Idegesen doboltam a lábammal miközben sokadszorra is körbenéztem. Az egyik lámpától nem messze álltam meg abban a reményben, hogy egybeolvadhatok a sötétséggel és nem én leszek az, aki meglepődik. Már húsz perce vártam és kezdtem úgy érezni, feleslegesen vagyok itt.

Akár a hotelben is lehetnék és az álmaimmal küzdhetnék a békésen alvó barátom mellett. Két lehetőség közül az tűnt kevésbé fájdalmasnak, amit most csináltam. Várakozni a sötétségben teljesen egyedül még mindig jobb, mint visszamenni az időben és újra átélni a szenvedést.

Felkaptam a fejem, mikor a park bejáratánál megjelent egy alak. Szívem hevesebben kezdett dobogni és éreztem, ahogy úrrá lesz rajtam az izgalom. Az alak egyenesen felém tartott, szóval nem vált be a tervem, miszerint láthatatlanná válok a sötétben. Lehetett volna akárki, talán menekülnöm kellett volna, de valahogy tudtam, hogy Yoongi az. És ahogy átjött a lámpa fénye alatt, láttam arcának azon részét, melyet nem takart a fejére húzott kapucni. Szótlanul állt meg előttem pár lépéssel.

- Azt hittem, nem jössz el - kezdeményeztem én a beszélgetést.

- Bocsánat - sóhajtott, majd végre levette a fejéről a pulóvere kapucniját. - Taehyung idiótán magyarázta meg, hogy merre kell mennem.

- Leírhattam volna én is - hunyászkodtam meg előtte.

- Nem akartad, hogy a barátod tudjon róla - bólintott.

- Nem azért, mert... szóval... - dörzsöltem a tarkóm zavartan.

- Rendben van - mosolyodott el. Sötét volt, alig láttam őt, mégis majdnem meghaltam a mosolyától. Reszketegen fújtam ki a levegőt és lassan bólintottam. - Van egy jobb hely, nem messze innen. Elmegyünk oda? - kérdezte.

- Mehetünk - feleltem gondolkodás nélkül és fejben ismét leszidtam magam, amiért Yoongi első szavára ugranék.

Kiakaszt, amit kivált belőlem.

Elindult az ellenkező irányba, én pedig egy kis fáziskésés után követtem őt. Pár gyorsabb lépéssel mellé értem és kissé feszülten kezdtem a pulóverem alját gyűrögetni.

- Milyen érzés újra itthon lenni? - kérdezte kíváncsian, én pedig majdnem felnevettem kínomban.

Oké, Yoongi, felőlem beszélhetünk jelentéktelen dolgokról is, nekem nem számít.

- Most már London az otthonom - szökött ki a számon az a válasz, amit túl sokszor kellett alkalmaznom és talán ezért feleltem ezt meggondolatlanul. - Úgy értem, fura.

- Szeretsz Londonban élni? - kérdezősködött tovább.

- Megszoktam - vontam meg a vállam. - Más, mint itt.

- Ebben nem kételkedem - mondta.

Vártam, hátha kérdez még valamit, mert az elején úgy tűnt, ki fog faggatni a Londonban töltött éveimről, de ezután egy szót sem szólt. Csendben sétáltunk egymás mellett. Párszor belerúgtam egy-egy kavicsba, csakhogy eltereljem a gondolataimat arról, hogy milyen kellemetlenül érzem magam most.

Rá kellett döbbennem, hogy Yoongi idegen számomra és csupán a múlt miatt kötődöm hozzá olyan erősen. Ha megismerem őt, lehet, hogy elmúlnak a furcsa érzéseim és megnyugodhatok végre. Élhetem tovább az életem Nate-tel, mint eddig.

- Mesélj magadról - kértem őt halkan, amikor egy újabb utca sarkon fordultunk le.

Fogalmam sem volt arról, hogy merre járunk éppen, szóval reménykedtem benne, hogy Yoongi majd vissza is kísér a parkhoz.

- Mit szeretnél tudni? - nézett rám egy pillanatra.

- Te is tanulsz még? - kérdeztem.

- Nem. Egy szórakozóhelyen dolgozom, nem egy álommeló, de legalább jól fizet - mondta, majd felemelte maga előtt a kezét és előre mutatott. - Ide jöttünk!

Eddig észre sem vettem, pedig egyértelműen kirajzolódott előttünk a tó felszíne. Utcai lámpák vették körbe, mindegyik mellett állt egy pad.

Meglepetten pásztáztam a helyet, ahol még sosem jártam, sőt, a létezéséről sem tudtam, de azt hiszem ez már nem is annyira meglepő. Az életem lekorlátozódott az iskola, a ház, ahol laktam és a pláza útvonalára.

Yoongi az egyik padra szeretett volna leülni és el is indult felé, azonban nekem más terveim voltak. Egyenesen haladtam a tó felé, aminek szélén kavicsossá vált a talaj. Arrébb söpörtem néhány élesebb darabot a kezeimmel, majd azokat leporolva ültem le a földre. Éppen, hogy hallottam Yoongi lépteit mögöttem, helyet foglalt mellettem és felhúzta maga elé a térdeit.

- Mintha idegen lennék a saját otthonomban - jegyeztem meg grimaszolva, és nem törődtem azzal, hogy ellent mondtam magamnak, hiszen az előbb még Londont neveztem az otthonomnak.

- Túl nagy ez a város - próbálta menteni a menthetetlent Yoongi, holott ő is tudta, hogy igazam van.

- Nagy, mégis összefutottam Taehyunggal, aztán Seokjinnel is - mondtam hitetlenül ráncolva a homlokom.

- Pedig nem hiszel a sorsban - fordította felém a fejét.

