- A stílusod nem változott - jegyezte meg Jimin, miközben egy újabb fekete pólót hajtogatott a táskámba.

Az ágy közepén ültem és lehangoltan követtem figyelemmel, ahogy a cuccaimat szedegette össze a földről. Velem ellentétben ő túlságosan is vidám volt, felszabadultan dúdolgatott miközben pakolászott.

Hát persze, nem az ő élete lett kilátástalan egyik pillanatról a másikra, érthető, hogy boldog.

- Amúgy gyakran tör rád a pánikroham? - kérdezte a semmiből. Zavartan ráncoltam össze a homlokom, miközben a mellkasomhoz húztam a térdeimet.

- Nem vagyok pánikbeteg - ráztam meg a fejem.

- Nem? Pedig amikor megtaláltalak, határozottan rohamod volt - mondta.

- Egyébként hogy jutottál be? - vontam össze a szemöldököm, kitérve a válaszadás alól.

- Nyitva volt az ajtó - rántotta meg a vállát. - Felelőtlen vagy. Gondold el, simán kirabolhattak volna amíg rohamod volt.

- De nem volt rohamom! - tiltakoztam.

- Jól van, akkor nem volt - forgatta meg a szemeit, majd az ágyra dobta az utolsó üresen maradt táskámat. - Annyi cuccod van... Szerintem tudat alatt készültél rá, hogy itt maradsz - mondta szórakozottan, és ismét a ruháimért ment.

- Hát persze... készültem rá - motyogtam lehajtva a fejem.

A súly még mindig nem tűnt el a mellkasomról. Nyomasztott a tudat, hogy minden, ami a jövőben történni fog velem, számomra idegen. Nem tudok felkészülni lelkileg, ahogy eddig tettem mindig. Nem lesz naptáram, mint Londonban, amibe már hónapokkal későbbre is fel van jegyezve a programom. Nem fogom tudni, hogy melyik lépés melyiket követi... El fogok veszni egyedül.

Azt kívántam, bárcsak feltűnne a küszöbön Nate és azt mondaná, hogy tartsak vele és beszéljünk meg mindent. Az életemet áldoznám érte. Minden kívánságát teljesíteném, csak mutassa nekem az utat. Ne hagyjon félrelépni. Segítsen biztonságban lenni...

- Nem öltözöl át? - zökkentett ki Jimin hangja a gondolataim közül.

Lenéztem magamra és rájöttem, hogy még mindig Yoongi pólóját viseltem. Halvány foltokban látszott csak meg rajta, hogy Jimin nyakon öntött egy pohár vízzel.

- Nem akarok - feleltem halkan.

- Oké, akkor induljunk - csapta össze a tenyereit.

A hátizsákomat a hátára vette, a másik táskát pedig a vállára akasztotta, majd kezébe fogta a kis bőröndömet. Szólhattam volna neki, hogy két táskában is elfértek volna a cuccaim, hiszen így utaztam idáig, de őszintén, nem is figyeltem, hogyan pakolt. Lehet, az ő módszereivel csak így fértek be a ruháim.

Szótlanul követtem őt, miután könnyes búcsút vettem a lakosztálytól. Ha nem viselkedtem volna úgy... akkor még másfél hetet tölthettünk volna el itt. Bárcsak időutazó lehetnék. Mindent másképp csinálnék. Biztos, hogy meg sem közelítenénk Busant.

Összegörnyedve öleltem át magam, miközben lehajtottam a fejem. Túl sokan voltak az utcákon és úgy éreztem, mindenki engem néz. Mintha nevetnének rajtam.

- Rosszul vagy? - torpant meg Jimin mellettem.

- Nem. Csak menjünk - hadartam kikerülve őt.

- Hálátlan vagy, tudod? Cipelem a cuccaidat, te meg csak úgy itt hagysz! - sietett utánam.

- Miért csináltad? - kérdeztem ingerültebben a kelleténél.

Nem kellett megmagyaráznom, hogy mégis mire értettem a kérdésem, Jimin pontosan tudott mindent.

- Egy percig sem bánok semmit - válaszolta nyugodtan. - Tisztában vagyok vele, hogy jól cselekedtem.

- Hogy lehetsz ebben annyira biztos...? - hitetlenkedtem.

- Csak a megérzéseimre hallgattam. Taehyung mindig azt mondja, egy igazi őrangyal vagyok. Lassan kezdem elhinni - kuncogott halkan, majd újra felvette a komoly arckifejezését. - Viccet félretéve, lehet, hogy most én vagyok a világ leggonoszabb embere a szemedben, de hidd el, később hálás leszel nekem. Közöttünk a helyed, erre te is rá fogsz jönni.

