Fejemben kavargó gondolataimmal nem tudtam harcba szállni, ezért hagytam, hogy maguk alá vonjanak, miközben a pulóverem ujjával tovább itattam Yoongi hajáról a vizet.

Elráncigáltam a tó mellől, nehogy megint bekattanjon és újra kísérelje az öngyilkosságot, amit még mindig nem bírtam elhinni, hogy előttem tett meg. A fűben feküdt és minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelte, miközben aprókat szuszogott.

- Amikor azt mondtad, mindent meg fogsz tenni, erre nem gondoltam - szólaltam meg hosszú, kínkeservesen csendes percekkel később.

- Én sem - mosolyodott el halványan. A gyomrom bukfencet vetett, mint minden alkalommal, ha mosolyogni látom. - Megváltoztál - mondta szemeit az arcomon tartva.

- Idővel mindenki változik - bólintottam és félretoltam egy félig megszáradt tincset a homlokáról.

Tudtam, hogy felesleges köröket futok, hiszen bár éjszaka van, a nyári szellő nem annyira hűvös, hogy megfázzon tőle vizesen. Törődtem vele, mert nem tudtam parancsolni magamnak.

- Régen nem tudtad leplezni az érzelmeidet - folytatta halkabban. - A fájdalom mindig ott volt az arcodon. Minden tetted sugallta, hogy szenvedsz. Végig kellett néznem... És most is végig kell néznem - mondta, mire megállt a kezem a levegőben. Hajáról, amivel egészen addig foglalkoztam figyelem elterelés gyanánt, lassan vezettem szemeimet komoly arcára. - Előttem nem tudod megjátszani magad.

- Tévedsz - vettem egy mély levegőt és hátrébb csúsztam. - Nem játszom meg magam.

- Átlátok rajtad, Jungkook - ült fel.

- Te is megváltoztál - mutattam rá, leplezve menekülési szándékomat. - Sokkal gyengébb vagy.

- Lehet - bólintott egyetértően. - Tégy meg minden tőled telhetőt úgy, mintha a ma lenne az utolsó.

- Mi? - ráncoltam össze a homlokomat értetlenül.

- Ez a mottóm - sóhajtotta, miközben előrébb csúszott, sokkal közelebb hozzám.

- Mégis milyen mottó ez? - nevettem fel hitetlenül.

- Gondold át - kérte lágyan, nekem pedig kezdett bűntudatom lenni attól, hogy míg ő nyugodt és kedves, én igyekszem minél ridegebb lenni vele, pedig... nem érdemli meg.

Elhallgattam és úgy tettem, ahogy mondta. Végig gondoltam a szavait, de bármennyire próbálkoztam megérteni, egyetérteni vele, nem ment.

- Hülyeség. Ha mindenki úgy cselekedne, mintha az utolsó napját élné, kitörne a káosz - adtam hangot a véleményemnek.

- Miért tenne így mindenki? - mosolyodott el féloldalasan.

Tetszett neki, hogy nem tartottam magamban az álláspontomat, ezt tisztán le tudtam olvasni az arcáról. Furcsa, de ettől büszkébb lettem magamra. Erőt adott ahhoz, hogy folytassam.

- Nem a túlélési ösztönre gondoltál, igaz? - gondolkodtam hangosan. - Ha tudnád, hogy nem lesz holnap, megkeresnéd azokat, akiket szeretsz és velük lennél, megpróbálnád helyrehozni a hibáidat és boldogan eltölteni az utolsó órákat. Minden tőled telhetőt megteszel... Elérted, hogy ne haragudjak rád - néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Okos vagy - biccentett elismerően.

- Ez akkor is egy hülye mottó - sóhajtottam leeresztve a vállaimat.

- Lehet, de már nem haragszol rám, szóval ha nem lesz holnap, békésen üdvözölhetem a halált.

- Ezek mély és sötét gondolatok, Yoongi - mondtam, miközben megfeledkezve a határaimról megfogtam az egyik kezét és két tenyerem közé zártam. A bőre hideg volt, mintha az is alkalmazkodna súlyos szavaihoz.

- De te megérted őket - sütötte le a szemeit.

- Keresem benned a régi Yoongit - szökött ki a számon meggondolatlanul.

- Veled együtt engedtem el - megráztam a fejem tiltakozásomat mutatva, mert ráébredtem, hogy ki kell zökkentenem valahogy ebből a letargikus állapotból őt.

