Óvatosan arrébb tettem a kis tálat és még egyszer belelógattam a törölköző szélét, ami már majdnem megszáradt Yoongi lángoló bőre miatt.
Miután átöltözött, visszakísértem a szobájába és lefektettem az ágyára.

Én sem voltam jól. A szemeim égtek a könnyektől és szorított a mellkasom, de életemben először, nem engedtem, hogy eluralkodjanak rajtam az érzéseim.

Kapkodva lezuhanyoztam és felvettem Yoongi pólóját, hogy mégse a lehányt ruhámban töltsem az éjjelt, majd visszasiettem a szobába, ahol ő már mélyen aludt, szerencsére abban a pozícióban, amiben magára hagytam.

Mivel nem vagyok itt jártas, valószínűleg nem jutnék el zaj nélkül a konyháig, hogy jeget hozzak a sérüléseire, ezért döntöttem inkább a hideg borogatás mellett. Két órája virrasztok mellette és azóta úgy tíz percenként tör rám egy újabb síró roham. A szemeim akaratlanul is a hegekre találnak, hiába próbálok az új zúzódásokra figyelni.

Régen nem bántott az, hogy halvány hegeket láttam a karján. Inkább bátorított, hogy valaha ő is volt mélyen és sikerült talpra állnia. De ez... Ezek a hegek miattam vannak.

Ahogy erre gondoltam, elviselhetetlen fájdalom kezdte ostromolni a mellkasomat. Mindezt elviselni olyan, mintha víz alatt próbálnék levegőért kapni. Lehetetlen.

Óvatosan érintettem a törölköző hideg részét a vörös felülethez, miközben reszketegen sóhajtottam.

- Te is szenvedtél - suttogtam és az arcára néztem.

Most először volt alkalmam jobban szemügyre venni őt. Így, hogy aludt, leplezetlen csodálattal pásztázhattam az arcát, ami az évek alatt sokat változott. Férfiasabb lett, ugyanakkor még mindig olyan a bőre, mintha porcelánból lenne.

Fészkelődtem egy darabig, mire közelebb hajoltam hozzá és újra beleszerettem a pisze orrába és a rózsaszín, puhának tűnő ajkaiba. Késztetést éreztem, hogy végigsimítsak az arcélén, de féltem, hogy talán felébreszteném.

Feleslegesen tagadnám az érzéseimet. Nate sosem váltott ki belőlem annyire erős érzelmeket, mint amilyeneket Yoongi képes csupán azzal, ha rám néz. És soha nem is fog. Sosem tudom majd szavakkal is kifejezni, hogy szeretem őt.

Azt mondják, ne szavakkal, hanem tettekkel fejezd ki a szereteted. Lehet benne valami, de mégis... Meg van az oka, amiért képtelen vagyok rá.

A szeretlek szó Yoongihoz tartozik, ha másnak mondanám, elveszítené a jelentését. Annyi éven át nem kaptam mást, csak gyűlöletet, gúnyolódást és bántást. Azt sem tudtam, mi az a szeretet. Egyáltalán a szerelem. Ő volt az, aki megértette velem ennek a szónak a jelentését. Min Yoongi.

A szemem sarkából észrevettem egy összehajtogatott papírt. Yoongi párnája alól lógott ki annyira feltűnően, hogy nem is értem, eddig hogy nem vettem észre.

Lassan nyúltam érte és óvatosan húztam ki a párna alól. Kíváncsi voltam, mi az és valahogy sokkal bátrabbá váltam úgy, hogy ő nem is tud semmiről, mert alszik.

Kihajtogattam a lapot és érdeklődve mértem fel a tartalmát. A tetején szavak sorakoztak, de mindegyik át volt húzva, így azokkal nem is foglalkoztam. Jobban felkeltette a figyelmem a hosszabb szöveg. Magam alá húztam a lábaimat és olvasni kezdtem.

"Szétesik.

Minden szétesik...

Minden szétesik...

Minden szertefoszlik...

Minden összeomlik.

Ilyen összetört lettem miattad...

        Befejezem ezt!

Többé nem vágyom rád!

De nem vagyok képes megtenni...

Ez szívás...

