Megszűnt körülöttem a világ. Minden elnémult, a látóköröm beszűkült és nem érzékeltem a barátomat, sem a fiúkat, csak őt.

Min Yoongit.

Letaglózott a megjelenése. A tökéletes, fehér bőre, az arca íve és a haja, ami ezüstös színében hullott a homlokára.

A csillogó szemei, melyekkel engem nézett, csak és kizárólag engem. Azt gondoltam, nincs nála szebb teremtés a földön.

A szívem őrült sebességre kapcsolt és éreztem, ahogy a lelkem belesajdul abba a mérhetetlenül nagy hiányba, amit éveken át elnyomtam magamban.

- Jungkook - ejtette ki a nevem lágyan.

Hangját hallva végigszaladt rajtam a libabőr, és készen álltam térdre borulni előtte, azonban mielőtt ténylegesen átölelhetett volna az eufória, megszólalt a fejemben a vészharang.

"El kell menned, Jungkook. Én csak ennyit tudtam tenni érted."

És ekkor elpattant bennem valami.

Szemeimre vörös köd ereszkedett, miközben hirtelen rémlett fel előttem az a szenvedés, amit átéltem a kórházban.

Yoongi miatt.

Nem is gondolkodtam, lábaim maguktól mozdultak előre. Elrugaszkodtam a talajtól és olyan gyorsan szeltem át közöttünk a távolságot, hogy senkinek sem volt ideje feleszmélni.

Tenyerem hangosan csattant Yoongi arcán, aki megszédült és a falig hátrált. Fájdalmasan szisszent fel, miközben kezét az arcához emelte.

- Jungkook! - kiáltották többen a hátam  mögött, de nem tudtam velük foglalkozni. Fontosabb volt a harag és a düh, ami szétfeszített belülről.

A falhoz szorítottam, mert képes voltam rá. Nem védekezett, még csak meg sem próbálta, pedig mindketten tudtuk, hogy könnyedén a földre taszíthatna. Karjait maga mellé ejtette és hátradöntötte a fejét.

Ujjaimat a nyaka köré fontam és idegesen néztem a szemébe. Akartam, hogy tudja mit érzek. Már azzal is megelégedtem volna, ha csak fele annyira szenved, mint én minden egyes nap.

Azonban alig két másodpercig tarthattam őt fullasztó rabságban, mert valaki erősen a derekamra fogott és hátra rántott.

- Engedj el! - kiáltottam felismerhetetlen hangon és kinyújtottam a karom, hogy elérjem Yoongit. - Engedj!

- Elég! - húzott magához Nate. - Állj le!

Egyszerre ketten tolakodtak elém, ezzel teljesen eltakarva előlem azt az embert, aki tönkretette az életem. Esélyem sem volt Nate ellen, ezt be kellett látnom, ezért felhagytam azzal, hogy kiszabadítsam magam a karjai közül.

- Jungkook, te fasz! - hördült fel Jimin, az egyik, akik rögtön Yoongi segítségére sietett. Most szikrázó szemekkel fordult felém, vicsorogva szorította ökölbe a kezeit. - Húzz el innen!

- Ezer örömmel! - sziszegtem. - Menjünk - intéztem szavaimat Nate felé, aki a kialakult káosz miatt kicsit megkésve fogta fel amit mondtam.

Erősen tartott, mintha attól félne, hogy visszafordulok és ismét valami váratlan mozdulatot teszek, pedig most már nem akartam mást, csak eltűnni innen, lehetőleg minél hamarabb. Egy pillanatra sem néztem vissza, csupán az egybefonódó, érthetetlen szavak kavalkádja jutott el a fülemig, mert mindenki egyszerre beszélt.

- Ez meg mi a franc volt?! - akadt ki Nate amikor végre kiléptünk a házból.

- Majd - feleltem, aztán megragadtam a kilincset és erősen becsaptam az ajtót.

Hosszasan fújtam ki a levegőt, miközben ujjaimmal a hajamba túrtam. Nem tudtam mihez kezdeni a bennem tomboló érzelmekkel, képtelen voltam megfelelően kezelni őket.

Megragadtam Nate kezét és szinte végigvonszoltam azon az átkozott kövezett úton, majd hangosan felmordultam, mikor a kapu is bezárult mögöttünk.

- Jungkook!