Minden szava csöpög a keserűségtől és fájdalomtól és most először éreztem azt, hogy nekem kell segítenem valakin. Mintha fordult volna a kocka, ezúttal én lehettem az erős fél a kapcsolatunkban, ami évekkel ezelőtt megszakadt és most minden erejét felülmúlva igyekszik újjáépülni azzal, hogy itt vagyunk.

- Szedd össze magad! - ragadtam meg a vállait indulatosan és gyengén megráztam őt.

- Mi kell ahhoz, hogy valaki olyan fontossá váljon az életedben, hogy gondolkodás nélkül próbáld eldobni az életed érte? - kérdezte.

Arcát fürkészve ültem a sarkaimra és elkönyveltem magamban, hogy hiába csinálok bármit is, Yoongit most érte el a sokk és valószínűleg lehetetlen lenne kirángatni a fejében létező, lezárt kalitkából amíg meg nem találja a hozzá tartozó kulcsokat. Az, hogy ő ezt tette, engem is arra sarkallt, hogy feldolgozzam és meglepődjek a történteken.

Még mindig fontos vagyok Yoonginak, sőt, még annál is több, ha képes lett volna eldobni az életét csak azért, hogy megbocsássak neki. Ebben akkor is biztos lennék, ha nem csinálta volna ezt az őrültséget, mert hittem Taehyungnak, mikor mesélt a csapat legnehezebb időszakáról.

A kérdés bennem is ugyanaz volt, mint benne. Mit tettem én, amiért ennyire fontos lettem?

Nem volt itt az ideje visszaemlékezni életem legszebb pillanataira, amiket csak és kizárólag Yoonginak köszönhetek, mégis lepörgött előttem néhány emlék.

Közéjük tartozott az is, amikor leápolta a sebeimet miután megvertek, pedig akkor még rettentően gonosz és bunkó volt velem. Azzal a modorával is törődést mutatott felém, pedig komolyan megértettem és elfogadtam, hogy idegesítem és csak útban vagyok neki. Ennek ellenére segített, emiatt került fel a szép pillanatok listára.

Szinte minden nap átjött hozzám, mert figyelt arra, hogy rendesen egyek. Talán már akkor aggódott értem, de ebben nem lehetek biztos és már sosem fogom megtudni. Ott volt, amikor öntudatlan állapotban öngyilkos akartam lenni. Megmentett. Vett nekem egy kutyát, hogy ne legyek egyedül. Az egyetlen volt, aki képes volt áttörni a láthatatlan falat és mosolygásra késztetni. Állandóan figyelt rám.

Mindig, mindig ő adott, én pedig önző módon csak kiélveztem a szeretetét. Az, hogy nem találtam semmit a múltban, amivel választ adhatnék a kérdésére, felbosszantott. Nekem kellene úgy viselkednem, mint ő, mert én mindezt nem érdemlem meg és erre csak most jöttem rá, holott folyton itt volt az orrom előtt.

- Nem tudom - motyogtam megsemmisülten. Úgy tűnt, Yoongi még mindig az emlékei között kutatott, szólnom kell neki, hogy feleslegesen erőlteti meg magát. Nem fog találni semmit. - Erre nincs válasz, Yoongi - mondtam hangosabban, amitől összerezzent és visszatért a valóságba.
A szó minden értelmében.

A tekintete kifürkészhetetlenné vált, ahogy az eddig mutatott gyenge énjét tüntette el az útból. A határozottság kiült az arcára és olyan volt, mintha egy láthatatlan fonálon keresztül rohant volna át rám a bizonytalansága.

Letaglózva hagytam, hogy felhúzzon ültemből és kezemet szorongatva indult visszafelé. Nem tudtam, hogy mi zajlott le benne, de arról sem volt még csak sejtésem sem, hogy hogy változott meg egyik pillanatról a másikra. Furcsa volt, de képtelen voltam hangot adni a zavaromnak.

Elképedve néztem a kezét, ahogy ujjait összefűzte az enyémekkel és magabiztosan szorított rájuk, mintha azt üzenné, hogy akkor sem fog elengedni, ha foggal-körömmel tiltakozom ellene. Ahogy elszánt arcára vezettem a tekintetem, akaratlanul is elmosolyodtam.

Ő a régi Yoongi. Az a Yoongi, aki az enyém volt. Csak az enyém.