- Aha - morogtam, és már éppen felhoztam volna az ellenérveimet, amikor a torkomra forrtak a szavak.

Megérkeztünk.

Úgy álltam a hatalmas ház előtt, mintha komoly veszély fenyegetne odabentről. Rettegtem attól, hogy be kell mennem.

- Na, menj már! - lökte meg a vállam Jimin, mire rémülten kaptam rá a tekintetem.

- Nem maradhatok itt, én nem...

- Már megint kezded - sóhajtott fel. - Ne akard, hogy erőszakhoz kelljen folyamodnom, Jungkook.

- De komolyan, ez a ti otthonotok, nem jöhetek ide csak úgy hirtelen - magyarázkodtam hadonászva.

Jimin úgy nézett rám, mintha most szabadultam volna az elmegyógyintézetből. Pedig annak már két éve, haha...

- Megtennéd, hogy nem hisztizel? Leszakad a vállam - kért a durva szavaihoz képest kedvesen. - Vagy elindulsz magadtól, vagy berugdoslak. Dönthetsz.

- De... Argh - szorítottam a homlokomra a kezem.

Nyilván kinéztem Jiminből mindent, és nem akartam sérüléseket szerezni, ezért magamtól indultam a bejárat felé. Egy őrangyal, aki erőszakos... Inkább maga az ördög.

Idegesen tördeltem az ujjaimat, amikor az ajtónál Jimin megelőzött és előttem lépett be a házba. Már az előszobában hallottam a videójáték hangját, az edények csörömpölését és a kellemes zenét az emeletről. Egy pillanatra megnyugodtam, hogy van időm felszívni magam, de mindez szertefoszlott azzal, hogy Jimin elkiáltotta magát.

- Fiúk! Meglepetés!

Gyilkos szemekkel meredtem szórakozott arcára. Komolyan ezt csinálja velem...

A csörömpölés abbamaradt, ahogy a játék és a zene is elhalkult. A kezeim remegni kezdtek az izgalomtól és a félelemtől.

- Hoztál egy kiskutyát? - hallottam Hoseok vidám hangját.

- Ha igen, viheted is vissza! Megmondtam, hogy nem lesz itt kutya! - válaszolt az izgatott reménykedésre kissé borúsan Seokjin.

Pár másodpercen belül feltűntek az ismerős arcok. Először Hoseok, csillogó szemekkel várta gondolom az emlegetett kiskutyát, de amikor meglátott, az arcára meglepettség ült ki. Namjoonnak és Seokjinnek szintén.

Szemeim ösztönösen találták meg Yoongi arcát. Értetlenül mérte végig a táskákkal megpakolt Jimint, és ahogy rámsiklott a tekintete, úgy az arckifejezése is megváltozott.

- Jungkookie? - szólalt meg a jól ismert mély hang, mire elszakítottam a tekintetem Yoongiról és egyenesen Taehyungra néztem.

- Ugye nem baj, hogy mostantól itt fog lakni? - kérdezte Jimin.

Nem mintha megbíznék benne, de ő volt hozzám a legközelebb, ezért csak mögé tudtam elbújni a sok döbbent és kérdő szem elől. Hátrapillantott rám a válla felett és felnevetett.

Kösz, Jimin. Értékelem, amit értem teszel.

- M-most ez komoly? - dadogott Taehyung.

- Ide költözik? - kérdezte Hoseok.

- Örökre? - folytatta Namjoon.

- Lesz még egy fiam? - csatlakozott Seokjin is.

- Ő is a csapat tagja, nem? - állt odébb Jimin.

- Hát igazából... - kezdett hozzá Namjoon, de nem tudta befejezni a mondanivalóját.

Taehyung hihetetlenül hangosan felkiáltott és elrugaszkodva a padlótól, szó szerint rám ugrott. A meglepettségtől és rémülettől leblokkoltam, nem bírtam megtartani magam, így mindketten a földre estünk.

Fájdalmasan nyögtem fel ahogy a fejem a padlót érte és az sem esett túl jól, hogy Taehyung egész súlyával rajtam feküdt.

- IGEN, IGEN, IGEEEEEEN - kiáltozta.

Megilletődve néztem fel könnyes arcára és hirtelen minden fájdalmamat elfelejtettem.

Taehyung... örült nekem.

Hirtelen emeltem fel a kezeimet, hogy a hátára vezessem őket és olyan erősen öleljem őt magamhoz, amennyire csak tudom. Nem voltak gondolataim, nem éreztem hibának az egészet. Én csak... élveztem, hogy elárasztott a szeretetével.