30. Összetört szív


Nyomasztó csend fogadott az ideiglenes otthonunkban. Egy pillanatra megálltam és hallgatóztam, de mivel még csak motoszkálást sem hallottam, kezdtem azt hinni, hogy teljesen egyedül vagyok.

- Nate? - szólaltam meg a biztonság kedvéért.

Válasz nem érkezett, ezért miután levettem a cipőmet, előbb a konyhába indultam szétnézni. Azt követte a fürdő, és végül a szoba, aminek küszöbén megtorpantam.

A földön ruhák hevertek szétdobálva, a félig megpakolt bőröndök mellett. Mintha tornádó söpört volna végig a szobán, a szekrény fiókjai tárva voltak és minden személyes dolgunk szem előtt volt.

Tekintetem lassan vezettem az ágyra, mert hihetetlenül rossz érzés kerített uralma alá a felfordulást látva.

Pedig csak ezután jött a java.

Nate az ágy szélén ült kisírt szemekkel, egyik kezében a telefonját tartotta, másikban pedig egy kis fekete dobozt. Maga elé meredve szipogott egyet, miközben megrándult az arca.

- Mi történt...? - kérdeztem halkan.

Rámemelte a tekintetét, mire úgy éreztem, mintha ezer kést döftek volna belém.

- Hol voltál? - szegezte nekem a kérdését rekedtes hangon. Szóra nyitottam a számat, de közbeszólt. - Ezúttal ne hazudj!

- Tessék? - kerekedtek el a szemeim.

- Hol voltál az éjjel, Jungkook? - kérdezte újra. Nagyot nyeltem, miközben lesütöttem a szemeimet. Nem tudtam, miért viselkedik így velem, de máris úgy éreztem, hogy lebuktam.

- Taehyungnál - motyogtam a féligazságot.

- Tényleg? Mióta lett Taehyungnak szőke a haja?

- Nem lett az - néztem rá furán.

- Hát ez az - biccentett kimérten, majd felém dobta a telefonját.

Úgy kaptam utána, mintha az életemet dobálgatná. Vagyis nem, ez a telefon még az életemnél is többet ér...

Ahogy a képernyőre néztem, hirtelen leizzadtam. Valaki készített egy képet rólam és Yoongiról mikor aludtunk. Ösztönösen kerestem az egérutat, de hiába, a képen mindkettőnk arca tisztán látszik.

- Meg tudom magyarázni - néztem vissza Nate-re, aki hitetlenül megrázta a fejét.

- Van magyarázat arra, hogy miért aludtál összebújva azzal az emberrel, akit gyűlösz? - kérdezte idegesen.

- Kérlek, hallgass meg - kérleltem lágy hangon, és közelebb mentem hozzá.

- Állj meg ott, Jungkook - mutatott rám. - Összetörted a szívemet...

- Nem csaltalak meg! - védekeztem rémülten. - Sosem tennék ilyet veled!

- Akkor ez mégis mi? - tárta szét a karjait.

- Bajban volt tegnap és csak segítettem neki - kezdtem hadarva. - Megszerezte a telefonszámomat Taehyungtól, ezért tudott elérni.

Gyanakodva méregetett, miközben a fekete dobozt szorongatta a kezében. A szívem szakadt meg vörös szemeit és kócos haját látva. El sem tudom képzelni, mennyiszer túrhatott bele idegességében.

- Ki ő valójában? - kérdezte alig hallhatóan.

Megfordult a fejemben, hogy megint kitalálok valamit, de tudtam, hogy rezeg a léc. Ezúttal nem hazudhatok, mert azonnal rájönne.

- Az exem - sóhajtottam megadóan.

Nate hitetlenül felmordult és hirtelen állt talpra. Ijedten hátráltam egy lépést, mert rémisztő volt a tekintete.

- Hazudtál nekem! - sziszegte dühösen. - Megbíztam benned, mégis a szemembe hazudtál!

- Sajnálom - hajtottam le a fejem.

- Azt mondtad, én vagyok az első szerelmed. Eljátszottad a tapasztalatlan kisfiút! - folytatta dühöngve, és felkapott egy összegyűrt felsőt, csak hogy újra a földhöz tudja vágni. - Miben hazudtál még?!