Kérlek, ne keress kifogásokat!

Nem lehetsz ilyen velem!

Minden egyes szavad olyan akár egy szemfedő, mely elrejti az igazságot, majd darabokra tépi azt...

Az őrület szélére sodortál...

Utálom ezt az egészet!

Hát vegyél el mindent, hogy csak a gyűlölet maradjon!

Mégis te vagy a mindenem...

Te vagy a mindenem!

Sajnálom

Szeretlek

Bocsáss meg

Szükségem van rád, ...!
Miért egyedül én vagyok szerelmes és miért egyedül én búcsúzom?
Szükségem van rád, ...!
Miért van rád állandóan szükségem még akkor is, ha tudom, hogy megsebzel?
Szükségem van rád... "

A torkomban gombóc keletkezett ahogy újra és újra elolvastam a sorokat. A dolgok kezdtek átformálódni bennem és lassan úgy éreztem, nem is Yoonginak kellett volna bocsánatot kérnie, hanem nekem.

Mindvégig várt rám, hogy visszajöjjek hozzá és folytassuk, vagy talán újrakezdjük a kapcsolatunkat.

De honnan kellett volna ezt tudnom?

Szakított velem és hagyta, hogy elvigyenek. Rideg volt, minden szava és mozdulata azt sugallta, hogy elege lett belőlem és többé nem akar velem lenni. Hogyan jöhettem volna vissza abban a tudatban, hogy valaki mással boldog?

Nem tudhattam, most mégis engem gyötör a bűntudat. Ha csak egy próbát tettem volna két évvel ezelőtt... Minden másképp alakult volna.

Visszatettem a lapot a párna alá, majd félretoltam a kis tálat a törölközővel együtt. Az elhatározásom szilárd talajon állt, ezért fájó szívvel feküdtem le Yoongi mellé.

Reggel meg fogom kérni Nate-t, hogy utazzunk vissza Londonba. Mindenkinek jobb lesz így. Ismét telefonszámot fogok cserélni és folytatom az életemet, mint eddig. Igen, jobb lesz így...

De akkor miért fáj ennyire?

A szemeimbe újra könnyek szöktek, miközben közelebb csúsztam Yoongihoz és óvatosan fektettem fejem a mellkasára.

- Sajnálom - szipogtam átölelve a derekát. - Bocsáss meg, kérlek.

————

Csak egy pillanatnak tűnt amíg lehunytam a szemem, mégis mikor halk zaj kúszott a tudatomba és hunyorogva emeltem feljebb a fejem, odakintről napsütés világította meg a szobát.

Szinte azonnal visszacsuktam a szemeimet és arcomat Yoongi nyakához nyomtam, mert ott sötét volt és érezhettem az illatát. Lassan felém fordult és a derekamra simította kezét a takaró alatt, miközben továbbra is egyenletesen szuszogott.

Nem akartam felébredni. Fogalmam sincs, hogy ez hogy lehetséges, de nagyon úgy tűnik, hogy Yoongi az a bizonyos kulcs. Az álmaim messziről elkerültek, helyet adtak a nyugodtságnak és biztonságnak.

Tompán hallottam, hogy csukódott az ajtó, de nem volt erőm foglalkozni vele. Így akartam maradni lehetőleg örökre. Mélyet szippantottam az ismerős, bódító illatból és úgy döntöttem, még pár percig pihentetem a szemem.

Abból a pár percből pár óra lett, és mikor ismét kinyitottam a szemem, a nap lassan az ég tetejére ért. Elmélkedtem egy darabig, hogy milyen teendőim lesznek ma, és akkor...

Rám tört a pánik.

Basszus, mit keresek még itt?! 

Ijedten húzódtam el Yoongitól, de akkora lendülettel, hogy szerencsésen legurultam az ágyról. Elfojtott nyögés szaladt ki a számon és a kezemet rögtön a sajgó oldalamhoz kaptam.

- Rohadj meg - motyogtam grimaszolva.

Kapkodva a zsebembe nyúltam és elővettem a telefonom, hogy üzenhessek Nate-nek, nem esett semmi bajom, de legnagyobb döbbenetemre, a kijelzőm üres volt. Nem volt egyetlen egy üzenetem vagy nem fogadott hívásom sem.