- Fogd be! - kiáltottam rá a barátomra.

Megszeppenve bámult rám, én pedig elé léptem és kivettem a zsebéből az irattárcáját, ugyanis az enyém nem volt nálam. Olyan erősen szorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim és már zsibbadni kezdtek mikor betrappoltam az utca másik oldalán lévő boltba.

Mogorván vetettem oda az eladónak, hogy egy doboz cigit kérek és egy öngyújtót, majd előzékenyen mutattam fel Nate igazolványát. A nő egy szó nélkül adta oda a dobozt, én pedig lecsaptam az aprót a pultra és köszönés nélkül hagytam el az üzletet.

- Jungkook, kérlek! - loholt utánam Nate.

Célirányosan rohantam végig az utcán és még gyorsabb tempóra váltottam, mikor egy ismerős épület bukkant fel a sarkon. Innen már pontosan tudtam, hogy merre kell mennem.

- Állj már meg! - emelte fel a hangját a barátom, de eszem ágában sem volt hallgatni rá. Sőt, most kifejezetten idegesített, hogy követett.

- Hagyj békén! - mondtam mérgesen.

- Ezt nem hiszem el... Mi ütött beléd?!

Befordultam az utolsó sarkon is, ahol már nem egy újabb utca következett, hanem az a park, ahova a szüleim hoztak játszani kiskoromban.

A fűre léptem és a legnagyobb fa felé tartottam. Amint odaértem, zihálva ültem le és remegő kezekkel bontottam fel a dobozt.

- Jungkook... - ért mellém Nate. A térdeire támaszkodva fújta ki magát, aztán hitetlenül emelte rám a szemeit. - Ne merészeld...

- Nem vagy az apám - rántottam meg a vállam és egyszerűen meggyújtottam a cigarettát.

- Hogy lehetsz ennyire... gyerekes?!

- Ha annyira gyerekes vagyok, minek vagy velem, ha?? - kérdeztem hadonászva.

Tekintete megenyhült, de továbbra is rosszallóan nézte, ahogy beleszívok a cigibe.

- Ki volt az a fiú? - tért a lényegre. Arcom grimaszra húzódott ahogy a mellkasomhoz húztam a térdeimet.

- Pokollá tette az életemet a gimiben - feleltem. - Ott bántott, ahol csak tudott. Megalázott és megütött, megérdemelte amit most kapott!

- Bántott? - döbbent meg. Térdre ereszkedett és gondolkodva pásztázta az arcomat.

- Folyamatosan - bólintottam. - Ahogy megláttam, előjöttek az emlékeim róla, ezért ragadott el a hév.

- Sosem meséltél róla - ingatta a fejét értetlenül.

- Mert ő egy senki. Említésre sem méltó - morogtam.

- És a többiek?

- Mi van velük?

- Őket is ismerted...

- Az osztálytársaim voltak, de ezt már mondtam - ráncoltam össze a homlokom.

- Úgy érzem, valamit eltitkolsz előlem - mászott hozzám közelebb. - Sosem láttalak még ennyire agresszívnak. Sőt, el sem tudtam képzelni, hogy te ilyen is tudsz lenni.

- Nate... - sóhajtottam, miközben elnyomtam a cigarettát. - Sosem csináltam még ilyet.

- Szóval egyedül ez a fiú váltotta ezt ki belőled - biccentett. Az arcára kiült értetlenséget lassan váltotta fel a harag. Szemeit összeszűkítette és mérgesen meredt maga elé. - Bántott téged - ismételte.

Tudtam, hogy bár nem ismerte Yoongit, azzal, hogy ilyeneket állítottam róla, egy életre elásta magát a szemében. Nem akartam ezt.

Lehet, hogy hülyeség volt a világ legrosszabb emberének beállítani Yoongit, de szükségem volt valakire, aki mellettem áll. Egyedül semmire sem mennék és a düh és a harag azt diktálja, minél inkább mocskoljam be Yoongi nevét. Még akkor is, ha a szívem ellent mond az eszemnek, az utóbbira kell hallgatnom.

- Még most is fáj - csúszott ki a számon.

Nate nem válaszolt, úgy tűnt, nagyon elgondolkodott a történteken. Kezemet a mellkasomhoz emeltem és gyengén rászorítottam.

Fáj.

Még mindig fáj, hogy csak úgy elengedtél, Yoongi.