A napok gyorsan teltek. Éjszakánként a nappaliba költöztem, hogy ne zavarjam Seokjint a rémálmaimmal, annak ellenére, hogy azt mondta, nyugodtan felébreszthetem, ha rosszul érzem magam.

Ez sajnos meg is történt párszor, amikor még azelőtt elaludtam, hogy a nappaliba mentem volna és mindig Seokjin rángatott ki a pokolból. Bűntudatom volt, mert miattam nem tudott rendesen pihenni. Minden nap dolgozott, fáradtan ért haza és utána még vacsorát is főzött és elrendezte a fontosabb dolgokat a házban.

Ezekben a napokban az időmet azzal töltöttem, hogy rájöjjek, mennyit változtak a fiúk az évek alatt. Vegyes érzelmeim voltak, mert hozzám képest túl sokat.

Seokjin olyan, mint egy szülő, de közben ha úgy adja a helyzet, a korához illően viselkedik. Hoseok régen nagyon... rideg és bunkó volt. Most leginkább a naphoz tudnám hasonlítani, mindig boldog és ragyog. Namjoon túl komoly. Mindig megijedek, ha rám mosolyog... Furcsa tőle. A legjobban Jimin és Taehyung hasonlítanak a régi önmagukhoz. Talán ezért vagyok szívesebben velük.

És Yoongi... Vele nem sokat találkozom. Dupla műszakot vállalt a munkahelyén, ezért amikor itthon van vagy alszik, vagy dalszöveget ír.

Azt mondta, akármikor bemehetek a szobájába ha kell valami, vagy csak egy kis magányra vágyom. A fiúk előtt jelentette ki, hogy nekem még kopognom sem kell, számomra szabad az átjárás.

És én ezt maximálisan ki is használtam amikor lehetőségem adódott rá. Persze csak mikor dolgozott és nem volt itthon. Nem csináltam semmit, csak lefeküdtem az ágyába és pihentem, de sokszor ennyi is többet ért, mint bármi más.

Akkor tudtam gondolkodni dolgokon. Azon, amit mondott nekem, hogy ő nem akar letámadni, meg fogja várni, hogy megtaláljam önmagam. Hogy ne akarjak dolgozni, mert nekem most nincs más feladatom, csak megismerni magam, hogy mit szeretek és mit nem, hogy miben lelem az örömöm és mi okoz bosszúságot. És megkért, hogy amíg ezt teszem, ne szeressek bele másba.

Hogy is szerethetnék bele másba?

Az idő múlásával egyre könnyebb lett minden. Már nem várom annyira görcsösen, hogy Nate felhívjon, sőt. Azt hiszem sikerült elfogadnom, hogy szakított velem. Bár néha felrémlenek bennem Noel szavai. Ha Nate keresne... bizonytalan lennék.

Azt, hogy elfogadtam a helyzetet, nem bizonyítja más, mint hogy én magam kértem meg Jimint, hogy kísérjen el megcsináltatni az irataimat. Most már hivatalosan is velük lakom, ismét az otthonomnak nevezhetem Busant.

Tudom, hogy még mindig rettegnem kéne, hiszen nincs előttem a jövőm, homály fed mindent. De Yoongi szavai annyira a fejembe vésték magukat és én elhittem, hogy ha odafigyelek magamra, akkor vihetem még valamire az életben. De hogy mire...

Arcomat a párnába fúrtam és mélyen belélegeztem az ágynemű illatát. A kérdések egymást követték a fejemben és egyikre sem volt válaszom, mégsem voltam nyugtalan. Talán egyszer választ fogok kapni mindenre, talán csak erősebben kell próbálkoznom.

Kopogtak az ajtón. Homlokomat ráncolva emeltem fel a fejem, ugyanis nem igazán tudtam mire vélni. Ez nem is az én szobám...

- Igen? - szólaltam meg bátortalanul, mire a kilincs megmozdult és megjelent Taehyung kíváncsi arca.

- Gondoltam, hogy itt vagy - forgatta meg a szemeit. Lerúgtam magamról Yoongi takaróját és felültem.

- Csak egy kicsit gondolkodnom kellett - hazudtam, mert azt mégsem akartam mondani, hogy csak itt lelek nyugalomra. Félreértené.

- Elmegyek fotózni, nincs kedved velem jönni? - kérdezte.

- Most? - vontam össze a szemöldököm.

- Ahham. Süt a nap, de fúj a szél, a kikötőben csodás képeket lehet csinálni ilyen időben! - felelte izgatottan.

- Menjünk - mosolyodtam el.

- Öt perc múlva várlak a bejáratnál! Vegyél fel pulcsit! - tapsolt kettőt, és már ment is a szobájába.

Miután összehajtottam a takarót és megbizonyosodtam róla, hogy nem hagyok magam után rendetlenséget, én is átmentem a Seokjinnel közös szobánkba, hogy felvegyek egy fekete kapucnis pulóvert.

Mire leértem az előszobába, Taehyung már türelmetlenül toporgott egy helyben, nyakában a kamerájával.

- Azt mondtad öt perc! - hadartam, miközben belebújtam a cipőmbe.

- Az nálam három - bólintott, majd megragadta a karom és szó szerint kirántott az ajtón.

- Muszáj ennyire durván? - grimaszoltam.

- Nem akarok elkésni! - vonszolt végig az utcán.

- Miért? Elmegy? - kérdeztem.

- Kicsoda?