- Semmiben! - vágtam rá azonnal.

- Az ember nem fekszik le az exe mellé csak úgy, főleg ha az félmeztelen - utalt a telefonján lévő fotóra. - Sőt, senki mellé nem fekszik le ha van barátja!

- Tudom... Sajnálom - haraptam rá az ajkamra.

- Légy velem őszinte - lépett hozzám közelebb. Az állam alá nyúlt és mutatóujjával emelte fel a fejem arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. - Mióta eljöttünk Koreába, történt köztetek valami? - kérdezte szigorúan.

A szívem vadul dörömbölt a mellkasomban. Rettegtem, hogy elveszítem őt, mégsem tudtam szemrebbenés nélkül hazudni. A hamis szavak a torkomon akadtak, mintha az elmúlt évek köddé váltak volna és ismét az a fiú lennék, aki képtelen magában tartani az igazságot. Mély levegőt vettem és megfogtam Nate kezét.

- Én... - szólaltam meg remegő hangon. - Mi...

- Igen? - sürgetett türelmetlenül.

- Csókolóztunk - szorítottam össze a szemeimet.

A szégyen marcangolni kezdett belülről. A szobára nehéz csend telepedett és nem mertem kinyitni a szemeimet. Féltem Nate arckifejezésétől. Ő mindenét nekem adta, mindig figyelt és vigyázott rám, erre én megcsaltam őt.

Egy hálátlan dög vagyok.

Lefejtette a kezemet az övéről és hallottam, ahogy visszament az ágyhoz. Szerettem volna láthatatlanná válni, vagy egyszerűen csak megszűnni, hogy ne kelljen elviselnem mindazt, ami most bennem tombolt.

- Jungkook - suttogta. Résnyire nyitottam a szemeimet és félve pillantottam rá. Lenézett a dobozra, majd vissza rám. - Én... meg akartam kérni a kezed - motyogta elveszetten.

Alig fogtam fel amit mondott. Először nem is hittem a fülemnek, de mikor remegő kezeivel felnyitotta a kis dobozt, elsöprő zokogás bukott ki belőlem. Térdre borultam és összegörnyedve szorítottam kezeimet az arcomra.

Mindent elrontottam.

Nem szabadott volna hagynom, hogy eljöjjünk ide. Ellenkeznem kellett volna még a legelején, amikor volt rá lehetőségem. Akkor nem találkoztam volna Yoongival és nem jöttem volna rá, hogy még mindig szeretem őt. Akkor Nate megkérte volna a kezem a Temze partján és életünk végéig együtt lettünk volna.

Én... elvesztettem a jövőmet.

- Kérlek, kérlek - sírtam felemelve a fejem. Nate a táskájába pakolta a ruháit. - Bocsáss meg! Nem tudom, miért csináltam! Nem akartam! - kérleltem, de úgy tett, mintha ott sem lennék. - Nate - ejtettem ki a nevét zihálva, és a térdeimen kúsztam oda hozzá.
Ragaszkodón öleltem át a lábait, homlokomat a combjának döntöttem. - Csak egy esélyt adj! Kérlek, szükségem van rád!

- Fejezd be! - szólt rám ingerülten és lerázott magáról.

Egy pillanatra megilletődtem, mert még sosem viselkedett így velem. Mindig megértő volt és tulajdonképpen én nem is ismertem ezt az oldalát.

- Ne hagyj el! - emeltem fel a hangom, amikor az utolsó táskáját zárta le. Ekkor hirtelen felém fordult és pár lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot. Lehajolt értem és a karjaimnál fogva húzott fel.

- Mondd, hogy szeretsz! - parancsolta ellent mondást nem tűrő hangon.

- T-tessék? - dadogtam.

- Ha kimondod, hogy szeretsz, veled maradok - biccentett kimérten.

- De... tudod, hogy én... - szipogtam elkeseredetten.

- Nem szabadott volna belenyugodnom, hogy sosem mondtad nekem - rázta meg a fejét, majd eltolt magától és a bőröndjeiért ment.

És én nem tehettem mást, minthogy összetörten végignézzem, ahogy kisétál az ajtón.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top