Értetlenül ráncoltam össze a homlokom, miközben beléptem a hívások közé, hátha csak nem működik rendesen a telefon, de feleslegesen kerestem Nate nevét. Miért nem hívott? Nincs még ébren? De hát már tizenegy óra...

Az ágy szélébe kapaszkodva tápászkodtam fel és megnyugodtam, hogy a kis magánakciómmal nem ébresztettem fel Yoongit. Megráztam a fejem és közben a hajamba túrtam, majd megdörzsöltem a szemeimet és beletörődtem, hogy jobban járok, ha inkább nem nézek tükörbe.

Lábujjhegyen osontam el az ajtóig és némán hagytam el Yoongi szobáját. A folyosó üres volt és az egész házban csend uralkodott, ami miatt valamivel nagyobb bátorsággal indultam le a lépcsőn.

Rossz döntés volt.

Amint befordultam a konyhába, hogy azon keresztül eljussak az előszobáig, a lábaim földbe gyökereztek és bennem rekedt a levegő.

A csapat többi tagja az asztal körül ült, egyedül Seokjin dolgozott valamin a konyhapultnál. Érkezésemre felkapták a fejüket és arcukra kiült az őszinte döbbenet.

Kínos...

- Jungkook? - kapott észbe Taehyung először.

- Öhm... Helló - intettem egyet zavartan.

Hoseok összeszűkítve a szemeit hajolt előrébb, miközben végigmért. Kínosan emeltem a tarkómhoz a kezem amikor rájöttem a miértjére. Yoongi pólóját viselem...

- Hát te? - vonta fel a szemöldökét Namjoon.

- Komolyan, Nam - sóhajtott fel Jimin. - Szerintem mindannyian tudjuk, hogy mi folyik itt - nézett rám szikrázó szemekkel.

- Te mindig, mindent tudsz, Jimin - sziszegtem idegesen, mire meglepetten hőkölt hátra. - Legalábbis azt hiszed. Ne avatkozz bele a dolgaimba!

- Késő - rántotta meg a vállát. Kezeim ökölbe szorultak, próbáltam visszafojtani az indulataimat.

- Yoongi lerészegedett tegnap este és verekedett. Felhívott egy srác a telefonjáról, hogy menjek érte. Elhoztam és leápoltam a sebeit - öntöttem tiszta vizet a pohárba, mielőtt még komolyan elhinnék, hogy történt közöttünk valami az éjszaka folyamán.

- Verekedett?! - dobta el az addig szorongatott tálat Seokjin.

- Kezdődik minden az elejéről - temette az arcát a tenyereibe Namjoon.

- Köszi, Jungkook, hogy hazahoztad őt - állt fel a helyéről Taehyung, majd kissé bátortalanul lépkedett elém.

- Igen, Jungkook. Köszi - jegyezte meg Jimin gúnyolódva, de ezentúl már nem tudtam felidegesíteni magam rajta.

Taehyung szomorúan biggyesztette le az ajkait, miközben lehajtotta a fejét.

- Semmi baj - suttogtam, és végig simítottam a karján. - Most megyek - mondtam hangosan, majd kikerültem Taehyungot és köszönés nélkül, vegyes érzelmekkel telve hagytam el a házat.

Sziasztok...

Szeretnék bocsánatot kérni. Egyáltalán nem vagyok megelégedve ezzel a résszel, sőt. Nagyon pocsék lett. Valamiért megakadtam, úgy értem, az egész történet meg van a fejemben, mégsem tudom jól leírni. Ezt a részt ötször írtam újra, ez az utolsó verzió, amit ki merek tenni, mert nem akarlak tovább várakoztatni titeket. Legutóbb, mikor ez történt velem, hónapokig rész nélkül maradt a történetem, semmiképp sem hagyhatom, hogy ez megismétlődjön, mert nagyon szeretem írni ezt a "könyvet":(
Reménykedem benne, hogy helyreáll bennem az a valami, ami most hirtelen elromlott és a következő részt sikerül majd élvezhetőbben megírnom. Meg hamarabb...