Egy másodpercig felejtettem rajta a tekintetem, mert aztán szigorúan a vízre meredtem. Azt gondoltam, így nem fognak elragadni az érzelmeim, de hatalmasat tévedtem.

Az, hogy mit érzek csak részben függ Yoongi megjelenésétől, számít az, amit és ahogyan mond. Tudat alatt úgy döntött, most az utóbbival mér rám fájdalmas csapást.

- Nem akartalak elengedni, Jungkook.

- Muszáj így ejtened a nevem? - kérdeztem nehezen kapva levegő után.

- Rosszul voltál és nekem minden lehetőséget meg kellett ragadnom, hogy segíthessek - folytatta figyelmen kívül hagyva kérdésemet.

- Rosszul voltam, mert ezt mondták az orvosok - fújtattam mérgesen. - Engem senki sem kérdezett, hogy hogy érzem magam.

- Nem voltál önmagad - észrevétlenül araszolt hozzám közelebb, mire egész testemben megfeszültem. - Folyton a démonaiddal küzdöttél... Mondd, a helyemben mit tettél volna? Hagytál volna tovább szenvedni? - kérdezte, én pedig úgy éreztem, a következő szavaimat nem mondhattam csak úgy a levegőbe.

Tudnia kell, milyen fontos döntést hozott, amivel tönkre tette az életemet. A szemébe néztem olyan határozottan, amennyire a helyzet engedte.

- Ezerszer jobban szenvedtem nélküled, mint veled - mondtam. Meglepetten fogadta tekintetem és láttam, ahogy magában viaskodik.

- Honnan tudhattam volna? - rázta meg a fejét csalódottan.

- Mondjuk eljöhettél volna hozzám - böktem oda neki kíméletlenül, de éreztem, hogy már nem bírom sokáig.

Azzal, hogy a múltról beszéltünk, fullasztó, láthatatlan köd ereszkedett rám.

- Sajnálom - suttogta, mire keserűen felnevettem.

- Sokat segít a sajnálatod, Yoongi - vetettem a szemére gúnyosan, miközben összefontam magam előtt a karjaimat.

- Nem tudok visszamenni az időben, hogy helyesen döntsek, oké? - emelte fel a hangját. Döbbenten fordultam el tőle. Még ő van felháborodva? - Hidd el, ha megtehetném, százszor visszamennék és nem hagynám, hogy elvigyenek! De nem tudom megtenni, nem vagyok egy kibaszott varázsló, ember vagyok, hibázhatok én is! Bocsánat, hogy csak jót akartam!

- Tudod, mit szeretnék most? - kérdeztem nyugodtságot erőltetve magamra. Yoongi a levegőt kapkodva bámult rám, eléggé felhergelte magát.

- Mit?

- Lenyomni a fejed a víz alá - bólintottam. - Addig tartanálak ott, ameddig már úgy éreznéd, nincs remény a túlélésre és feladnád a küzdelmet a halál ellen.

- Csináld - vágta rá hezitálás nélkül.

Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy előrébb csúszott és maga alá gyűrte a térdeit. Annyira előre hajolt, hogy az arca teljesen a víz felett volt, miközben tenyerein tartotta meg magát a peremen.

- Nem - jelentettem ki határozottan.

- Gyerünk, Jungkook! - szólt rám és eszement tekintettel nézett felém a válla fölött.

- Fejezd be! - csaptam a kavicsos részre mellettem.

Yoongi mit sem törődött velem, magától nyomta fejét a víz alá. Elakadt a lélegzetem, nem számítottam erre. Erőszakkal vettem rá magam, hogy a helyemen maradjak, de így szörnyen lassan teltek a másodpercek.

Yoongi hatalmas levegőt vett, mikor feljött a felszínre és azonnal rám nézett.

- Bocsáss meg! - mondta elfúlt hangon.

Nem válaszoltam, mert képtelen voltam rá. Annyira letaglózott az, amit művelt, hogy a torkomra forrtak a szavak, de magamnak is be kellett vallanom, volt bennem egy kis makacsság is. Nem érhet el bármit erőszakkal, ez nem megoldás semmire.

Ijedten kaptam a szám elé a kezem, amikor ismét elmerült a vízben. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy megőrült, mert ép elméjű ember biztosan nem csinál ilyet.

Ezúttal sokkal több ideig maradt lent, amitől egy idő után levert az izzadtság és rámtört a halálfélelem. Vártam, mindig azt mondtam, csak még egy másodpercet várok, hiszen nem törhetek meg, de miután már vagy húszadik alkalommal bírtam magam maradásra, feladtam.

Felpattantam a földről és Yoongihoz léptem, akinek éppen akkor gyengült el véglegesen a tartása. Időben ragadtam meg a vállait és rántottam ki őt a vízből, mielőtt beleesett volna.

- Kurvára idióta vagy! - kiáltottam az arcába.

Kábán pislogott rám, valószínűleg nem fogta fel, amit mondtam. Hófehér bőrén megcsillantak a vízcseppek, ezüstös haja vizesen sötétebbnek látatta magát. Szemet kápráztató látvány volt.

- Bocsáss meg - zihálta gyengén.

Ajkaimat összepréseltem és idegesen szívtam be orromon keresztül a levegőt, amit valószínűleg egy jelnek vett, mert aprót bólintott és újra a víz felé fordult.

- Basszus, Yoongi! Állj már le! - fogtam rá a pulóverére, miközben eluralkodott rajtam a kétségbeesés. - Jól van! Jól van! - hadartam, és teljesen magam felé fordítottam. Hátratűrtem a szemébe lógó vizes tincseket és torkomban dobogó szívvel fogtam két kezem közé az arcát. - Nem haragszom rád!