Ismét felsóhajtottam, miközben a tenyeremre támasztva az államat néztem ki az ablakon. Nem tudtam nem mosolyogni, ahogy a tegnap estére gondoltam.

Az egyetlen szerelme...

Képtelenség lett volna ellenállni annak az érzelemhullámnak, amit ez a pár szó váltott ki belőlem, ezért csak élveztem a kellemes bizsergést. Az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a tervem nem vált be.

Álmomban megint az intézetben voltam és szenvedtem a kínzó fájdalom miatt, de amikor hajnalban felébredtem, nem éreztem annyira pocsékul magam, mert eszembe jutottak a pultos lány szavai.

- Mesélj még! - ölelt át hátulról Nate.

- Már mindent elmondtam, amire emlékszem - sóhajtottam.

Ma végre elvittem őt a gimnáziumhoz, ahova jártam. Természetesen messziről elkerültem azt az iskolát, ahol a szörnyeteg és a társai megkeserítették az életemet. Azt az épületet mutattam meg Nate-nek, ahol megismertem Taehyungot, Jimint, Seokjint, Namjoont, Hoseokot és Yoongit.

Amikor ott álltam a múltam egy kézzel fogható része előtt, nem akartam semmi mást, csak visszamenni az időben. Egészen addig a napig, amikor az osztályfőnökünk elvitt minket az ünnepi vásárba. Ha visszamehetnék... akkor Yoongival tartanék. Elmennénk a Hoseokkal közös lakásukba és ott aludnék, esélyt sem adva a szörnyetegnek, hogy lecsapjon rám.

Sajnos nem tudok visszamenni az időben, még akkor sem, ha ez minden vágyam. Bele kell nyugodnom, hogy nekem ezt a lapot osztották.

- Akkor gyere aludni - zökkentett ki a gondolataim közül Nate fáradt hangja. Még mindig engem ölelt és a vállamra fektette a fejét. - Álmos vagyok - ásított.

- Égve hagytam a fürdőben a villanyt - mutattam az említett helyiség felé, mire felegyenesedett és a villanykapcsolóhoz sietett.

Közelebb toltam a széket az ablakhoz, hogy ne legyen útban reggel, majd az ágyra másztam és a párnába nyomtam a fejem.

- Olyan gyorsan eltelt két hét - mondtam elképedve a valóságon, hogy az itthon tervezett időm fele már letelt.

Itthon.

Gondolatban fejen csaptam magam. Nekem London az otthonom.

- Hát, az idő gyorsan szalad, ha az ember jól érzi magát - feküdt le mellém Nate, és ahogy a feje a párnát érte, már le is hunyta a szemét. - Jó éjt, édes.

- Jó éjt - suttogtam, mert úgy tűnt, máris elalszik. Bezzeg neki jó alvókája van... Néha komolyan irigylem érte.

Az oldalamra fordultam és mélyen felsóhajtva zártam le a szemhéjaimat abban a reményben, hogy a ma éjjel is kivételes lesz és nyugodtan pihenhetek. Elvégre a remény hal meg utoljára.

A végtagjaim elnehezültek és már éppen átléptem volna az öntudatlanságba, mikor a telefonom őrült rezgésbe kezdett az éjjeli szekrényen. Hunyorogva nyújtottam ki a karom és tapogattam végig a sima felületet, majd mikor sikeresen megtaláltam a telefont, az arcom elé emeltem.

A betűk homályosak voltak, beletelt pár másodpercbe, mire ki tudtam olvasni a kijelzőn villogó nevet, és ahogy ez megtörtént, hirtelen váltam éberré. Odébb rúgtam a takarót és kapkodva siettem ki a konyhába, ahol a pultba kapaszkodva emeltem a fülemhez a készüléket.

- Mondtam, hogy ne keress többet - szólaltam meg én először.

A szívem heves dobogásba kezdett, mert be kellett vallanom, hihetetlenül vártam, hogy hallhassam a hangját. Ez azonban nem történt meg.

- Bocsánat - mondta a kissé vékony, Yoongiéhoz semmiképp sem hasonlító hang.

- Ki az? - vontam össze a szemöldököm.

- Itt van a fiú, akié a telefon. Elég sokat ivott és össze is verekedett pár durva fazonnal. Te voltál az első a névjegyzékben, szóval téged hívtalak - magyarázta.

- Hogy mit csinált? - kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel, mert nem akartam hinni a fülemnek. Ivott? Verekedett?

- El tudsz érte jönni, vagy hívjam a következőt? - sürgetett az idegen, mire azonnal rávágtam, hogy indulok, csak mondja meg a címet.

Ez most az a helyzet volt, ahol nem tudott érdekelni a külsőm és, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Átcseréltem a pizsamámat egy pólóra, ami elsőnek akadt a kezembe és fél lábbal már kint voltam az ajtón, mikor a cipőmet rángattam magamra.