- A kikötő - feleltem gúnyosan, mire hirtelen megtorpant, én meg a hátának ütköztem. - Aucs!

- Megtennéd, hogy nem beszélsz úgy, mint Yoongi? - vonta fel a szemöldökét. - Még mindig haragszom rá.

- Nem beszélek úgy - ráztam meg a fejem. - És nem értem, miért nem tudod elengedni az egészet.

- Mert még mindig nem kért bocsánatot Jimintől - válaszolta, és ezután nyugodtan tehettük meg az utat a kikötőig. Viszonylag normális tempót diktált és a karomat is elengedte végre.

- De Jimin nem is haragszik rá - értetlenkedtem.

- Mert Jimin nem tud sokáig haragudni. Főleg nem Yoongira - emelte égnek a szemeit. - Valamiért felnéz rá...

- Ne szóld le Yoongit! - szóltam rá mérgesen. Valamit morgott az orra alatt, miközben a kameráján állítgatott valamit.

- Jó embernek panaszkodom... - jegyezte meg halkan.

- Szerintem is abba kéne hagynod - értettem vele egyet.

Nem bírtam, és nem is akartam elviselni, hogy Yoongiról bármi rosszat mondjon. Erre ő is rájött, mert az út további részében nem szólt hozzám, és kezdtem úgy érezni, hogy már nem csak Yoongira, hanem rám is haragszik. Én nem akartam őt megbántani...

De hát ez történik, ha nem gondolom át a szavaimat, mielőtt kiejtem őket.

A zsebembe nyomtam a kezeimet és felhúztam a vállaimat. A víz közelében sokkal hűvösebbnek tűnt a levegő. Megálltam a korlát mellett és figyeltem, ahogy Taehyung merészen a hajókhoz közeledett.

Vajon tényleg megbántottam? De hát ő is azért viselkedik így, mert Jimint védi... Akkor én miért ne védhetném Yoongit? Mármint, köztünk nincs olyan kapcsolat, mint Tae és Jimin között, de ez nem jelenti azt, hogy hallgathatom, ahogy Tae, vagy bárki más bántó szavakkal illeti őt. Vagy... vagy mégis...? Hagynom kéne és nem beleszólni?

- Tae! - kiáltottam kétségbeesetten. A gondolataim az őrületbe kergettek és ennél rosszabbul nem is érezhettem volna magam.

Rohanni kezdtem abba az irányba, amerre Tae ment. Nem hallott meg, vagy csak nem akart meghallani, mindenesetre nem mutatta jelét annak, hogy érdekelném őt. Továbbra is képeket készített, és még csak össze sem rezzent, mikor ismét a nevét kiáltottam.

- Taehyung! - egy óvatlan lépés, és a szívem a torkomba ugrott.

A lábam kicsúszott alólam és a homlokom találkozott a hideg fémmel, amibe megpróbáltam belekapaszkodni, de az ütéstől a fejemen annyira megszédültem, hogy az ujjaim egyszerűen csak lecsúsztak a korlátról.

A jeges víz mindenemet átjárta. Csípte az arcomat és nehézzé tette a ruháimat. A tüdőmbe pillanatok alatt beférkőzött. Szemeimet kinyitva a sötétséget láttam, semmi mást, és ettől még inkább úrrá lett rajtam a pánik.

Felfelé. Csakis felfelé.

Karjaimmal és lábaimmal is felfelé löktem magam. Másodpercről másodpercre fogyott az erőm, és már majdnem beletörődtem a sorsomba, miszerint meg fogok fulladni, amikor a kezemmel elértem a felszínt. Egy utolsó lendület, és őrülten kaptam a levegő után.

- Basszus! Basszus! Jungkook! - hallottam Taehyung kétségbeesett kiáltását. Ott állt, ahonnan leestem, mögötte néhány járókelővel. - Jungkook! Ide tudsz úszni?

Szívem szerint rávágtam volna, hogy nem, de konkrétan annyira nem kaptam elég levegőt, hogy ezt az egyszerű szót sem tudtam kiejteni.

Szerencsére nem volt annyira messze, csupán pár erőteljes mozdulatra volt szükség, de először még ez is lehetetlennek tűnt. A végtagjaim átfagytak és olyan érzés volt, mintha valami folyton a mélybe akarna rántani.

- Jól van - zihálta Taehyung, mintha ő fáradt volna el. - Felhúzlak, ne aggódj! - nyújtotta felém a kezét, amibe szinte azonnal belekapaszkodtam. Az izmaim elernyedtek és hátrabicsaklott a fejem, miközben Taehyung és egy idegen férfi kihúzott a vízből.

- Jól vagy, kölyök? - kérdezte a férfi leguggolva mellém.

- Igen - bólintottam remegve. - Köszönöm.

- Istenem, Jungkook! Mi a szart csináltál?! - vetette térdre magát előttem Taehyung és az arcomat kezdte tapogatni.

- Gondoltam úszom egyet - feleltem teljesen komolyan.

Taehyung olyan lesújtó szemekkel nézett rám, hogy őszintén megijedtem tőle, miközben azok, akik végignézték a csodálatos esésemet, halkan felnevettek.

- Rohadtul meg fogsz fázni - fogta meg a remegő kezeimet. - Elkékült a szád.

- Megcsináltad a képeket? - kérdeztem.

- Ahj, fogd inkább be - morogta, majd a hónom alá nyúlt és segített felállni.