent, hogy legalább lássa, bennem van az akarat.

Résnyire nyitottam az ajkaimat, és már ennyi is elég volt neki. A kezembe adta a teát és a számba nyomta a pirulát.

Végigkaristolta fájó torkomat. Mintha ezer meg ezer tűvel kínoztak volna, és hiába ittam hozzá teát, semmit sem enyhített az érzésen. Szemeimet összeszorítva igyekeztem túlélni, és már komolyan úgy éreztem, jobb lett volna, ha eljön az orvos.

- Csinálok levest holnapra, kötelezően meg kell majd enned - mondta Seokjin, miközben a homlokomra fektette a tenyerét, majd elhúzta a száját és csalódottan felállt. - Nehezen fogsz ebből kilábalni... - ezzel pedig kiment a szobából.

- Miért nem maradtál Taehyunggal? - kérdezte Yoongi.

Látva remegő kezeimet inkább ő tartotta a bögrét, ami még mindig félig volt gőzölgő teával. Ezek szerint tudja, hogy miért lettem beteg. Remélem, nem Tae-t hibáztatja.

- Kicsit összevesztünk - suttogtam lesütve a szemeimet. - Megbántottam.

- Komolyan? - kérdezett vissza furcsa hangsúllyal. Ránéztem, miközben leerőltettem három korty teát a torkomon, és értetlenül ráncoltam össze a homlokom mosolya láttán. - Te ilyet is tudsz? Megbántani valakit? - kérdezte szórakozottan.

- Nem vicces...

- Nem az - ingatta a fejét, de továbbra is mosolygott.

Kitartóan emelte a számhoz a bögrét amíg meg nem ittam az összes teát, és miután visszafeküdtem, gondosan betakart.

- Itt maradhatok? - kérdeztem félve. Lenézett rám és pár pillanattal később szemeit forgatva válaszolt.

- Nem, Jungkook. Most kényelmesen betakarlak, hogy aztán ki kelljen kelned az ágyból.

- Oké - mosolyodtam el gyengén, és miután ő is a párnára dőlt, szemeimet lehunyva bújtam hozzá.