Nem bajlódtam a lifttel, kettesével szedve a lépcsőfokokat futottam a földszintre. A portás riadtan követte tekintetével a mozdulataimat, és éreztem, hogy figyelt még akkor is, mikor kiléptem az üvegajtón.

Szerencsére pontosan tudtam, hogy hol van az a hely, amiről a fiú beszélt a telefonban. Régen ott tartották a híres Omona partikat és Taehyungnak köszönhetően jártam már azon a helyen.

Értékes perceket veszíthettem volna el azzal, ha taxit hívok, ezért indultam futásnak. Yoongiról van szó, egyetlen másodpercet sem pazarolhattam el várakozásra. Az agyam kikapcsolt és csak az lebegett a szemem előtt, hogy bajban van és erről csak én tudok. Mert valamiért első helyen vagyok a telefonjában...

A levegőt kapkodva fordultam be egy újabb utcasarkon és akkor megláttam a másik oldalon a kivilágított épületet. A térdeim remegtek a megerőltetéstől, mégsem vettem róla tudomást. A fejemet forgatva kerestem Yoongit, miközben közelebb merészkedtem a kint lévő emberekhez. Amikor a fiú felhívott, nem hallottam olyan hangosan a zenét, ezért feltételeztem azt, hogy valahol kint kell lenniük.

Mivel elől nem láttam őt sehol, kikerültem egy többfős csapatot és a szórakozóhely oldalához siettem. Azt hittem, most is zsákutcába értem, de aztán meghallottam a fiú hangját.

- Haver, totál kész vagy - mondta, mire három nagy lépéssel befordultam a fal felé.

Ott ült a földön, hátával a falnak dőlve. A fejét hátradöntötte és lehunyta a szemeit, miközben hallhatóan nehezen lélegzett. A szívem összeszorult felrepedt száját és megduzzadt arcát látva.

- Hé! - ugrott fel a földről az alacsony, vékony fiú. - Ugye te vagy Jungkook?

- Én - bólintottam zaklatottan.

- Szuper, akkor én már itt sem vagyok - intett egyet és a bejárathoz indult.

- Köszönöm, hogy szóltál! - kiáltottam utána, de biztos voltam benne, hogy nem hallott meg.

Térdre ereszkedtem Yoongi előtt és félve emeltem a kezem sérült arcához. Érintésem alatt összerezzent és kinyitotta a szemeit.

- Szia - mosolyodott el bágyadtan.

- Miért csináltad ezt? - kérdeztem hitetlenkedve, és a felsőm alját emeltem a szájához, mert a mosolygástól elkezdett vérezni a sebe.

- Kihívtak egy meccsre, tök poén volt - legyintett, mintha semmiség lenne az, hogy szétverve fekszik a földön.

- Hívok egy taxit - sóhajtottam, majd a zsebembe nyúltam a telefonomért és a pénztárcámért, ami... nem volt nálam. Kétségbeesetten nyúltam Yoongi zsebeibe, de nála sem volt elég pénz.

- Olyan szép vagy, Jungkook - suttogta.

Végig gondoltam, hogy mégis mit tehetnék, de valójában pontosan tudtam, hogy ha nincs pénzünk, nincs is mit tenni.

- Oké, figyelj, most hazamegyünk - mondtam a szemébe nézve.

Erőtlenül bólintott egyet és a kezét nyújtotta, mire felálltam és átkarolva őt segítettem lábra.

- Bassza meg! - szorította össze a szemeit és az oldalához kapta a kezét.

A falnak nyomtam a tenyerem, hogy meg tudjam tartani és ne essünk vissza mindketten a földre.

- Yoongi, segítened kell - ziháltam ijedten, mert jelenleg az egész súlyát én tartottam. - Nem bírlak el egyedül.

- Inkább maradjunk itt - hajtotta le a fejét.

- Megsérültél - néztem körbe, hátha látok valakit, aki segíthetne rajtunk. - Haza kell vinnelek.

- Itt is hagyhatnál.

- De nem foglak - bólintottam.

Komolyan gondoltam, amit mondtam. Inkább vetném le magam egy hídról, mint hogy ilyen állapotban magára hagyjam őt.

Össze kellett gyűjtenem az összes erőmet, ami nem volt túl sok, de akkor sem adhattam fel. Megfogtam Yoongi karjait és a nyakam köré tettem őket.

- Csak egy kicsit tartsd meg magad, jó? - kértem őt hangosabban. Óvatosan megfordultam és megfogtam a kezeit. - Ha elengedsz, le fogsz esni, szóval ajánlom, hogy ne tedd - sziszegtem idegesen, majd hátranyúltam és a lábainál fogva emeltem a hátamra.

Rögtön előregörnyedtem, mert nem értette meg a kérésemet, a karjai az arcom előtt lógtak. Ha nem kapaszkodik...

- Meghalok - nyögte fájdalmasan.

- Én is - feleltem, és tettem egy lépést előre. Most bántam csak igazán, hogy ennyire gyenge vagyok.

Azt hiszem, hosszú út áll előttünk...